Jolán
7 °C
13 °C
Index - In English In English Eng

Rejtélyes kór gyötri a világot

2014.04.24. 07:57 Módosítva: 2014.04.24. 07:59
Egy titokzatos betegségtől tartanak ma a hozzáértők világszerte. Valami baj van az árakkal, sokkal lassabban araszolnak csak fölfelé, mint azt a közgazdászok szeretnék. Tényleg, már az is baj, ha egyre többet tudunk vásárolni a fizetésünkből? Mindent elnyel a Félelmetes Adósságdeflációs Spirál? Elmagyarázzuk.

Ahhoz vagyunk szokva, hogy az infláció miatt aggódjunk. A gazdaságot csak távolról követő embereknek alapvetően az jön le, hogy az infláció az, amit meg kell fékezni, a szigorú tekintetű jegybankárok legalábbis erről beszélnek általában a fejlett világban és Magyarországon is. Az biztos, hogy nem jó dolog, ha durván emelkednek az árak, hiszen főleg azokat az emberek sújtja, akik minden hónapban elköltik a fizetésüket, azaz a szegényebbeket. De a megtakarításoknak is sokat árt, és a vállalkozásoknak is, akik a magas infláció, a jó nagy árkilengések mellett jóval nehezebben tudnak előre tervezni. 

Most mégis mástól kell félni, mondják nekünk a gazdasági megmondóemberek az IMF-től és az OECD-től a gazdasági blogszféráig. A mumus neve a defláció, az infláció ellenkezője, vagy amit jobb híján alflációnak is lehetne magyarítani, a mostanában az értő közönség köreiben felkapott lowflation, tehát alacsony infláció után. Christine Lagarde, az IMF vezetője odáig ment a riogatásban, hogy a világgazdaságot fenyegető Ogreként írja le a jelenséget.

A lényeg:

  • Hónapról hónapra egyre lassabban emelkednek az árak a világ vezető gazdaságaiban. Főleg az Egyesült Államokban és az európai valutablokkban (Japán már évtizedek óta küszködik ugyanezzel).
  • Az árak gyengeségének mély és nehezen kezelhető okai vannak, viszont ha ezek miatt tartósan is csökkenni kezdenek az árak, annak nagyon-nagyon káros következményei lesznek.
  • Most igazából senki nem tudja, hogy mit kellene csinálni.
  • A károkból nekünk is juthat bővebben.

De miért baj, ha minden olcsóbb, ha egyre több árut tudunk venni a fizetésünkből? És hová lett a korábban a jegybankárok szájából gyakran hallott inflációs veszedelem? 

Hová lett az infláció?

Fogyasztói árindex?! Az meg mi?

Azon mérik az árak változását a szorgos statisztikusok. Nincs könnyű dolguk: össze kell rakniuk egy olyan vásárlókosarat, ami az adott ország átlagos polgárának fogyasztását a legjobban kifejezi. (Ilyen fogyasztót persze még Magyarországon is nehéz találni, nem hogy egy olyan nagy és bonyolult országban, mint az USA vagy Kína. Ezért sokan vitatják ezeknek a fogyasztói kosaraknak a létjogosultságát, vagy a konkrét összeállítását.)

Ha megvan a fogyasztói kosár, benne az ezer dologgal, amire az átlagos fogyasztó költ, és az is megvan, hogy ezek a tételek mekkora súlyt jelentenek a kosárban, akkor már csak követni kell az árak változását. Ebből jön ki az árindex, amiből a leggyakrabban az egy évvel korábbi ugyanazon hónaphoz viszonyított számról, az "éves inflációról" szoktak beszélni.

Európában már-már eltűnt, és az USA-ban is alacsonyabb annál, amit jónak tartanak. Az eurózónában (az eurót használó országoknál) például tavaly október óta 1 százalék alatt van a fogyasztói árindex. Már-már a nulla közelében jár.

 

Az Egyesült Államokban ennyire nem esett vissza, de szintén tartósan alacsony szinten rekedt az éves infláció.

Ami meglepő, hogy még olyan országokban is visszaesett a drágulás üteme, ahol a korábban megszokott nagy növekedés miatt magasabbnak kellene lennie az inflációnak, például Kínában és Indiában. Japánban pedig már a nyolcvanas évek óta mindennapi tapasztalat az árak esése – csak az utóbbi években próbáltak meg ezen változtatni.

