Mátyás
-6 °C
1 °C

Globalózungok vezetik félre a gondolkodásunk

2013.04.22. 07:37
Teljesen téves alapállásból indulunk ki akkor, amikor a globalizációról gondolkozunk, ez igaz az egészben inkább lehetőséget látókra és a globalizáció kritikusaira is – mondja Pankaj Ghemawat közgazdász, aki a Rajk László szakkollégium diákjainak díját vette át Magyarországon. Az igazság a mérései alapján az, hogy messze túlzóan ítéljük meg a globalizációs szintünket, valójában nagyon is gyerekcipőben jár még az integráció. Ezért másképp kell gondolkoznunk, hiszen irracionális hiedelmekből és félelmekből rossz döntések születhetnek. Magyarországnak az ország mérete miatt muszáj törekednie a nagyobb nyitottságra, bár az utóbbi időben e téren rossz irányba megyünk.
gemawat
Fotó: Ránki Dániel

Ön vezette be a félglobalizáció (semiglobalization) és a Világ 3.0 fogalmát. Elmondaná, hogy pontosan mi ért alattuk?

Az elméletem arra épül, hogy közel sem vagyunk annyira globalizáltak, mint amennyire gondoljuk. A globalizációról az emberekben az a legelterjedtebb kép, amit Tom Friedman: És mégis lapos a Föld című könyvében mutat be. Itt a határok teljesen elmosódtak; ezt tartom én 2.0-ás világnak. Az azelőtti, 1.0-ás világ az ellenkezője, ahol az országhatárok olyannyira számítottak, hogy semmi igazán fontos nem történhetett azokon kívül. A mostani valóság a kettő közé esik, ami átírja a politikusok, vállalatok és az egyének teendőit is.

Bemutatná, hogy az országhatárokon átívelő kölcsönhatások hogyan működnek most?

Ehhez meg kell nézni az adatokat, az országhatárokon belülieket, kívülieket és azt vizsgálni, hogy mekkora részük tekinthető országhatárokon átívelőnek. Jól érthető példa lehet megnézni a külföldre irányuló telefonhívások arányát. Maga szerint milyen arányban hívnak a világban külföldi számot?

Talán 10 százalékban?

Nos, az igazság az, hogy körülbelül 2 százalékban. De próbálhatunk egy másikat is. Mondjuk hány százalékban néznek az olvasók külföldi hírportálokat?

Akkor óvatosabb leszek. Mondjuk 5 százalékban.

A legfelsőbb becslések szerint ez tényleg 5 százalék is lehet az USA-ban, de a szegényebb országokban 0,1 százalék körül van. A lényeg az, hogy jellemzően az emberek még ennél is jóval inkább felülbecslik az ilyen globálisnak gondolt hatásokat. Ezt hívom az egyszerűség kedvéért globalózungnak [angolul globaloney, a globalizáció és a süket duma, halandzsa, maszlag értelemben használt baloney szavak összevonása – a szerk].

Bár a nemzetközi hívásaink alapján Németországot hívjuk telefonon percek szerint a legtöbbet, a népességgel súlyozva (pirosodó színek jelölik ezt) már kiderül, hogy csak a messze inkább csak a közvetlen szomszédaink iránt érdeklődünk
Bár a nemzetközi hívásaink alapján Németországot hívjuk telefonon percek szerint a legtöbbet, a népességgel súlyozva (pirosodó színek jelölik ezt) már kiderül, hogy csak a messze inkább csak a közvetlen szomszédaink iránt érdeklődünk
Fotó: Penkaj Ghemawat

A munkám jelentős része arra irányul, hogy bemutassam, miért jó az, ha elfelejtjük ezt a globalózungot, és pontosan megértjük, hogy valójában csak milyen kis mértékben vagyunk globalizáltak.

Pankaj Ghemawat

Ghemawat 16 évesen került be a Harvard alkalmazott matematika szakára, 22 évesen már doktorált közgazdaságtanból. 1991-ben ő lett a Harvard legfiatalabb teljes állású professzora. Dolgozott a McKinsey&Company tanácsadócégnél is. 25 évig volt a Harvard Business School oktatója, ahonnan 2006-ban váltott a Barcelona-i IESE Business School kedvéért.

