Vanda, Paula
-4 °C
3 °C

Az a csoda, hogy eddig bírták

2013.07.25. 10:31 Módosítva: 2013.07.25. 10:47
Detroit az amerikai autóipar ékkövéből az ipari rohadás jelképe lett. A múlt héten eldőlt, nincs tovább, megfulladtak az adósságban, és csődvédelmet kértek, de a város annyira sokat szenvedett az utóbbi évtizedekben, hogy van, akit még ez is reménnyel tölt el. De hát mit lehet várni egy olyan egykori metropolisztól, amely saját épületeinek lerombolásától várta a fellendülést?

Nem tudja tovább görgetni 18 milliárd dolláros adósságállományát Detroit, ezért a várost néhány hónapja – a megválasztott polgármester helyett – igazgató pénzügyi biztos csődvédelmet kért. A történelem legnagyobb önkormányzati csődjét közvetlenül a nyugdíjasok és a hitelezők egymást átfedő csoportjainak marakodása előzte meg, de a város ellehetetlenülése évtizedek óta tart, és nem csak pénzügyi szempontból. Detroit ezalatt a hagyományos nagyipar szétesése és a városi pusztulás globális jelképe lett, létrehozta Robotzsarut és a technót, rozsdásodó szerelőcsarnokai iránt pedig az egész internet rajong.

Az utóbbi években már úgy tűnt, hogy a város a kopott hangulatát és az üres tereit az előnyére tudja fordítani. Egyre többen beszéltek arról, hogy Detroit – köszönhetően az alacsony árak miatt folyamatosan beáramló fiataloknak – kezd újra életre kelni, és volt néhány sikeres történet is. A városnak a csőddel nincs vége, de most nagyon úgy tűnik, hogy az egyéni lelkesedést magabiztosan legyőzi a rendszer tehetetlensége.

A nyugdíjasok járnak rosszul

Mit lehet tenni egy városban, ahol semmi nem működik? Igazából az a csoda, hogy ilyen sokáig bírta az város, ahol már ötven éve folyamatosan jósolják a csődöt. Az adófizetők évtizedek óta párolognak el, ürül ki a város, és nincs az a városvezetés, ami ehhez mérten arányosan tudná csökkenteni a kiadásokat. Nem tett jót Detroitnak az sem, hogy a kétezres években olyan polgármestere volt Kwame Kilpatrick személyében, aki inkább saját, korrupciógyanús ügyeivel volt elfoglalva, ahelyett, hogy rendet próbált volna vágni a közpénzügyekben.

Detroit költségvetési hiánya exponenciálisan nőtt az utóbbi években. A hitelezőknek évente negyedmilliárd dollárt kellett fizetni, ami a város teljes bevételeinek közel a negyede – de ezen felül ott vannak a város nyugdíjba vonult korábbi közszolgái (ők húszezren vannak), és a mostaniak egészségügyi költségei.

Csak úgy tudták fizetni a hitelezőket és a többi kiadást, hogy a városi nyugdíjalap és néhány másik városi tulajdonban lévő eszköz terhére újabb és újabb hiteleket vettek fel. Ez viszont a hitelminősítőknek nem tetszett, és már hosszú évekkel ezelőtt a bóvli kategóriába sorolták Detroitot – így viszont a hitelek váltak még drágábbá. Az ilyen helyzetet nem lehet sokáig fenntartani brutális változtatás nélkül, hiszen egy hanyatló városnál nem lehet arra számítani, mint egy cégnél, hogy majd a jövőben elkezd nagyobb bevételt termelni.

Ezért nevezte ki a republikánus michigani kormányzó a rendkívüli pénzügyi biztost, Kevyn Orrt – és ezzel egyben félreállította a megválasztott demokrata polgármestert. A válságmenedzser azonban nem volt sikeres, csak két bankkal tudott megállapodni a rengeteg hitelező közül, és velük is csak úgy, hogy jóval nagylelkűbb ajánlatot adott nekik. Viszont a város a többieknek – köztük a nyugdíjalapnak és a városi dolgozóknak – a tartozásai töredékét fizette volna csak meg, egy dollár helyett néhány centet csupán. Ezt ők nyilván nem tudták elfogadni. Mivel mindenki perelni készült, a pénzügyi biztos inkább a csődhöz menekült – de az nem biztos, hogy valóban nem volt más lehetőség.

