Koronavírus adatok

2021. dec. 07.
Oltottak Kórházban Elhunytak Fertőzöttek
Ambrus
-3 °C
3 °C

A magániskola kiút lehet a nyomorból

GettyImages-170486126
2015.08.18. 17:23
Ha magániskolákra gondolunk, a társadalom egy szűk, elit rétege számára elérhető intézmények jutnak eszünkbe. Ez azonban csak a nyugati világ esetében igaz: a szegény országokban elképesztő mértékben terjednek az olcsó, tömegeknek szóló magániskolák, amelyek akár az ottani oktatás katasztrofális állapotának feljavításában is kulcsszereplők lehetnek. Az új oktatási vállalkozások mögött meglepő nevek állnak, akik úgy vélik, hogy tudnak egy mindenkinek kedvező megoldást a fejlődő országok egyik fojtogató problémájára. Már ha a helyi kormányzatok hagyják.

A globális dél szegény országaiban az oktatást jellemző mutatók sokkolóak: Dél-Ázsiában a négy osztályt elvégzett gyerekek fele, Afrikában harmada egyáltalán nem tud olvasni. Indiában az általános iskoláskorúak 60 százaléka pedig csak nagyon alacsony, nagyjából egy másodikos gyerek szintjén olvas. A reflexszerű megoldási javaslat az lenne, hogy építsen az állam iskolákat, képezzen tanárokat a feladatra. Csakhogy ezekben az országokban általában az állam nem az erejéről és hatékonyságáról híres, és az oktatás terén is sűrűn kudarcot vall.

Ezt a fájó hiányt próbálják betölteni az európai fejjel szokatlannak tűnő

low-budget magániskolák , amelyekbe akár heti 1 dollárnak megfelelő összegért lehet járni.

A körülmények gyakran nem ideálisak, és nem létezik semmiféle minőségbiztosítás sem, de az eredmények azt mutatják, hogy az ilyen intézmények diákjai sokszor jobban teljesítenek az állami iskolákban tanulóknál. Ettől még a terjedésüktől nem mindenki boldog, sőt, pont azok a szereplők lelkesednek a legkevésbé, akik a legtöbbet tudnának tenni a terjedésükért és javításukért. 

Aki nem tudja, tanítaná

Mik azok a szlömök?

A szlömök általában népes nagyvárosok peremén elhelyezkedő telepek, amelyeket az alapvető közművek és szolgáltatások (egészségügy, rendőrség, oktatás) hiánya, mélyen az átlag alatti lakáskörülmények és túlnépesedettség jellemez. Főleg a vidékről a nagyvárosok felé irányuló gyors népességáramlás, és az ezt kezelni képtelen kormányzatok miatt jönnek létre. Ilyen típusú lakónegyedek a 19. és kora 20. századi Európában és az USA-ban is előfordultak, de ma már inkább a déli félteke szegény országaiban vannak. Az ENSZ lakhatási szervezete, az UN-HABITAT szerint a világ egyes részein a városi népesség jelentős hányada él szlömökben, fekete Afrikában 61 százalék, Dél-Ázsiában 35 százalék. A világ legnagyobb szlömje Mexikóvárosban található, de Nairobiban, Dzsakartában, Mumbaiban, sőt, gyakorlatilag a szegény déli országok összes jelentősebb nagyvárosában is hatalmas telepek vannak.

Az oktatás még mindig félig-meddig állami monopóliumnak számít a világon mindenhol. A magániskolák ugyan terjedőben vannak, de a hivatalos apparátus általában ferde szemmel nézi őket. Az állam jobban szereti, ha az iskolarendszer teljesen felügyelhető, egységes szinten tartható, ami egyfelől logikus, hiszen nagyon nem mindegy, hogy kik, mit és milyen színvonalon tanítanak a gyerekeknek.

Ugyanakkor a fejlődőnek nevezett országokban az állami iskolák gyakran egyáltalán nem tudnak olyan színvonalon teljesíteni, ahogyan kellene. Egy indiai vidéki iskolákat felmérő kutatásban például azt találták, hogy a suliból lógásban furcsa módon a tanárok járnak elöl: mintegy negyedük nem tartózkodott a munkahelyén munkaidőben.

Ugyanez az arány a Világbank felmérése szerint Afrikában is 15 és 25 százalék közt van. A kelet-delhi szlöm állami iskolájában adnak ugyan néhány tankönyvet, és napi egyszeri étkezés is jár, de oktatással itt sem nagyon találkozni - a gyerekek ezért megosztják napjukat az állami intézmény, és a közeli 1-2 dollárért elérhető magániskola között, ami ugyan egy elhagyatott raktárban van, de legalább valóban vannak tanórák.

