Hamis papírokkal lett Wall Street-i sztárbankár

Egy kollégája sem értette, Julissa miért nem repül azonnal haza, amikor megtudta, hogy apja haldoklik. „A családomtól újabb híreket várok, lehet, hogy holnap elindulok” – hitegetett mindenkit. Csak ő tudhatta, hogy soha nem mehet haza: nem engednék vissza, ha a határon kiszúrnák a hamis papírjait. A mexikói-amerikai bankár, Julissa Arce történetéről a Bloomberg írt. 

Ahogy a portál is megjegyzi, a Goldman Sachs bankárai sem egyformák: vannak köztük osztályelsők, volt haditengerészek, bankárdinasztiák sarjai. Julissa Arce papírok nélküli bevándorlóként épített köztük karriert, egy olyan zöldkártyával, amit egy vadidegen nappalijában vásárolt Texasban pár száz dollárért. Gyakornokból elemző, társ, majd alelnök lett. Az apja 2007-ben anélkül halt meg, hogy meg tudta volna látogatni.

Arce 11 évesen költözött San Antonióba a családjával Mexikóból. A szülei rendszeresen jártak át, neki is kiváltottak egy turistavízumot. Aztán egyszer csak Texasban ragadtak, beíratták egy katolikus iskolába, ahol matematikában kiemelkedően tehetségesnek bizonyult. „Hogy tudja ezt követni egy mexikói?” – kérdezte egyszer egy osztálytársa.

Rátermett és rámenős

Angolul alig tudott, mégis sportolt, részt vett a diákönkormányzatban: mintha a Goldman elvárásaira termett volna, mindig is ambiciózus, rátermett és rámenős volt. A vízuma 14 éves korában járt le, és hiába rágta a szülei fülét, hogy fizessenek le egy meleg kollégát, hogy vegye feleségül, papírok nélkül folytatta az iskolát.

A felvételi papírokon jobb híján üresen hagyta a társadalombiztosítási szám rubrikáját – nem is vették fel sehova. Egy új törvény tette végül lehetővé, hogy állami egyetemre mehessen. Öt hét múlva újabb levelet kapott, melyben arról értesítették, hogy újra átnézték a jelentkezését, és felvették.

„Annyi bizonytalanság volt az életemben, hogy nagyon tetszett, hogy mindig van egy helyes válasz” – mondta arról, miért pénzügy szakra ment. Először a latin-amerikai üzleti diákklubban látott latin ajkú férfiakat öltönyben. Hogy legyen miből fenntartania magát, miután szülei visszaköltöztek Mexikóba, átvette food cart (kisbuszból árult étel) üzletüket. Aztán meglátta a felhívást: akár 10 ezer dollárt kereshet nyári gyakornokként New York-i bankoknál. Az sem rettentette el, hogy a programra nehezebb volt bekerülni, mint a Harvardra.

Már gyakornokként megkeresett egy igazgatót, akinek egy kávé mellett mondta el, hogy máris rengeteget tanult, és készen áll egy nagyobb kihívásra. „A fontos emberek fontos emberekkel szeretnek foglalkozni. Te az vagy?”

Átmentek a papírok

Csak akkor kezdett el szorongani, amikor eljutott hozzá a hír, hogy státuszt kap a cégnél: nem hitte el, hogy a papírjaival átmehet a szükséges vizsgálatokon. Visszatérő rémálmában egy befektetési bank irodájában ült, a deportálása előtti pillanatokban: pontosan tudta, mi következik. Ezen a ponton ébredt mindig fel.

Úgy éreztem, hogy most, hogy bekerültem, a határ a csillagos ég.

– emlékszik vissza 2005-re, amikor gond nélkül átment a vizsgálaton, és egy lett a Wall Street-i cég 23 ezer alkalmazottja közül. Hétre járt, hogy már a főnöke előtt beérjen. Csoportjával olyan származékos termékeket találtak ki privátbanki ügyfeleknek, amik például tőkeáttételeken keresztül 3 százalékot emelkedtek, ha egy százalékot emelkedett valamilyen index.

„Julissa tipikusan az az embertípus, akit a Wall Street cégei akarnak: hihetetlenül elszánt, lojális, keményen dolgozik” – mondták volt kollégái, aki szerint a cég kliensei közül egyre többen kérték, hogy kifejezetten ő foglalkozzon velük.

