Rafael
18 °C
32 °C

Mire jó ez a sok megvett energiacég?

2014.03.07. 07:59
Már nem csak az árampiacon lesz óriás az MVM, az E.On gázelosztó és szolgáltató cégeinek megvásárlásával szinte nem marad majd olyan terület, ahol nem lesz jelen tulajdonosként az állam. Sok pénzt költünk a kilencvenes években eladott vállalatok visszavásárlására, de vajon hová vezet ez az egész?

Újabb energiacégeket vesz az állam, ezzel az árampiac után a gázpiacon is az MVM lesz a legerősebb cég. Lesznek ügyfélszolgálatai, ők írják majd a számlákat és hajtják be a tartozásokat, az állam kezébe kerül az országot lefedő gázhálózat jelentős része. De jobb lesz-e nekünk attól, hogy ezentúl nem egy német cégnek, hanem egy állami cégnek fizetjük a rezsit? Olcsóbb lesz az áram, jobban fűt a gáz? Kevesebb adót kell fizetni? Csökken a munkanélküliség? Vagy épp hogy rosszabb lesz minden, ha az államé lesznek az energiacégek? A helyzet nem fekete-fehér.

Nem mindegy, hogy milyen cég

A társaságok, amelyeket a hétköznapokban gyakran csak energiacégek gyűjtőnéven emlegetünk, valójában nagyon különböző tevékenységeket végeznek, szerepük, feladatuk, piaci helyzetük teljesen eltérő. Az egyik megveszi és eladja, a másik tárolja, harmadik elszállítja a fűtőanyagot az erőműveknek. A negyedik a fűtőanyagból például áramot, hőt termel, az ötödik ezt eladja a fogyasztóknak, intézi a számlázást, ügyfélszolgálatokat tart fenn, a hatodik és a hetedik ezt vezetékeken eljuttatja a fogyasztókhoz, a nyolcadik irányítja az egész folyamatot. A különböző típusú cégekben különböző mértékű állami szabályozói, tulajdonosi részvétel indokolt.

Ehhez képest az állam - bár már eddig is sok területen ott volt -, az elmúlt években a különböző típusú cégek közül szinte mindegyikből bevásárolt, illetve tervezi, hogy bevásárol, lassan az ezermilliárdot közelíti az elköltött összeg. A dolog a Mol-pakett vásárlásával kezdődött, majd a tavaly megvett E.On Földgáz Trade-del övé lett a gáznagykereskedő, az E.On Storage tárolóival és a Mol megvett tárolójával pedig az összes gáztároló.

Örül, hogy ennyi energiacéget vesz az állam?

  • 1861
    Borzasztó, aggódva figyelem
  • 1019
    Nagyon örülök, végre
  • 331
    Egy cseppet sem érdekel ez az egész

Az MVM a különböző erőművi vásárlásokkal az áramtermelésben is erősítene, a Főgáz a Ddgáz és a Kögáz megvételével pedig gázelosztó hálózathoz is jut. Ha megveszi az E.On Energiaszolgáltatót, ő árulhat majd a lakosságnak gázt és áramot Magyarország jelentős részén.

Az E.On Ügyfélszolgálati Kft. megvételével pedig közvetlenül is kapcsolatba léphet majd a fogyasztókkal, ő kezeli majd a számlázást, a folyószámla-kezelést, a kintlévőség-kezelést. Ezekkel a húzásokkal lényegében nem lesz olyan tevékenység az áram és gázpiaci vertikumban, amelyben valamilyen módon nem lesz benne az állam keze.

De jó lesz-e nekünk, ha az állam az erőművek, a magasfeszültségű vezetékhálózat, a rendszerirányító, a gáztároló, kereskedő és szállítócégek után az elosztótársaságokra, szolgáltatókra, ügyfélszolgálatokra is ráteszi a kezét? Az alábbiakban megpróbálunk összegyűjteni néhány érvet és néhány ellenérvet.

Verseny nem lehet mindenhol

A klasszikus séma szerint a fogyasztók akkor járnak a legjobban, ha azok között a cégek között, amelyek között elvi esély van arra, hogy egymással versenyezzenek, a szabályozó versenyt próbál teremteni, az Európai Uniós elvek is ezt szorgalmazzák. A jelenlegi kormány több képviselője is elmondta, nem hiszi, hogy az energiapiacon valóban versenyt lehet elérni.

