Julianna, Lilla
-1 °C
10 °C
Index - In English In English Eng

Kéne egy flex kölcsön, mit csináljak? Így segít a net!

2014.09.13. 08:45
Biztos sokaknak már a könyökén jönnek ki a helyi kezdeményezések, az ilyen-olyan utca- meg városrészszintű civil összefogások, önszerveződő csoportok és társaik – de nagyon is fontos dolgok ezek kérem! Nem csak a „szebbé tesszük a világot”, meg az „együtt nevetünk az együtt ültetett paprikából, együtt főzött lecsó felett” életérzés miatt, hanem mondjuk a bűnmegelőzés szempontjából is. Vagy csak egyszerűen költségtakarékosságból. Ezek pedig már nem csak azok a bohókás hippidolgok, amikre legyinteni szokás. A helyi szintű összefogásokra a közösségi média is ráállt néhány éve, nyár végén pedig az első magyar lokális közösségi oldal, a Miutcánk is elindult. Lássuk, hogyan működnek!

Aki látott már életében nagy társasházi babakocsi-tárolót, az tudja, hogy az tele van használaton kívüli szánkókkal, gyerekbiciklikkel és hasonlókkal, amelyektől moccanni sem lehet. Az ember egy-két nyáron/télen át használja az ilyesmit, aztán meg csak ott állnak, hogy esetleg majd az unokáknak jó lesz. (Persze nem lesz jó). A házba költözők meg automatikusan vesznek sajátot, pedig simán kölcsönkérhetnék az egyiket. Csak ehhez meg kellene kérdezni a tárgy tulajdonosát, de persze senki nem tudja pontosan, kik laknak a házban, meg mi, kihez is tartozik.

A fölösleges szánkók meg csak gyűlnek, gyűlnek.

A példával nem egy esetleges szánkóapokalipszis veszélyeire szeretném felhívni a figyelmet, mert nyugodtan beszélhetnénk fúrógépről vagy sarokcsiszolóról is. Ezeket szintén évente egyszer-kétszer használja az ember – még ha a fülünknek úgyis tűnik, hogy valaki folyton fúr a házunkban vagy flexel az utcánkban.

Mi lenne, ha kölcsönadnánk a sajátunkat, ha épp nem használjuk őket, vagy elkérhetnénk valakiét? Még ha egy jelképes összeget is ad valaki egy ritkán használt gépért, akkor is jobban jár, mintha vesz magának egyet, aztán egész évben kerülgeti a lakásában.

Na ez a sharing economy.

Ami persze csak egy újabb divatos kifejezés valamire, ami évezredek óta létezik, de azért nem véletlenül jött éppen most divatba, és nem véletlenül cuppant rá az elmúlt évtizedben közösségi média is.

Minek ehhez az internet?

Száz-százötven évvel ezelőtt nem csak a falvakban volt természetes, hogy mindenki ismert mindenkit. A városnegyedek is úgy épültek fel, hogy simán leélhette valaki az életét úgy, hogy alig mozdult ki pár utcányi körzetből. Névről ismerte minden ügyfelét a fűszeres, a cipész tudta, hogy melyik kuncsaftnak dolgozhat hitelbe, együtt aludt az oroszlán a báránnyal. A gangos bérházakban sem lehetett csak úgy elbújni, nyilvánvaló volt, kinek nem szabad kölcsönadni semmit, és ki az, aki hangoskodik ugyan fizetésnapon, de azért jóravaló, derék ember.

Azóta ugye sok minden változott, és ez nem a sopánkodás helye. Csak egyszerűen megnőttek a léptékek. Nem csak a bazi nagy lakótelepeken nem ismer senki senkit, hanem a kertvárosokban sem – egyszerűen azért nem, mert máshol és másokkal dolgozunk, tanulunk és szórakozunk, mint ahol tévézünk és alszunk.

Ez a folyamat mára oda jutott, hogy

az amerikaiak fele a nevét sem tudja a szomszédainak,

a britek harmada pedig egy rendőrségi azonosítás során sem tudná kiszúrni őket egy sor idegen közül.