A Wall Street közelében álló törzshelyén gyakran állt szóba a lányokkal flörtölő Goldman-bankárokkal. „Úgysem értenéd, mivel foglalkozom” – ezerszer hallotta a csajozós szöveget. „Én származékos termékekkel foglalkozom” – mondta mindig.

Sikerült, megcsináltam

Valószínűleg azért húzhatta éveken át hamis papírokkal, mert olyan közegbe került, ahol senki nem feltételezte, hogy susmus lehet a státusza körül. „Tudtuk, hogy mexikói, de az embernek itt eszébe se jut, hogy valamilyen probléma lehet” – emlékezett vissza egy kolléga.

Pedig voltak problémás pontok: bár biztatták, tudta, hogy nem vállalhat külföldi kiküldetést. Az adóhivatalban is fennakadt az egyik bevallása – a fiókba hajította, és megpróbálta elfelejteni. „Borzasztó volt. Arra kényszerítettem magam, hogy egy alternatív valóságban éljek, tudomást sem venni róla” – mondta.

2007-ben, miután az apja meghalt, az is felmerült, hogy hazarepül Mexikóba, és soha nem tér vissza. A barátja vetette fel, hogy ha összeházasodnak, végre megoldódhat a helyzete.

Remélem, ez nem lánykérés. Mert ha az, akkor elég szar.

– vágta rá. Aztán igent mondott.

2011-re, amikor alelnök lett, évi 300 és 400 ezer dollár között keresett (hónapra lebontva 8 millió forint körül). Új zöldkártyát kapott, ezúttal igazit, nepper helyett az amerikai kormánytól. „Sikerült, megcsináltam, bekerültem arra a helyre, ahol azt hittem, minden kívánságom teljesülni fog.”

De máig emlékszem, ahogy ránéztem a papírra, amin az állt, mennyi pénzt fogok kapni, és mennyire üresnek éreztem magamat.

– mondta arról, miért hagyta mégis ott a céget. „Tartozom a világnak azzal, hogy elinduljak, és megvalósítsam az álmomat” – írta blogjában, amit az utolsó napjairól vezetett a banknál. Meglátogatta a családját Mexikóban, elrepült Európába, majd vállalkozásokba fogott, de egyik sem jött be. „Az élet arról szól, hogy alkalmazkodunk a változáshoz” – írta a blogon, amikor különköltöztek a férjével.

Nem lenne nagyszerű?

2013-ban dőlt el, hogy nem akar visszamenni a bankszektorba: ekkor látta a Documented című filmet, ami a Pulitzer-díjas Jose Antonio Vargas életét mutatja be. (Vargas a Washington Post díjnyertes csapatának volt tagja, 2011-ben a New York Times hasábjain vállalta a nyilvánosság előtt, hogy papírok nélküli bevándorló.)

Arce márciusban kezd a Define American (körülbelül: „Mit nevezünk amerikainak?”) fejlesztési igazgatójaként Kaliforniában. A jogvédő szervezetet Vargas alapította, lesz miért küzdeniük:

Ha Washington nem biztosítja a határt, majd megtesszük mi

– mondta például idén a volt texasi kormányzó Rick Perry (aki annak idején aláírta a törvényt, ami lehetővé tette, hogy Arce főiskolára menjen).

Épp ez az a közeg, amiben Arce máig kényelmetlenül érzi magát. „Máig ott a stigma, sokak szerint szégyellnivaló, amit tettünk. Elegem van, hogy szégyellnem kell magam, amiért valóra váltottam az álmomat, hogy feljebb lépjek a létrán, hogy sikeres legyek” – mondta.

A Goldman Sachs, ahol ma már alaposabban ellenőrzik a jelentkezők hátterét, válaszában azt írta Max Abelson újságírónak: „Nem lenne nagyszerű, ha több tehetséges fiatalt fogadhatnánk be, akár tanulni jönnek az országba, akár azért, hogy energiájukkal, képességeikkel a gazdaságot növeljék?”

Arce egy manhattani bírósági épületben lett amerikai állampolgár. Az eskütétel alatt elcsuklott a hangja, nagy levegőt kellett vennie, hogy végig tudja mondani. Egy hónapra rá postán kapta meg az útlevelét. Miután otthagyta a Goldmant, több tetoválást is csináltatott, az egyik, egy vonal, két anyajegyet köt össze a bal karján.

Mindig tudtam, hogy minden okkal történik, csak össze kell kötnöm a pontokat.