Na de miért van ez? Alapvetően ezernyi tényezőtől, de ezek a legfontosabbak:

  • Mennyibe kerül az élelmiszer, az energia és a nyersanyagok? Erre általában nagy hatással vannak a devizaárfolyamok, persze attól függően, hogy az adott országban mennyit kell importálni miből, és honnan.
  • Hogyan változnak a bérek? Ezen dől el, hogy mekkora terük van a kiskereskedőknek, a termelőknek és a szolgáltatóknak árat emelni.
  • Mekkora a gazdaságban a felesleges kapacitás és a munkanélküliség? Ha nagy, akkor a cégeknek a bérek emelése vagy új beruházások nélkül is tudnak többet gyártani, hogy kielégítsék a nagyobb keresletet (ha pedig könnyen gyártanak többet, akkor nehéz árat emelni).
  • Mit várnak a gazdaság szereplői? Általában nagyjából változatlan, kissé emelkedő árakhoz szoktak a fejlett országokban a vállalatok és a fogyasztók is. Ezek a várakozások gyakran önbeteljesítőek. Ezért kell nagyon vigyázni, hogy ne lengjenek ki semmilyen irányban, mert nehéz őket utólag megváltoztatni.
  • Mit csinálnak a jegybankok? Az ő legfontosabb feladatuk a világban mindenfelé az árstabilitás védelme. Ebben a fő eszközeik a különféle kamatlábak, amelyekkel egyértelműen befolyásolni tudják a pénz árát. Ha kamatot emelnek, drágább lesz a kölcsönpénz, ami általában előbb-utóbb megfékezi az inflációt, és fordítva.

Ha egy gazdaság vagy a világgazdaság egésze gyenge, a korábbinál vagy a lehetőségeinél csak lassabban tud növekedni, akkor akármi is történik a külső tényezőkkel, az általános gyengélkedés lefelé fogja húzni az árakat. Ezt mutatja, hogy az európai és az amerikai maginfláció – tehát az a fogyasztói kosár, amiből kiszedték az inkább külső tényezők miatt gyakran ingadozó árakat, így az élelmiszer- és az energiaárakat – szintén sokkal gyengébb a korábbiaknál.

Úgy tűnik, egyszerűen nem tudnak miből többet költeni az európai és az amerikai vásárlók. Ezért az árak is alacsonyan ragadtak.

A jegybankok, amelyek az áremelkedések elleni harchoz vannak szokva, elég kényelmetlenül szemlélik ezt a jelenséget. De vigyázniuk kell, mert nagy bajok lehetnek.

A Félelmetes Adósságdeflációs Spirál

Az árak esése, a defláció iszonyatos károkat okozhat, talán rosszabb is, mint a magas infláció. Pedig elsőre egészen jól hangzik, hogy napról napra egyre többet vásárolhatunk össze a fizetésünkből. A bankban pihenő pénzünkkel nem csinálunk semmit, mégis egyre többet ér. Mégis, mi a baj ezzel?

A defláció, ha tartós és beépül a várakozásokba, alapvetően két módon rágja szét a gazdaság gyökereit.

Először is tönkreteszi a keresletet. Ki akarna bármit is vásárolni, ha másnap még olcsóbban veheti meg? Nyilván inkább ki fog várni, főleg a nagy dolgokkal: a tartósabb fogyasztási cikkekkel (például autó vagy hűtőszekrény), és az ingatlanvásárlásokkal. Ha viszont a fogyasztók nem vásárolnak, a gazdaság legeslegalapvetőbb építőkockája esik ki, a kereslet.

Másrészt pedig az adósokat és a beruházásokat is tönkrevágja. Ha csökkennek az árak – vagy akár csak lassul az árak emelkedése –, akkor a hitelek valódi költsége (a reálkamat, az infláció fölötti kamat), a lassuló pénzromlás miatt emelkedik. Ezért nem érdemes új beruházást kezdeni: a forrást – rögzített kamatszint esetén – az előző áron fizetjük meg, a terméket viszont csak olcsóbban adhatjuk el.

Azoknak, akiknek adóssága van, a defláció igazi katasztrófa, mivel a hitelek összegét számszerűen rögzítik, és egyre többet érő pénzből kell azokat visszafizetni, miközben amit a hitelekből vettek, az jó eséllyel egyre kevesebbet ér. Ez fokozatosan egyre lehetetlenebb helyzet elé állítja az adóst, akár kormányról, akár vállalatról, akár egyszerű fogyasztóról van szó.