Pedig verseny már van most is: versenyeznek is egymással az erőművekbe fűtőanyagot szállító kereskedők, az erőművekből a fogyasztóknak energiát áruló kereskedők, a számlázó ügyfélszolgálatok.

A gyakorlatban nyilván nehezebben képzelhető el verseny például a szállítás, elosztás területén, hiszen nem éri meg duplán kiépíteni egy vezetékrendszert az erőműtől a fogyasztóig, minden egyes háztartásba egy adott cég csövein, drótjain keresztül érkezik a villany, gáz, hő, víz. Ezek a cégek monopol helyzetben vannak, éppen emiatt az állam szigorúan tiltja, hogy kedvükre emelgessék az árakat.

Enélkül is megvagyunk

Mivel az iparág több szintjén valóban monopol helyzetben vannak a cégek, és mivel a lakossági energiaszolgáltatás még az általánosnál is szigorúbb szabályok szerint zajlik, elviekben teljesen mindegy, hogy ki a tulajdonos.

Mint arra a fenti, keretes írásban is utaltunk, az Energiahivatal szabja meg, hogy melyik cég milyen árakat határozhat meg, mi számít indokolt, az árba beépíthető költségnek, mekkora árrést enged stb. Az előző évek példája mutatja a legjobban, hogy ezek a vállalatok milyen mértékben ki vannak szolgáltatva a központi szabályozásnak.

Ha a miniszter úgy dönt, tíz, húsz, harminc százalékkal csökkentheti az árakat, meghatározhatja, hogy milyen költségeket tekint elismerhetőnek. Nem kell ahhoz tulajdon, hogy kordában tartsák a monopol szereplőket.

Gyógyszer a bénaságra

De ha elvben nem is kell ahhoz állami tulajdon egy monopol helyzetben lévő energiacégben, hogy a hivatal féken tartsa az árakat, a gyakorlatban úgy tűnik ez csak egy tökéletes világban van így. Az utóbbi évtizedekben jól látszott, hogy a nagy külföldi cégeknek egyrészt jelentős az alkuerejük ahhoz, hogy különböző módszerekkel és csatornákon nyomás alatt tartsák a szabályozót.

Másrészt a multik jól fizetett szakemberei, menő tanácsadói szakmailag jóval felkészültebbek és dörzsöltebbek, mint az állam hivatalnokai, rendre megtalálnak minden kiskaput és kibúvót. Jogszerűen, de a jogi réseket kihasználva mérföldekkel a szabályozás előtt járnak. Itt viszont fontos látni, hogy ez inkább szól az állam impotenciájáról, mint a cégek telhetetlenségéről vagy gátlástalanságáról, ők jó gazdaként saját tulajdonosaik érdekét védik.

Az állami is lehet jó gazda

De vajon tudja-e egy állami energiacég hasonló hatékonysággal képviselni saját tulajdonosai, a magyar állampolgárok érdekét, mint teszik azt a magánkézben lévő vállalatok. Elvileg miért ne tudná?

Számtalan nyugat-európai példa mutatja, állami kézben is működnek energiacégek üzleti logika mentén, pazarlás nélkül, kitűnő szakemberekkel. Egyikről másikról külső szemmel nem lehetne megmondani, hogy ki a tulajdonos. Az E.On cégeinél is már van egy kialakult vállalati kultúra, jó szakemberek, ha az új tulajdonos nem akar vállalhatatlan változásokat keresztülvinni a szervezeten, sok minden átmenthető.

De nem biztos, hogy a magyar állam

Csakhogy joggal feltételezhető, hogy idővel akar, mivel a magyar kormány deklaráltan az üzletitől eltérő érdekeket is érvényesíteni szeretne. Általános tapasztalat, hogy Magyarországon az állami cégeknél más elvek mentén vesznek fel és rúgnak ki embereket, mint egy magáncégnél. Gyakran pazarlóan, drágán működnek, nagy a korrupciós kockázat, aminek így vagy úgy az emberek fizetik meg az árát.

Ha alacsonyak a fizetések, a szakma selejtjét és legfeljebb néhány elhivatott embert sikerül leszerződtetni, ha magasak a fizetések, akkor a szakma legjobbjai helyett, vagy mellett rendszerint helyet találnak maguknak haverok, volt üzlettársak, rokonok is.