A csőd nem végleges

A csőd elég rosszul hangzik, de van benne jó is a városnak, hiszen csődvédelem alatt átmenetileg nem kell fizetnie a hitelezőknek. A városvezetés fogadkozik, hogy az átlagpolgár számára semmi nem fog változni, tehát az alapvető városi szolgáltatásokat továbbra is fizetni fogják, de a helyiek a riportok szerint nem hisznek nekik. A csődre hivatkozva a pénzügyi menedzser ugyanis agresszívan lenyomhatja az összes csoport – különösen a nyugdíjasok – torkán a veszteségeket.

Fertőző lehet

Nem teljesen lehetetlen, hogy a város kimásszon a csődvédelemből – csak ehhez mindenkinek le kell majd nyelnie a veszteségeket. Detroit csődjének egyelőre beláthatatlan következményei lehetnek a városon túl is, elsősorban a 3700 milliárd dolláros amerikai önkormányzati kötvénypiacon (bár sokan az "USA Görögországának" tartják Detroitot, egyedi esetként próbálják felfogni a történetet). Ha eltűnik a csőddel járó stigma, akkor rengeteg város és önkormányzat dönthet úgy, hogy inkább nem fizeti tovább a hitelezőit. Az utóbbi években nem kevés önkormányzat vált fizetésképtelenné az Egyesült Államokban, de Detroit mellett elbújhat az összes többi: az eddigi legnagyobb helyhatósági csőd az alabamai Jefferson Countyé volt két éve (ott az önkormányzat gyanús körülmények között vett fel óriási hitelt egy fölösleges szennyvíztisztító rendszerre), de az is csak 4,3 milliárd dollár volt, kevesebb, mint Detroit adósságainak negyede. Nem tudni, hogy pontosan mennyi, de talán egymilliárd dollárnál is nagyobb az európai bankok kitettsége – ők pedig közismerten nem állnak túl erős lábakon.  

Most még nem biztos, hogy egyáltalán életbe lép ez az állapot, mivel pénteken egy michigani bíróságon azonnal megtámadták a kérelmet. Most az önkormányzatnak kell bebizonyítani, hogy tényleg nem tud fizetni, ami akár egy hosszú folyamat is lehet.

Nem biztos az sem, hogy ekkora a csőd. Néhány hitelező és a szakszervezetek azzal vádolják a pénzügyi biztost és a mögötte álló kormányzót, hogy eltúlozták az adósságokat, hogy hozzájussanak a csődhelyzetből eredő rendkívüli eszközökhöz. A város nyugdíjfizetési kötelezettségeit például két év alatt 650 millió dollárról 3,5 milliárd dollárra fújták fel, ami komoly manipulációra utal.

A detroiti nyugdíjasok egyébként is joggal vannak felháborodva: átlagosan havi 1600 dollárt kapnak (ez amerikai összevetésben nagyon kevés), viszont ha rájuk tolják a csődből következő veszteségeket, akkor teljesen földönfutóvá válnak. Hasonló a helyzet a közalkalmazottaknál, akiknél évek óta folyamatosak a leépítések és a fizetéscsökkentések.

A csődvédelem bejelentése óta egyre többen beszélnek arról, hogy – a detroiti autógyártó nagyvállalatok 2009-es kimentésének mintájára – szövetségi pénzből kellene kihozni a bajból a várost is. Amikor a hetvenes évek közepén New York volt a csőd szélén, akkor is a szövetségi kormány lépett közbe. Most viszont a Fehér Ház egyelőre nem mutatta jelét annak, hogy vállalná az ezzel járó konfliktusokat. Sokan félnek a rossz precedenstől, amit ez teremtene a többi eladósodott önkormányzatnak – pedig valójában Detroit sem a saját hibájából került ebbe a kellemetlen helyzetbe.

A szétesés szimbóluma

A városi infrastruktúra annyira berozsdásodott Detroitban, hogy egy ideje már alapvető funkciók sem működnek. A közvilágítás 40 százaléka nem üzemel. A kórházak és a városi iskolák borzalmas állapotban vannak, akárcsak a rendőrség.