2008-ban az Economist a legjelentősebb „menedzsmentguruk” közé sorolta, egyébként legfiatalabbként. Vállalati stratégiával, globalizációval, fejlődő piacokkal és játékelmélettel foglalkozik, de egyéb témákat is érint. Például az érdekli, miként használhatják kisebb vagy nagyobb vállalatok a globalizációt úgy, hogy a lokális különbségekre összpontosítsanak.

De az ellenkezője is igaz, rengetegen őszintén félnek a globalizációtól. Ez is fakadhat ebből a globalózungból?

Igen, ez az egyik baj vele, hogy felnagyítja az akár jogos aggodalmakat is. Például a bevándorlás számos európai országban igencsak kényes téma. Több nagy nyugat-európai országban végeztek erre felméréseket, amik szerint az emberek 24-25 százalékra teszik a bevándorlók arányát az országukban, holott a valódi arány 8 százalék körül van. Nem azt mondom, hogy a 8 százalék nem fontos vagy nem kell vele külön törődni, de teljesen másképp kell hozzáállni a torzítottan érzékelt jelenségekhez.

Hogyan kell hozzáállni?

Három szintet érdemes megkülönböztetni. Az első a közpolitikai nézőpont. A tény, hogy a világ messze nem tökéletesen globalizált, mindenekelőtt arra figyelmezteti a szereplőket, hogy még hatalmas potenciál van a további integrációban. Ha ugyanis elhisszük, hogy a Föld már tényleg lapos, teljesen globalizált, nincs már semmi dolgunk, nem tudunk már nagy áttörést elérni mondjuk a világkereskedelemben, akkor kevésbé törekszünk rá. De például a már elhangzott bevándorlási aggodalmaknál is fontos, hogy a pontos adatok – egyéb hasznaik mellett – csökkenthetik az emberek félelmeit.

Tudna még mondani olyan példákat, ahol jellemzően hamisan észleljük a globalizációt?

Persze, számtalan ilyen van. Például, ha megkérdezzük a repülővel utazókat, hogy szerintük  a nemzetközi légiforgalom okozta gázkibocsátás mennyiben járul hozzá az energiafelhasználásból adódó globális felmelegedéshez, hozzávetőleg 25 százalékra saccolják ezt az arányt. Pedig a valóságban kevesebb, mint 2 százalék, össze sem lehet hasonlítani autózással és az egyéb belföldi energiafelhasználás okozta károkkal. Ez azért egészen más nézőpontot sugall, eszerint akik védeni kívánják a környezetet, azoknak másoknál globalizáltabbnak kéne lenniük.

De nemrég felmerült Obamáék stábjában, hogy a munkahelyteremtés érdekében betiltsák a kínai importot. Bemutattuk nekik, hogy a teljes amerikai végső felhasználásban kevesebb mint 2 százalék a Kínában gyártott termékek aránya. Szóval valószínűleg egy ilyen erős lépéssel sem lehet megoldani a 8 százalékos munkanélküliségüket, le is tettek az ötletről. Ezek csak példák, de jól mutatják a politikának is, hogy a további integrációnak még rengeteg tere van, és hogy a félelmeik sokszor igen túlzottak.

Ezek jellemzően az egyes országok problémái, vagy az országok szintje fölötti nemzetközi szervezeteknek kéne lépniük?

Nem minden igényel sok országot érintő, multilaterális megállapodást, ráadásul az ilyen típusú irányításra elég korlátozottak a lehetőségeink is. Ezért olyan fontos és csak ilyen módon megoldható problémákra kéne ott fókuszálnunk, mint a globális felmelegedés vagy a több országot érintő szennyezések. De akár az utóbbit kiragadva, ha jobban megnézzük a szennyezéseket, akkor azok azért jellemzően lokálisak. A földszennyezés mindenképp, a vízszennyezés pedig néhány folyótól eltekintve jellemzően szintén, ezeket ezért lokális, regionális szabályozással kell megoldani. Ha megnézzük tavalyi óriási riói ENSZ-konferencia napirendre vett fő problémáit, szerintem azoknak hetven százaléka tisztán tagállami kérdés.

Mi ennek a következménye a vállalatokra nézve?