Elsőre abszurd, hogy az interneten próbáljuk feltámasztani a közvetlen szomszédi kapcsolatokat, de mégsem csöngethetünk végig minden lakót a házunkban, hogy jó napot kívánok, szánkót cserélnék fúrógépre.

Hogy a szomszédság erősítésére jó az internet, az jóval a Facebook előtt felmerült. Már 1997-ben készült felmérés arról Kanadában, hogy az aktívan netező helyi közösségek tagjai jóval többet tudnak egymásról, mint mások. Hasonló kutatást végzett a Massachusetts Institute of Technology is néhány évvel később, aminek az eredménye az lett, hogy 2004-ben elindították a máig nonprofit módon működő i-Neighbors oldalt.

Ennek a lényege, hogy összekapcsolja a helyi közösségek tagjait, hogy azok olyan lokális problémákat osszanak és oldjanak meg vele, mint egy fűnyíró kölcsönadása vagy egy elveszett kismacska megtalálása.

Persze, mint a legtöbb egyetemi kutatásból kinőtt civil honlap, ez sem volt igazán szexi, úgyhogy hamarosan megjelentek a profi oldalak: a NeighborGoods, a Home Elephant, a GoNeighbour, a Meetey, az EveryBlock, az Addressgate, és a sort hosszan lehetne folytatni a nagyjából hasonló működési elvet követő társaikkal – melyeknek jelentős része ma már egyáltalán nem működik. De hát ez így szokott lenni mindennel.

Főleg, ha megjelenik a nagy befutó.

Online polgárőrség

A fenti sorból leginkább a NextDoor lóg ki, melyről már korábban is írtunk. Ennek sikerült ugyanis igazán nagyot dobbantania 2010-es színre lépése óta. Hogy pontosan hány embert is érnek el, azt nem tudni, de azt szívesen kommunikálják, hogy 40 ezer lakóközösség (neighborhood) használja őket. Vagyis minden negyedik az USA-ban. Egy lakóközösségből pedig minimum tíz ember alkothat csoportot náluk. Szóval mindenképpen szép számról van szó.

Ebben nagy szerepe lehet a profin szervezett médiamegjelenések mellett annak is, hogy ráéreztek, mi az, amivel legjobban meg lehet fogni az átlagos kertvárosi amerikait. Szép dolog a jótékonykodás, meg a közösségépítés, ám van, ami fontosabb. Fontosabb még a közös létrahasználatnál és az ezen megtakarított pár dollárnál is.

Ez pedig egyszerűen a

biztonság.

Részint a bűnmegelőzésről, részint a katasztrófavédelemről van szó.

Nirav Tolia, a NextDoor alapítója több helyen is elmondta, hogy míg kezdetben csak a közösségeken belüli csevegés, meg cserebere volt a fontos, mára egyre nagyobb hangsúlyt kap biztonság. Ez lehet egy betörés megosztása, figyelmeztetés egy gyanús alakra, bármi, amiről egy hagyományos kisközösségben is első kézből értesült az ember. Van már lehetőség önkéntes polgárőrségek szervezésére, de együttműködik az oldallal számos amerikai város rendőrsége és tűzoltósága is.

Legalább ilyen fontos a katasztrófák esetén a riasztás.

Olyan érzésem volt, mintha egy ámis faluban megkongatnám a vészharangot

nyilatkozta valaki nemrég, aki az árvíz fogságába kerülve riasztotta a környéken élőket a NextDoor segítségével. Azért nem Facebookon vagy Twitteren, mert itt biztos volt benne, hogy olyanokhoz jut el a segélykiáltása, akik elérhető távolságban vannak és meg tudják menteni. A bajba jutottak ráadásul nem csak emailt, hanem sms-t is tudnak küldeni a közösség tagjainak.

De a dolog fordítva is működik: volt, aki látta, hogy a szemben lévő ház leégett, és a NextDooron keresztül közvetlenül a rászorulóknak tudott felkínálni átmeneti szállást és hasznos holmikat. Anélkül, hogy ismerte volna őket. Ráadásul nem volt szükség nehezen ellenőrizhető közvetítő szervezetek bevonására.