A tartós árcsökkenést tapasztalva a dolgozók például két dolog közül választhatnak: megelégednek alacsonyabb bérrel, vagy – mivel az árakhoz képest csökken a munkájuk hatékonysága – idővel kirúgják őket. Ebből aztán még nagyobb munkanélküliség és még kevesebb bér lesz, csökken a gazdaságban a teljes kereslet, ami miatt még jobban megszorulnak és visszafogják a termelést a cégek. Az adósságokat pedig még lehetetlenebb lesz visszafizetni az alacsonyabb fizetésből.

Nem lenne jó ebbe a csapdába beleesni, ez a deflációs spirál. Könnyen egészen pusztító recesszió lehet belőle. Japánnak például két elveszett évtizedébe került a defláció, de még mostanra sem kecmeregtek ki belőle, pedig mindent megtesznek érte. De nem is feltétlenül kell defláció, már az is keményen belassítja a gazdasági növekedést, ha nagyon alacsony infláció van.

Valaki csináljon már valamit!

Azok, akiknek kezelniük kellene ezt az egészet, tehát az európai és az amerikai jegybankárok, a leginkább tétlenül szemlélődnek, és remélik, hogy a csökkenő árak csak egy átmeneti jelenség. A világ három nagy fejlett gazdaságában – az USA-ban, az eurózónában és Japánban – eléggé különbözőképpen viszonyulnak az egészhez.

Általában az a probléma, hogy a gyenge keresletet és magas munkanélküliséget látó jegybankok már beleütköztek a padlóba: példátlan módon nulla közelébe csökkentik a kamatlábakat – hogy a pénz olcsóbb legyen azért, hogy valahogy beinduljon a fogyasztás és a beruházás. És ez sem elég. Ahhoz, hogy a reálgazdaság végre újra lendületet kapjon, különböző eszközökkel kísérleteztek a jegybankok: az amerikai Federal Reserve elképesztő mennyiségű kötvényt vásárolt össze a piacról, az Európai Központi Bank pedig kedvezményes hiteleket adott bankjainak.

Csakhogy ezeknek a bátor programoknak komoly áldozatai lehetnek, ezért nem merik őket túlságosan erőltetni. A Fed például tavaly szeptemberben több hónapnyi lebegtetés után tényleg csökkenteni kezdte a kötvényvásárlási programját, mivel attól tartanak, hogy a túl olcsó forrásból olyan piaci buborékok alakulhatnak ki, mint amilyen a 2007–2008-as pénzügyi válságot megelőzte.

A legriasztóbb árhelyzet Európában, pontosabban az eurózónában alakult ki. Nem véletlenül, itt van a reálgazdaság összességében – és még inkább a blokk déli részében – a legrosszabb helyzetben. Ráadásul hiába használják az országok ugyanazt a pénzt, a jegybankjuk láthatóan meg van bénulva.

 

Látható, hogy kik húzzák le az eurózóna egészét: azok az országok, amelyek már egyébként is el vannak adósodva. Az eurózóna Deflációs Klubja már most öttagú (Spanyolország, Görögország, Portugália, Ciprus, Szlovákia), de jöhetnek még újabb szereplők. A dél-európai országokban már most deflálódnak az adósságok: egyre alacsonyabb árszint mellett kell ugyanazt az összeget törleszteni.

Mivel tudna ezen változtatni az európai jegybank? Egy erős kórus arra kérleli a frankfurti jegybankot, hogy kezdjen az amerikaiakhoz hasonló masszív kötvényvásárlásba. De nem biztos, hogy ennek hasonlóan jó eredményei lennének Európában. A kontinensen sokkal inkább bankhitelekből, mint a vállalati kötvénypiactól teremtik elő a forrásaikat a vállalatok, és jelzálogeszközöknek sincs olyan piacuk, mint USA-ban. Ezért a kötvénypiac javulása, a jegybanki vásárlások által megjelenő többletpénz sem hozna igazán nagy javulást a gazdaságban.

Valamilyen fajta, a reálgazdaságban is működő monetáris lazítást mindenesetre nem ártana kitalálniuk, mielőtt beköszönt az európai defláció.