A szegény országok közül sok nem tudja tartani a lépést az iskolákra való növekvő igénnyel sem az iskolaépítések sem a tanárképzés terén. Statisztikák szerint ezeknek az államoknak a felében több, mint 50 iskoláskorú gyerek jut egyetlen tanárra.

Az iskolarendszert sok helyen mélyen áthatja a korrupció és a pénzlenyúlás is: Sierra Leonéban 2009 óta összesen 6000 nem létező (máshova költözött vagy már nem is élő) tanárt húztak le a fizetési listákról, akiknek a keresetét lenyúlták. Pakisztánban nemrégiben jöttek rá, hogy 8000 (az összes 17 százaléka) hivatalosan funkcionáló iskolájuk egyszerűen nem létezik - a felelősök vígan felvették az iskolafenntartásra fordítható összegeket, de tanítással nem fárasztották magukat.

A sorozatos állami kudarcok ellenére megvan a berögződés, hogy az iskolákat az állam kell, hogy fenntartsa, a tanárok pedig legyenek közalkalmazottak. A tanári szakszervezetek erős szereplők a képletben, ők pedig nem igazán kedvelik a magániskola-modellt, mivel ezeken a helyeket általában alacsonyabbak a fizetések, és nem olyan könnyű őket bevonni a szakszervezetbe. Ezen kívül attól is tartanak, hogy az új, rugalmasabb iskolák olyan technológiai innovációkat terjesztenek majd el az oktatásban, amelyek a tanári állások egy részét feleslegessé tennék.

A civil szféra hozzáállása nem egységes, de hagyományosan az ilyen szervezetek bizalmatlanok a piaci megoldásokkal szemben, félnek, hogy egy ilyen modell elterjedése végképp kizárná a legszegényebbeket. Még az ENSZ oktatásügyi szakértője is úgy nyilatkozott, hogy „a for-profit oktatást nem kellene megengedni az oktatás nemes ügyének védelme érdekében”.

Gombamódra szaporodnak

A barátságtalan fogadtatás ellenére az olcsó magániskolák terjedése megállíthatatlannak tűnik. A Világbank adatai szerint a szegény országokban az alsófokú oktatásban részt vevők ötöde tanul ilyen intézményben, dupla-annyian, mint húsz évvel ezelőtt, és összesen nagyjából egymillió hasonló iskola létezik.

A valós szám egyébként ennél jóval nagyobb lehet, mivel a magániskolák és az ezekben tanulók jelentős része sehol nincs regisztrálva. A nigériai Lagos-ban egy felmérés 18 ezer magániskolát talált (összehasonlításképpen: ugyanerre a városra csak 1600 állami fenntartású iskola jut), és becslések szerint országszerte a kisdiákok nagyjából 30 százaléka ebben a rendszerben tanul.

Indiában a legutóbbi, 2013-as adat szerint ez az arány 29 százalék, ami tíz százalékos növekedést jelent 2006-hoz képest. Libériában és Sierra Leonében a középiskolai tanulók több, mint a fele köt ki valamilyen magánintézményben. Ezek az iskolák tényleg nem a tehetőseknek szólnak, jórészt a napi 2 dollár alatti összegből élők használják őket. A tandíjak átlaga tanévenként 35 dollár, és a legmostohább körülmények között is találkozhatunk velük. Nairobi Mathare nevű szlöm-negyedében, ahol még rendes utak vagy csatornázás sincs, már 120 iskola van.

A magániskola is hatalmas lutri

Az ok egyértelmű: a szülők (legalábbis egy részük) ezeken a helyeken is a legjobbat szeretnék a gyerekeiknek, és ha az állam nem képes oktatni, akkor megpróbálják kerülőutakon megszerezni a szükséges tudást.

Az igényeket jelenleg a magániskolák rendszere szolgálja ki a legjobban, még akkor is, ha ezeknek a színvonala elég különböző, a gyermekmegőrző jellegű napközitől a magas elvárásokkal rendelkező, professzionális intézményekig bármibe belefuthatunk. Állami standardok nélkül nem létezik rendes minőségbiztosítási rendszer, az iskolák hajlamosak lehetnek túl megengedőek lenni az osztályozásnál, hogy a jó eredményeket látva a szülők mellettük döntsenek.

Központi kritériumok híján elmaradottabb régiókban az iskoláknak elég egymással versenyezniük, így ha egy átlagosan nagyon rossz minőségű oktatást nyújtó környéken csak egy kicsivel csinál valaki jobb iskolát az átlagnál, az már elég lehet, hogy tanulók tömegeit odavonzza, de ettől még azok összességében nem fognak jól járni.