Persze azért a helyi közösségi oldalak békeidőben is szépen működnek, és nem csak a tengeren túl.

Osszunk meg tárgyakat a turistákkal!

A NextDoor mellett a legerősebb, legjobban pörgő és legizgalmasabb helyi közösségi oldal a NeighborGoods. Ez nem a biztonságra, csak használati tárgyak megosztására fókuszál.

Egyedi az üzleti modellje is. Eredetileg a kölcsönzési díjakból szerettek volna részesedni, aztán jobbat találtak ki, és a felhasználók hitelesítését tették fizetőssé.

Vagyis szigorúbban ellenőrzötté válhatunk a rendszerben, így nagyobb bizalommal adnak kölcsön nekünk valamit, vagy kölcsönöznek tőlünk. 

A rendszer ráadásul helyi, de nem csak helyieknek szól. Így például arra is használható, hogy egy környékre érkező turista kölcsönözzön/béreljen valamit pár napra, amit esetleg nem cipelne magával messziről. Mondjuk egy babakocsit.

Az első magyar: a Miutcánk

Érdekes, hogy az amerikai sikerek ilyen sokáig nem értek el hozzánk. Oka lehet ennek az is, hogy nálunk mostanra jöttek divatba ismét a lokális kezdeményezések, a helyi termékeket kínáló boltoktól a közösségi kertekig.

De persze legalább ilyen fontos szempont, hogy a NextDoor csak az Államokban érhető el (pedig időről időre felröppen a hír, hogy most már aztán tényleg kilépnek a nemzetközi piacra). A külföldről is elérhető versenytársak pedig, mint amilyen a Home Elephant vagy a rémes fordítású magyar verzióval rendelkező Meetey senkit nem érdekelnek nálunk.

Ehhez képest nagyon erősen startolt el augusztusban a magyar Miutcánk.

Az augusztusban publikussá vált oldalnak ma már

több mint 12 ezer regisztrált felhasználója van,

ami igen csak szép szám pár hét alatt. Különösen a VI. és a VII. kerületben, valamint Újpalotán pörög az aktivitás, de Pécsett, Veszprémben és Debrecenben is nagy az érdeklődés. Ráadásul nemcsak a regisztráltak száma nő, de a posztoké is 1200 felett jár – ami azt mutatja, használják is az emberek.

Bár az alapkoncepció ugyanaz, mint a nagytesónál, azért sok mindenben különbözik attól a magyar fejlesztés. Az ötletgazda Szabó Dávid elmondása szerint 

nem is az amerikai példák lebegtek a szeme előtt a Miutcánk kitalálásakor, hanem az őrmezői lakótelep mindennapjai, ahol él.

A legfontosabb különbség a NextDoorral szemben, hogy nincs szigorú adatellenőrzés a regisztráláskor, egyszerűen bevallásos alapon adod meg a lakcímed és már benn is vagy. Ez azonban csak a bétaverzióban van így, a fejlesztők idővel szeretnék itt is bevezetni a hitelesítést. Mindenesetre jelenleg a hangsúly így elsősorban a kommunikáción van. Van, ahol a találkozók szervezésére használják, van, ahol fák locsolását igyekeznek megoldani a környékbeliek, máshol futópartnert keresnek.

Ha regisztrálunk, két dolog történhet velünk. Ha szerencsénk van, akkor vannak már harmincan a környéken, és akkor megindulhat az élet a csoportban. Ha még nem, akkor várnunk kell, amíg lesz elég felhasználó. Szabó Dávid szerint ezzel a küszöbbel egyrészt aktivitásra sarkallják a közösségeket, másrészt szeretnék, ha működő csoportok jönnének létre, nem halott aloldalak.

Na de milyen a működő oldal?

Olyan, mint egy fórum, vagy mint egy hírfolyam, amit tematikus dobozokra bontottak.