Nincs is mitől félni

Vannak persze ellenérvek is. A deflációs veszélyt elutasító politika hívei a legszívesebben az USA-ra mutogatnak, mivel ott a válság óta kitartóan emelkednek az ingatlanárak, és a gazdaság is hozza a szükséges 2-3 százalékos növekedést.

Az infláció lassulását az USA-ban leginkább az olajárak és egyéb nyersanyagok esése, és néhány, a termékeket olcsóbbá tevő innováció okozza – érvelnek néhányan. Ilyen újítás az adómentes online kereskedelem terjedése, és az egyre több munkahelyet feleslegessé tevő gépesítés. Szerintük elsősorban nem a bérek vagy a fogyasztói kereslet gyengesége áll a jelenség mögött, ezért a lassabb amerikai inflációval nem is kellene annyira foglalkozni. 

Gyakran felmerül az az érv is, hogy Európában sem akkora a baj, ha a déli országokban defláció alakul ki, mivel az árak esésével könnyebben csökkenthetik a béreket. Ez ugyan elég kegyetlenül hangzik (ki szereti, ha elveszik a pénzét?), de fontos szerepet játszhat a közgazdászok által kedvelt folyamatban, a kiigazításban. Mivel olcsóbb lesz Görögországban vagy Spanyolországban termelni, ezért ezek az országok versenyképesek lesznek Németországgal szemben.

Szeretnék még olvasni erről a deflációs témáról!

A Bloomberg röviden, tömören és sok linkkel ismerteti az alapokat. Sok grafikonos, lényegre törő összefoglaló az IMF blogjáról itt, a Voxeu-ról pedig itt. Az Economist egy sor közgazdászprofesszort is megszólaltatott a kérdésben. A Portfolio.hu elemzése az EKB dilemmáiról itt található. Szintén érdekes ez és ez a két, a szokásos érvelést szétcincáló, ám elég hosszú esszé

A gond ezzel az elmélettel csak az, hogy a déli országok eurózónán belüli versenyképességéhez az is kellene, hogy a jobban menő országokban (elsősorban Németországban) magasabb legyen a fogyasztás - és hogy ezzel párhuzamosan nagyobb infláció alakulhasson ki. Ezt viszont nem biztos, hogy a belülről tagállami érdekek mentén politikailag megosztott Európai Központi Bank engedné.

Az árakkal kapcsolatban az a közkeletű közgazdászbölcsesség, hogy minél stabilabbak az árak, annál jobb minden. A gazdasági véleményformálók egy része szerint egyszerűen meg kellene szokni, hogy egy enervált, stagnáló szakaszba lépett a világgazdaság. A kereslet alig növekszik, és a technológiai fejlődés is inkább azt szolgálja, hogy több munkát tudjanak gépekkel kiváltani. Így aztán hozzá kell szokni az alacsony, alig érezhető inflációhoz.

A magyar adósok sem fognak örülni

És mi lesz Magyarországon? Az infláció nálunk is megérintette a nullát januárban, és azóta két hónapban is 0,1 százalékon volt. Közel a történelmi pillanat, hogy a magyarországi árak esését lássuk? Az ezzel járó csökkenő béreknek nem örülnének az eladósodott magyar háztartások.

Az infláció meghatározó elemei – a külföldről behozott infláció, a bérek és a várakozások – eddig nagyrészt lefelé húzták a magyar inflációt. Ezt egyébként a kormányzati lépések az átlagnál jobban befolyásolják, például a hatósági energiaárakon („rezsicsökkentés”), vagy jövedéki és általános forgalmi adókedvezményeken keresztül.

A Magyar Nemzeti Bank mindenesetre nyugodt: a legutóbbi inflációs jelentésében nem tartotta valószínűnek, hogy Magyarországon tartós defláció alakuljon ki. Sok olyan tétel van a fogyasztói kosárban, amelynek esik az ára, de a szokásoshoz képest annyira nem kiugróan:

 

Az MNB szerint éppen a várható bér- és keresletemelkedés lesz az, ami bőven a pozitív tartományban tartja majd a fogyasztói árindexet, szóval nem kell csökkenő bérektől tartanunk.

A Dezinflációs Ogre pusztítása, ha egyáltalán beindul, a mostaninál is gyérebb külföldi vásárlóerőn keresztül érhet majd el minket.