A másik probléma, amit a rendszer ebben a formában nem tud megoldani, hogy ne csak a leginkább agilis és tudatos szülők gyermekein segítsen. A kötelező állami oktatás minden rákfenéjével együtt arra jó, hogy valamilyen szintig legalább mindenki járjon iskolába (már amennyiben sikerül betartatni a törvényeket), függetlenül nemtől, státusztól és egyebektől. A magánintézmények ilyen átfogó megoldásra jellegükből adódóan nem képesek, így ha csak rájuk hagyatkozunk, akkor végeredményben csak azok járnak jól, akik a szegények felsőbb rétegeibe születnek. Létezhetnek persze köztes megoldások, és van, ahol már próbálkoznak is velük. Például Pakisztánban.

Együtt is lehet

Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa júliusi határozatában arra sürgeti a szegény országokat, hogy elutasítás helyett kezdjék el szabályozni és ellenőrizni a magániskolákat.

Az ezzel kapcsolatos minta Pakisztán Pandzsáb tartománya lehet, ahol a helyi vezetés pár éve úgy döntött, hogy nem kezdenek új állami iskolák építésébe, az arra fordítható pénzt inkább egy független szervezeten, a Pandzsábi Oktatási Alapítványon (POA) keresztül lecsorgatják a magánszektorba úgy, hogy közben a legszegényebbek érdekeit is szem előtt tartják.

A program keretében segítenek a potenciális oktatási vállalkozóknak iskolákat alapítani az elmaradott, főleg vidéki térségekben. Emellett szlömökben élő szülőknek juttatnak vócsereket, amelyek fejében elküldhetik a gyerekeiket a POA által támogatott intézmények valamelyikébe. Ezekben az iskolákban már minőségellenőrzést is végeznek. A módszer furcsa módon még pénzügyileg is jobban megéri: a POA programban részt vevő iskolákban egy diákra feleannyit költenek, mint az államiakban, ennek ellenére az eredmények gyakran még jobbak is. Jelenleg Pandzsáb 25 millió gyerekéből 2 millió tanul így, 2018-ra még egymillióval nőhet a számuk.

Na és kik az oktatási vállalkozók?

Egy-egy ilyen intézmény mögött gyakran kis helyi kezdeményezések állnak, de egyre jellemzőbb, hogy több száz iskolát működtető, professzionális hálózatok működtetik őket.

Ilyen például a Bridge International Academies, amely négyszáz iskolát tart fenn Kenyában és Ugandában, és most tervez Nigériában és Indiában is terjeszkedni.

A cég mögött nem kisebb nevek állnak, mint a Facebook-alapító Mark Zuckerberg, vagy a microsoftos Bill Gates.

A Bridge a legnagyobb ilyen vállalkozás a palettáról, de rengeteg hozzá hasonló létezik, amelyek néhány

Költséghatékonysági stratégiáik változatosak, többek között olcsó alapanyagokból építkeznek, a tanárok pedig gyakran előre megírt szövegeket olvasnak fel egy kézi számítógépről, ami összeköttetésben áll egy központi szerverrel. Ez a módszer furcsának tűnhet, de rengeteget lehet vele spórolni a tanárképzésen és a minőségellenőrzésen is, és annál még mindig egy fokkal jobb, mint amikor a rosszul képzett tanárok olyan anyagot próbálnak átadni a saját módszereikkel, amelyet ők maguk is alig értenek.tucat iskolát kezelnek.

A rendszer mindemellett komoly kételyeket vet fel, és folyamatosan zajlanak vizsgálatok a hatékonyság tesztelésére.

Az oktatási beruházás egy másik ágát képviselik azok a szereplők, akik a magániskolák alá dolgozó járulékos szolgáltatásokat nyújtanak. Ilyen például a segítség a tantervek készítésében, a tudományos segédeszközök rendelkezésre bocsátása, vagy az iskolamenedzsment-képzések. Ilyesmiben érdekelt például az Indian School Finance Company, amelyet egy atlantai társadalmi vállalkozásokat pénzelő cég, a Grey Ghost Ventures finanszíroz.

A magániskolákról valószínűnek látszik, hogy bizonyos cégeknek jó üzletet jelentenek - megfelelő feltételek mellett talán hamarosan az is kiderül, hogy mit profitálnak belőlük a diákok, és hogy milyen hatással lesznek az oktatási rendszer egészére.

(Az írás az Economist cikkei alapján készült, az eredetiket ide és ide kattintva olvashatja el.)