Posztoláskor eldönthetjük, hogy

  • apró,
  • szívesség,
  • program,
  • sport,
  • szakember vagy
  • lelőhely

kategóriába kerül-e a bejegyzésünk. Ezek egyelőre fixen vannak kinn, de a tervek szerint hamarosan dinamikusak lesznek: mindenki maga döntheti el, milyen dobozai legyenek. (A fejlesztést persze megelőzi prioritásban a mobil applikáció és az értesítési rendszer, mert ezek nélkül közösségi oldal nem maradhat versenyben ma már.) Az egyes posztokra persze válaszolni is lehet akár a Twitteren vagy a Facebookon. Persze innentől joggal merül fel a kérdés:

Miért nem jó ugyanerre a Facebook? Vagy akár egy hagyományos fórum?

A Facebook lenne ugye a legkézenfekvőbb, hiszen annyira része legtöbbünk életének. Miért van szükség mellette egy újabb közösségi oldalra?

A NextDoor alapítója úgy fogalmazott pár éve a Wirednek, hogy

a szomszédság nem a barátságról szól.

Magyarul: nem jópofizni akarunk valakivel, csak elkérni a kempingszékét. Nem új barátokat keresünk, hanem az elveszett papagájunkat. A Facebookon viszont az ember alapvetően nem a szomszédaival tartja a kapcsolatot (ez alig két százalékát teszi ki egy átlag amerikai Facebook-ismerőseinek), hanem a volt iskolatársaival, a családjával és a munkatársaival.

Persze ma már a Facebook sem arról szól, mint a legelején: vannak nagyon jól működő helyi csoportok és oldalak is. Miért nem jó ott tartani a kapcsolatot a szomszédokkal?

Szabó Dávid szerint az első problémát azt jelenti, hogyan találunk rá erre a csoportra. Egyáltalán milyen szintű csoportot kezdünk keresni?

Ezzel maga is szembesült, hiszen eredetileg ő is egy Facebook-csoportot hozott létre Őrmezőnek. Tulajdonképpen ebből fejlődött ki a Miutcánk. Csakhogy az már automatikusan egy – helytől függően – 800-1000 méter sugarú körben rendel a felhasználó köré ismerősöket. Ők azok, akikkel beszélgetni tud. Ami nagyon érdekes, hiszen a két házzal arrébb lakó szomszéd már egy kicsit másik közösséghez tartozik – nincsenek merev határok.

Vagyis nincs olyan, hogy mondjuk

Terézvárosban lakom, de az utcám túlfele már Erzsébetváros,

ezért minimum két Facebook-csoportban kell jelen lennem, vagy épp értesülnöm olyan eseményekről, amelyek a kerület távoli csücskében történnek.

A másik, hogy egészen más típusú kommunikáció zajlik egy ilyen közösségben. Nincsen annyi netszemét, mert ezeket az oldalakat senki sem unaloműzésre használja. Akkor lépünk be, ha keresünk valamit vagy valakit. Viszont akkor garantáltan megtaláljuk.

És hogy mit keresünk? A Miutcánk egyelőre tesztüzemben van még: Dávidék azt elemzik, mire van igény, és aszerint alakul majd a fejlesztés.

Persze voltak azért jól működő példák már az internet hőskorában is – nem egy közülük ma is működik. Ezek pedig a fórumok, azoknak is jellemzően a lakóparkokkal és az új építésű társasházakkal foglalkozó topikjai, amelyekben épp úgy ment a cserebere és használatitárgy-megosztás, mint a gyanús autók figyelése.

Hogy miért pont ezeken a helyeken alakult ki a működő online kommunikáció? Mert ott egyszerre volt mindenki új beköltöző, nem egy zárt vagy épp nem is létező közösséggel kellett felvenni a kapcsolatot. Kicsit olyan volt, mint egy frissen induló osztálynál a szülők, amikor hirtelen egy csomó ember ugyanazzal a problémával szembesül. S ha már egy helyen vannak, elkezdik megbeszélni azt.

Miért lett ennek vége? Nos, a fórumok egyszerűen kimentek a divatból.

A közösségi média viszont még nem. Sőt, lehet, hogy épp a lokális oldalaké lesz a következő nagy bumm.