Említettem, hogy három szintet kell megkülönböztetni, ez a második szint, és talán a legrégebbi nemzetközi kereskedelmi probléma is. Az ugyanis, hogy egy üzleti modell működik otthon, még egyáltalán nem garantálja, hogy működni fog külföldön is. Viszont ha elhisszük azt, hogy a határok nem számítanak, akkor eléggé leegyszerűsítve az olyan kérdések, mint például az, hogy hogyan kell megváltoztatnom az üzleti modellemet, vagy hogy melyik országokban van értelme versenyeznem, nem igazán fontosak. Csak bele kell vágni, hiszen mindenhol ugyanaz megy, gondolhatják a cégek – és pontosan ez a globaloney veszélye. Érdemes ezért pontosan bemutatni a vállalatoknak, hogy egyszerűen nem ilyen a világ, hogy milyen kicsi a globalizációnk. Valójában ez elég összetett kérdés, a vállalati nemzetközi stratégiáról szóló könyvemben egyébként pont ezeket a lehetséges stratégiákat fejtem ki.

Gyakran elhangzó érv, hogy a globalizáció erősíti a versenyt, lejjebb viszi az árakat, és így a nemzetközileg sikeres külföldi cégek tönkreteszik a kisebb helyieket. Megéri ez egy országnak?

Igen, néhány helyi vállalkozás csődbe fog menni, de hát ez az egész piaci működés logikája. Én Indiában nőttem fel, ahol abban az időben nem voltak különösebben erős nemzetközi érdekeltségek, de akkor sem igazán értettem, hogy miért jó az nekem, ha egy indiai monopolista zsákmányol ki egy külföldi helyett, vagy mondjuk ahelyett, hogy néhány – akár hazai, akár külföldi – cég versenyezne értem.

Magyarországon egyébként mostanában mi is egyre több iparágban nyíltan fellépünk a külföldi cégek ellen.

India még egy elég nagy ország, de ha Magyarország méretére gondolok, akkor elég érdekesnek találom azt, hogy megpróbálják kizárni a külföldieket azért, hogy a hazai cégek életben maradjanak. Ez nemcsak nem hatékony, hanem egy egész sereg egyéb probléma forrása. Különösen kis országoknál érthetetlen, ha megkérdőjelezik a globalizáció előnyeit. Az USA-ban még lehetnek olyan viták, hogy működhetne-e elzárkózottabban az ország – bár a válasz szerintem nem –, de ilyen összehasonlíthatatlanul kisebb országnál ez egyszerűen nem lehet kérdés.

Magyarország jellemzően olyan közeli országokba exportál, amik nem nagyon fognak nőni a következő években (exportaránnyal méretarányos térképen)
Magyarország jellemzően olyan közeli országokba exportál, amik nem nagyon fognak nőni a következő években (exportaránnyal méretarányos térképen)
Fotó: Penkaj Ghemawat

Hogy áll egyébként Magyarország a globalizálódási folyamatban?

A kollégáimmal egy meglehetősen összetett mérőszámmal, egy globális kapcsolódási indexszel mérjük a globalizáció fokát. Ez a mérőszám a kereskedelem, a tőke, az információ és az emberek globalizáltsága eredményeképp jön ki. Erre is alapozva merem azt mondani: ahhoz képest, hogy az ország még nem is olyan régen egy nagyon különböző gazdasági berendezkedéssel működött, elképesztően jó eredményeket mutatott fel: a legjobb öt ország közé került például a kereskedelmi intenzitást tekintve.

Működőtőke kiáramlás Magyarországról (2009)
Működőtőke kiáramlás Magyarországról (2009)
Fotó: Penkaj Ghemawat

Ugyanakkor a többi dimenzióban már nem olyan jó a helyzet, ráadásul Magyarország az elmúlt években összesítve visszaesett a 2005-ös szintjére. Ezzel az egyik legnagyobb visszaesést produkálta a vizsgált országok között. Szóval úgy tűnik, hogy nem a jó irányba történtek lépések. Másrészt a magyar export 85 százaléka megy Európába, közel 75 százalék pedig uniós országokba. Ebben a helyzetben azért érdekesnek tűnnek azok a hangok, amik szerint az országnak nincs szüksége az EU-ra.

Mit gondol, miért tűnik olyan vonzónak újra és újra a hazai vállalatok helyzetbe hozása, a protekcionizmus?

