Bokros Lajos: hős vagy áldozat?

1989 és 1993 között Magyarország nemzeti összterméke több mint húsz százalékkal, ipari termelése 35 százalékkal, mezőgazdasági termelése pedig több mint 45 százalékkal esett vissza. Ennek tetejébe a lakossági fogyasztás és az átlagkeresetek reálértéke is évről évre csökkent, miközben 1993-ra a munkanélküliség is tíz százalék felett volt, ráadásul az infláció is az egekbe szökött.

A kormány 1993-ban és 1994-ben is nagyobb, 5,2 és 7,4 százalékos költségvetési deficitet hozott össze, miközben 1994-ben még a bérek is emelkedtek, amiből az emberek több külföldről importált terméket tudtak megvenni. A költségvetés hiánya az államadósságot növelte, a pörgő import pedig a folyó fizetési mérleg hiányához járult hozzá. Az érthető, hogy rossz, ha nagyobb az államadósság, de miért is baj az, ha ez a mérleg negatívba fordul?

Hát azért, mert ilyenkor csökken a központi bank devizatartaléka, mivel az emberek és a cégek több dolgot vesznek külföldről, mint amennyit az ország külföldre elad. Így pedig az import által dominált kereskedelmen keresztül külföldi pénz áramlik külföld felé a magyar gazdaságból. Ha viszont a mérleg tartósan deficites, akkor kifogyhatnak a tartalékok, ilyenkor pedig külföldi hitelt kell felvenni. 1995-re pedig pont az vált valós veszéllyé, hogy

A gazdaság annyira nyomorult állapotban volt, hogy a hosszú távú állampapírokat már nem is vették meg a piacon. Emiatt egyre nehezebben lehetett az államot pénzelni, és sokan – köztük az akkori miniszterelnök, Horn Gyula is – azt gondolták, hogy a magyar állam könnyen becsődölhet, ha nem kezdenek valamit a helyzettel.

Az állampapírokkal szembeni bizalmatlansághoz az is hozzájárult, hogy a potenciális vevők között már akkor is nagyon sok külföldi befektető volt, akik nem nézték jó szemmel az ikerdeficit – tehát az államadósság és a folyó fizetési mérleg hiányának egyidejű – kialakulását, ráadásul a HungarHotels privatizációjának leállítását külföldön úgy értékelték, hogy a frissen hatalomra került MSZP leállítja a privatizációt, vagy legalábbis jelentősen lelassít (pedig ugye ezzel sok devizához jutott az állam).

Mindezek tetejébe ráadásul a Nemzetközi Valutaalappal sem sikerült megállapodni egy készenléti hitelről, amit nagy baj esetén lehetett volna bevetni, ami szintén kockázatosabbá tette a magyar államadósság finanszírozását a külföldi befektetőknek.

Bokros jött, a segély ment

Napokig sírtam és ideges voltam. Nem értettem, hogy az én majdan születendő gyermekem miért nem ér annyit az államnak, mint az 1996. április 15. előtt születettek.

– írta egy olvasónk, amikor rákérdeztünk, hogy az Index olvasói mire emlékeznek a csomaggal kapcsolatban.

A Bokros-csomag intézkedéseit két részre lehet osztani attól függően, hogy milyen célt szolgáltak. Az intézkedések egyik csoportja jellemzően szociális kiadások visszavágásából és az államigazgatás karcsúsításából állt össze. Ezek voltak azok az intézkedések, amikre a mai napig is a legtöbben emlékeznek. Tételesen:

1. A nominálbérek befagyasztása a közszférában.
2. A gyermekgondozási segélyre, családi pótlékra, gyermeknevelési támogatásra jogosultak körének szűkítése.
3. Tandíj bevezetése és létszámleépítések a felsőoktatásban.
4. A gyógyszerek állami támogatásának csökkentése.
5. Az ingyenes fogászati ellátás megszüntetése.
6. A nyugdíjkorhatár felemelése.