Itt marad a profit

Ha az állam megveszi a cégeket, a profit, amit megtermelnek, itthon marad: több pénz kerülhet a közös kasszába. Lehet nyereséges a cég, azzal csak az állam nyer, és áttételesen az adófizetők. Az MVM például 2012-ben 97 milliárdos adózás előtti nyereséget ért el, és osztalékot fizetett az államnak. Ez akár felfogható úgy, mint az a pénz, amit az állam a magyar energiafogyasztókról legombolt, és amit felhasználhat közösségi célokra. Stadiont épít, közteret újít fel, lélegeztető gépeket vásárol.

 

Mégis, milyen profit?

Csakhogy a kormány már évek óta azt ígérgeti, hogy ha megveszi ezeket a cégeket, akkor eljöhet a nonprofit energiaszektor ideje. A cégek a tevékenységükön legfeljebb annyit keresnek majd, amennyi arra kell, hogy a rendszer ne rohadjon le teljesen, de egy forinttal sem többet. A profit hiánya viszont egy céget sajnos nem igazán ösztönöz innovációra, hatékonyságra, a költségek lefaragására.

Még egy erősen szabályozott piacon is, ha a cégek tudják, hogy néhány évig rögzítve vannak az árak, a hatékonyság növelésével megpróbálnak nagyobb haszonhoz jutni. Ha viszont lehet tudni, hogy a profit eleve nem megengedett, senki nem lesz arra ösztönözve, hogy spórolni próbáljon. Munkát keres a főnök volt szobatársának unokaöccse? Megoldjuk, egy emberrel több igazán elfér, majd elül néhány évig a sarokban.

 

Az energiacégek megvásárlása ráadásul sok pénzbe kerül, amit a magyar állam alighanem hitelből tud csak finanszírozni. Ha fizetjük a hitel kamatait, de nem keresünk semmit azon, amibe a pénzt fektettük, azt úgy hívják, hogy rossz üzlet. Félő, hogy ha az energiaárak kérdése hosszú távon is átpolitizált marad, az államhoz kerülő energiacégek egyre inkább egy állandó költségvetési kockázatot jelentenek majd, és hosszabb távon többet vesztünk az egésszel, mint amennyit a profitorientált cégek elvittek.

Gondoljunk akár az állami Vértesi Erőműre: gazdaságilag régóta nem racionális fenntartani, de politikai okokból egyetlen kormány sem merte bezárni, évente milliárdokba kerül az országnak, hogy lélegeztető gépen tartják.

Szociálpolitikai célokra lehet használni

Azzal, hogy az állam közvetlenül kapcsolatba lép a lakossági fogyasztókkal, ügyfélszolgálatokat működtet, panaszokat, tartozásokat kezel, sokkal több információhoz jut, közelebb kerül fogyasztási szokásainkhoz, nagyobb rálátása lesz az egyes társadalmi rétegek problémáira.

Ha majd övé lesz minden szolgáltató, csak egy lépés, hogy az összes rezsiszámlát egy nagy számlába gyűjtse össze, egyéb, személyre szabott szolgáltatásokat kínáljon hozzá. A részletes információk birtokában pedig jobban célzott támogatásokat nyújtson a rászoruló rétegeknek. Mentőcsomagokat készítsen, tartozásokat engedjen el.

Politikai célokra lehet használni

Ez azonban legalább ugyanennyi veszélyt is jelent, főleg ha a szociálpolitika végül egyszerű szavazatmaximalizálásba torkollik, és a kormány szavazatvásárlásra használhatja az energiaárakat. A mostani gyakorlat évtizedekre rögzülhet. Ha a politika tartósan beteszi a lábát a lakossági energiaellátásba, az emberek elfelejtik, hogy az energia is csak egy termék, ahol az árak nem csak a kormány döntésén múlnak, még akkor sem, ha a cég az államé.

Külön rossz az állami tulajdonban, hogy ha valahol az állam a legnagyobb játékos és a szabályokat alakító játékmester egyben, az többnyire oda vezet, hogy egy kicsit mindig úgy alakítja a szabályokat, hogy ő nyerjen a játékban. (Már a cégek legyengítése és zsarolása az államosítással egyidőben is erre példa.)

Ha ezzel kiszorítja az iparág versenyző részeiről is a versenytársakat, magáncégeket, az nem csak az uniót zavarja majd, káros az egész társadalomnak. Hiába kínálná valaki olcsóbban ugyanazt a szolgáltatást, ha az állam a piacra lépést is ellehetetleníti, a fogyasztókhoz nem jut el az árelőny.