Itt már elérünk a harmadik, egyéni szinthez. A legnagyobb probléma, hogy nem lesz sehol a világon magasabb szintű globalizáció, ha ez először a fejekben nincs benne. Még a WTO-tól is gyakran jönnek olyan érvek, hogy azért nem sikerül valamilyen szabadkereskedelmi megállapodásban megegyezni, mert a politikusok nem tudnák jól eladni otthon. És tényleg nehéz elképzelni országok közti tartós megállapodásokat, ha a választók egy jelentős része ellenzi bármilyen okból. Onnantól ivódhatott belénk az, amikor még barlangban éltünk, hogy ha jön egy idegen, akkor annak az elsőszámú célja az lesz, hogy elvegye a holmijainkat.

Külföldi működőtőke beáramlás Magyarországra (2009)
Külföldi működőtőke beáramlás Magyarországra (2009)
Fotó: Penkaj Ghemawat

Ez a mai világban talán már nem legmegfelelőbb hozzáállás. Gyakorlatilag viszont velünk maradt, sőt most még jött a válság, márpedig ilyenkor mindig felerősödik az idegengyűlölet és a protekcionizmus. Szóval legelőször a kulturális fejlődésre érdemes összpontosítani.

Hogyan látja az unió jövőjét?

Az EU-t a kontinens legnagyobb háború utáni eredményének tartom, és bár nem a legjobb, de mindenképp a legsikeresebb példája az országok közti mély integrációnak. Hozzátéve, hogy az euróval kicsit túl messzire merészkedtek. Jean Monnet és társai az Európai Szén- és Acélközösségben az ötvenes években el se hitték volna, hogy idáig eljuthat az unió. Itt is fontos tudatosítani, hogy mit adott az egyes országoknak az integráció, és akkor kevésbé fordulnak majd elő az unióval kapcsolatos olyan pillanatnyi hangulatingadozások, mint ami most Magyarországon is észlelhető. Az uniós tagság ugyanis nem úgy működik, hogy „most tartanánk egy kis szünetet, mert új ötleteink vannak”. A mostani EU-s problémákat még megoldhatónak érzem, bár egyelőre messze nem látni a politikai akaratot erre, pontosabban szólva a pénzügyi rendszer rendbe tételére. Enélkül pedig egy uniós ország sem fog jól kijönni az egészből. De itt újra előjönnek az előítéletetek.

Mifélék?

Itt a legjobb példa talán a görögök kimentése. Nyilván rengeteg probléma van az országgal, és én se írnék nekik egy biankó csekket, miután egyebek mellett hazudtak az adataikról. De az a fajta uniós előítélet, ami most az EU déli karéját, és különösen Görögországot sújtja, mégis csak túlzás.

Miért?

Érdekes felmérés volt, amikor megkérdezték minden uniós ország polgárait, hogy szerintük melyik országban dolgoznak a legkeményebben az emberek. Minden ország a németeket tette az első helyre és saját magát a másodikra – kivéve Görögországot, ahol pont fordítva történt. Most nevet, mások is ezt teszik, de ha megnézzük az OECD adatait, akkor egy átlagos görög munkavállaló hozzávetőleg 2200 órát dolgozik egy évben, míg egy német 1400-at. Hivatalos munkaidő alapján a görögök dolgoznak a legtöbbet az unióban, a hollandok és a németek pedig a legkevesebbet. Persze a németek jóval termelékenyebbek, de amikor az EU-s küldöttség azt javasolta a görögöknek, hogy dolgozzanak egy nappal többet – na, az nem tényeken, hanem egyértelműen előítéleteken alapult.

Most tartottam egy szemináriumot Prágában, ahol egy hivatalos fórumon egy volt német központi bankár úgy kezdett el viccelődni a franciákon, ami utoljára a negyvenes években fordulhatott elő, például a kritikáját úgy fogalmazta meg, hogy utánozta a franciák angol akcentusát. Ha igazán képzett embereknél ilyenek előjönnek, az már a bizalmatlanság egyik nagyon erős jele, aminek hatása van az unió egyben maradására is.

Akkor miben reménykedhetünk?

A biztató tényező, hogy nincs igazán olyan forgatókönyv, ahol a németek jól járnak, az unió pedig rosszul, hiszen nagyon erős kereskedelmi szálak fűzik össze az országokat. Ezzel együtt sok fog múlni a német választásokon is, ha ugyanis Merkelt nem választják újra, akkor bármi megtörténhet.