Az USA-ban általában 11 perc alatt érnek ki a rendőrök a helyszínre komoly bűntényeknél, Detroitban ez majdnem hatszor annyi, 58 perc. Két éve (akkorról van a legfrissebb statisztika) 344 gyilkosság volt, amiből csak 39-et derítettek fel – az egy lakosra jutó szám és a felderítési arány is a legrosszabb az egész országban. Ez Robotzsaru otthonában elég lehangoló statisztika. De miért került Detroit ebbe a helyzetbe, amikor az ötvenes években még a leggazdagabb amerikai város volt?

 

Amikor még a csúcson pörgött a város, azt gondolták, hogy a lakosság még sokáig bővülni fog, ezért az infrastruktúrát is ehhez mérten fejlesztették; a városmérnökök előtt egy 4 milliós metropolisz képe lebegett. A 8-10 sávos autópályák megépültek – hatvan évvel később, az utolsó népszámlálás idején viszont már csak alig többen, mint hétszázezren laktak a városban. A maradók harmada él a szegénységi küszöb alatt. Szinte teljesen üres a város, és tele van lakatlan házakkal; a 2008-2009-es ingatlanválság óta még rosszabb a helyzet, nagyjából a családi házak harmada lakatlan.

Bár nincsenek pontos számok, de a becslések szerint nagyjából 80 ezer ingatlan áll üresen a város határain belül; ezeknek a fele veszélyes, bármikor összeomolhatnak. De gyakran előbb leégnek, ugyanis rengeteg a gyújtogatás, évente nagyjából 12 ezer tűzeset van, amivel szemben teljesen eszköztelen az alulfinanszírozott tűzoltóság. Nem is véletlen, hogy a várost feltámasztani igyekvő polgármester korábban azzal a tervvel keltett feltűnést, hogy egész negyedeket dózerolna el. A program el is indult, de le kellett állítani, mivel elfogyott a pénz.

A fehérek elmentek, győztek a robotok

A város kiürülése olyan egymást erősítő folyamatok eredménye volt, amelyek nem kötődtek önmagában Detroithoz – de messze itt volt a leglátványosabb hatásuk. Detroit sorsát egy darabig nem lehetett szétválasztani az autóipartól, gyakorlatilag egy vállalati város volt kezdetben.

Amikor viszont az autógyártás kezdett kevésbé munkaintenzívvé válni – tehát egyre kevesebb emberi kézre és egyre több robotra volt szükség –, gyorsuló ütemben építették le a dolgozókat. Az amerikai autógyáraknak is kezdett rosszul menni: az ötvenes évekig még le tudták tarolni az egész világpiacot, de hamar megjelentek a német és japán vetélytársak, amelyekkel a hatvanas évektől kezdve már a hazai piacon is egyre kétségbeesettebb harcot kellett folytatniuk. A tőke magára hagyta Detroitot, a munkahelyeket elkezdték kivinni a városból, és jelentős részben az USA-ból is. A várossal azonosított autógyártóknak (GM, Ford, Chrysler) mostanra már alig van közük a helyi élethez.

Az autógyárak és ezzel a város is válságba került, a munkahierarchia alján lévő feketék sokkal rosszabbul jöttek ki a változásokból. Miközben a jobb állásaikat általában megtartó fehérek menekülni kezdtek kifelé a belvárosból az elővárosokba, addig a feketék jellemzően elvesztették a munkájukat, és a városban maradtak. Az indulatok egyre erősebbé váltak, 1967-ben kitört az egyik legnagyobb faji zavargás az USA történetében, öt napon keresztül ment a rombolás, aminek csak 43 halálos áldozat, a Nemzeti Gárda beküldése és 7200 letartóztatás után lett vége.

A szegregáció kevés más városban ennyire látványos, mint Detroit 8 Mile útjánál, ahol az egyik oldalon szinte csak feketék, a másik oldalon csak fehérek laknak.