Később az Alkotmánybíróság az intézkedések közül többet is megsemmisített. A családi támogatások szűkítését csak az intézkedések hatályba lépése után született gyerekek esetén tartották alkotmányosnak, a táppénz és a családi pótlék megvágását és a honoráriumokra kivetett járulékot megsemmisítették. A felsőoktatásban elrendelt leépítéseket is alkotmányellenesnek nyilvánították.

Hivatalosan nem tartozott a csomag intézkedései közé, de a Bokros-csomag elfogadása utáni években újra felpörgött a privatizáció: bankokat, feldolgozóipari vállalatokat magánosítottak, és belekezdtek a távközlési és az energetikai szektor privatizációjába is.

A nagy port kavart import

Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a kiadások csökkentésén keresztül a magyar állam hitelezése jobb befektetésnek tűnjön, ráadásul az embereknél is kevesebb pénz maradt, amiből importárura költhettek volna, tehát a mérleg is javult.

De a kiadáscsökkentés nem volt elég: az egyensúly megteremtéséhez a jegybanknak devizára volt szüksége, ezt pedig az export felpörgetésén keresztül lehetett a legegyszerűbben megszerezni.

1995-ben a forint árfolyamát még adminisztratív módon más, fontosabb pénzekből összeálló valutakosár értékéhez igazították, nem úgy, mint most, a piacon szabadon alakuló árfolyamhoz. Így tudták azt is megtenni, hogy a forintot először kilenc százalékkal leértékelték, majd pedig bevezették a csúszó leértékelést, amivel havonta kisebb mértékben csökkentették az értékét más, külföldi pénzekhez képest.

Emellett az energiahordozókon kívül minden termékre importvámpótlékot vezettek be 1997-ig, amivel a cél az volt, hogy megdrágítsák a külföldi termékeket, és visszavessék az importot. Ugyanez volt a cél a forint leértékelésével is: a magyar exporttermékeket olcsóbbá akarták tenni külföldön, a külföldi importot pedig a a gyengébb forint által meg akarták drágítani. Minderre pedig azért volt szükség, hogy a jegybank devizatartalékhoz jusson, a mérleg javuljon.

És mit értek el ezzel?

A folyó fizetési mérleg hiánya a várakozásoknak megfelelően csökkenni is kezdett, és a költségvetés is összeszedte magát. Ez több hatásból állt össze:

1. egyrészt visszaesett a fogyasztás,
2. miközben beindult az export,
3. ráadásul a megugró privatizációs bevételek is jól jöttek az költségvetésnek.

Ezért viszont kemény árat kellett fizetni: egyrészt csökkent a gazdasági növekedés, másrészt viszont az infláció 28 százalék fölé emelkedett, ami sokkal keményebben ártott a bérből élőknek vagy a nyugdíjasoknak, mint a családi pótlék elvétele vagy a tandíj, amik általában a mai napig indulatot váltanak ki azokból, akik ezeket akkor elszenvedték. Az „igazi” Bokros-csomag tehát ez volt, amit persze akkor kevesen értettek. 

Járai Zsigmond, (és a jobboldalinak nevezett közgazdászok) könyvében pont emiatt kritizálta nagyon hevesen a Bokros-csomagot: Járai szerint Bokros nem merte bevállalni, hogy valóban nekimegy a kiadásoknak, helyette viszont inflációt generált szánt szándékkal, így az emberek még növekvő bérek és nyugdíjak mellett sem vették észre, hogy mennyire rosszul jártak. Járai ezt az általa „pénzillúziónak” nevezett jelenséget kifejezetten alattomos húzásnak nevezte.

A Bokros-csomag mindenesetre a mai napig is megosztja a magyar közgazdász-társadalmat: van, akik szerint a magyar gazdaság már éppen kilábalt volna a rendszerváltás okozta sokkból, mások szerint szükség volt rá, de kapkodva, társadalmi egyeztetés nélkül fogadták el egy csomó indokoltan kiadáscsökkentéssel együtt.

Sokan pedig úgy tekintenek rá, mint egy olyan megkerülhetetlen stabilizációra, ami nélkül később a magyar gazdaság sokkal rosszabbul teljesített volna.