Detroit népesedési térképe az elmúlt tíz év statisztikái alapján. Sárgával a csökkenő, kékkel a növekvő lakosságú területek.
                        Kattintson a teljes térképért!
Detroit népesedési térképe az elmúlt tíz év statisztikái alapján. Sárgával a csökkenő, kékkel a növekvő lakosságú területek. Kattintson a teljes térképért!
Fotó: New York Times

Aki tudott, elmenekült a városból, ahol nem maradt túl sok dolog: a várost éltető feldolgozóipari állások száma háromszázezerről harmincezerre zuhant néhány évtized alatt. A munkanélküliségi ráta ma közel 19 százalék, az amerikai átlag két és félszerese. Az elnéptelenedő, egyre szegényebb városban viszont az önkormányzatnak továbbra is fizetnie kellett a korábbi kötelezettségeket. Ezért aztán az adókulcsokat a jogilag lehetséges legmagasabbra tették – emiatt rengeteg a nem fizető adós, és még többen döntöttek úgy, hogy inkább máshol indítják el a cégüket, ami újabb lökést adott az elnéptelenedésnek. De az utóbbi években mégis volt, aki inkább befelé jött volna.

Szabad-e gyönyörködni a romokban?

A sok becsődölt, növényekkel benőtt autógyárat és acélüzemet, az üres házak közötti üres utcákat sok külső megfigyelő találja bizarr módon szépnek, vagy a saját, kényelmes városi világánál valóságosabbnak. Egymás után jelentek meg a Detroit rohadását feldolgozó szép, drága fotóalbumok, sőt, az egyik legnagyobb üres csarnokba, a Packard-autógyár romjaihoz rendszeresen visznek nagy, buszos turistacsoportokat is. Vannak helyiek, akik ezt a jelenséget gyomorforgatónak tartják – a romok és a szétesés előzmények vagy kontextus nélküli, drámai bemutatása sokak szerint a pornóra hasonlít.

A város imidzsét javítja, hogy a kortárs kultúra, különösen a zene elképzelhetetlen lenne Detroit nélkül. Mielőtt a hetvenes években átköltözött volna a naposabb Kaliforniába, itt működött a soul legfontosabb kiadója, a Motown. Nem lehet leírni Detroitot a rockban (MC5, Iggy Pop, White Stripes) vagy a hiphopban (J Dilla, Slum Village, Eminem) sem. De a legfontosabb hozzájárulása a városnak az elektronikus zenéhez volt, hiszen – ugyan voltak európai előzményei, de lényegében senki nem vitatja, hogy – itt jött létre a techno, mély összhangban a város sorsával.

A sok üres tér, az alacsony árak, az erős hangulat és a gazdag kulturális élet elvileg tökéletes együttállás lenne arra, hogy valami végre történjen. Az utóbbi években el is indult valami, javarészt fehér középosztálybeli fiatalok kezdtek beköltözni a városba. Ők egy sor művészeti kezdeményezést és társadalmi projektet indítottak, kávézók és városi kertek nyíltak.

Sőt, a tudatosan étkező amerikai jómódúak kedvenc bolthálózata, a Whole Foods is nyitott egy üzletet, amit sokan az áttörés jelenként értékeltek. Egyre több olyan riport jelent meg az amerikai újságokban, ami bemutatta a szimpatikus új kezdeményezéseket, és a következő nagy történet színhelyeként ábrázolta Detroitot. Ennek az újjáéledésnek megvolt a zenei megnyilvánulása is, amikor a fehér garázsrockzenét játszó Dirtbombs eljátszotta gitáron a detroiti techno klasszikusait.

Ugyan volt néhány másik város az amerikai rozsdaövezetben, ami meg tudott újulni – például Pittsburgh, Cleveland vagy Milwaukee –, Detroit esetében ebből még nem látszik túl sok minden. A haldoklás megfordításához az kellene, hogy az éledező kulturális élet mellé növekvő lakosság és beáramló pénz is legyen, ehhez viszont el kellene varázsolni a várost lehúzó strukturális gondokat. Az újonnan beérkező kreatívoknak ugyan tetszik a város hangulata, de nehezen barátkoznak meg a közszolgáltatások gyenge színvonalával, főleg a brutális bűnözéssel, a cégeket pedig a magas adók kergetik messzire.