Árpád
-2 °C
4 °C

Örökre vége lehet a jó világnak

2013-09-05T090526Z 1980679625 GM1E99513CW01 RTRMADP 3 CHINA
2016.05.01. 20:36
Lassan nyolc év telt el a 2008-as válság kitörése óta, és mégsem látszik a fény az alagút végén. A világgazdaság nem bírja összeszedni magát, minden jó hírre jut két rossz. Mára az optimista elemzések is elhúzódó stagnálással számolnak, ami a külföldi piacoktól és tőkétől rendkívül nagy mértékben függő Magyarország gazdasági mozgásterét is vészesen szűkíti. Ami pedig még ijesztőbb, hogy arról sincs egyetértés a közgazdászok között, hogy mi okozza ezt. Az elméletek a néhány éves fellélegzéstől az örökké tartó stagnálásig terjednek, ezeket jártuk körbe.

A világgazdasággal valami nagy baj van: a 2008-as válság óta képtelen talpra állni. A bedőléskor még az volt a többségi álláspont, hogy a korábbi válságokhoz hasonlóan néhány éven belül visszatér minden a rendes kerékvágásba, és az illetékes nagykutyák minden évben elmondták, hogy most már túl vagyunk a nehezén. Nyolc év után azonban már kezd hiteltelenné válni ez a lemez, és még a korábbi optimisták is egyre borúlátóbbak.

Most már az a többségi álláspont, hogy belátható időn belül

nem fogunk visszatérni a válság előtti két évtizedben látott növekedési ütemhez. És ez még nem is a pesszimista forgatókönyv,

hiszen simán benne van a pakliban egy előre nem látható, újabb válság is.

Ez pedig egyben azt is jelenti, hogy Magyarország sem lesz képes olyan ütemű felzárkózásra, amivel mondjuk 2-3 évtizeden belül fejlett országgá válhatna. Hazánk teljesítménye ugyanis (a mindenkori kormány gazdaságpolitikájától függetlenül) elképesztő mértékben függ az exporttól, a külföldi működőtőke-befektetésektől és az európai uniós forrásoktól. Más szóval a brüsszeli támogatásokon túl abból van pénzünk, hogy külföldi cégek idejönnek dolgoztatni, és más országokban eladják, amit itt megtermelnek.

Márpedig a várakozások szerint a világkereskedelem nyűglődni fog, az Európai Unióra pedig stagnálás vár, már ha egyáltalán egyben marad. Az EU-s pénzek néhány éven belül amúgy is elapadnak, és az itt működő cégek külpiacai egyre kevésbé bővülnek.

A sebezhetőségünket pedig tovább erősíti az 1960-as évek gazdaságtani színvonalán mozgó újraiparosítási politika,

hiszen ezzel csak azt érjük el, hogy a magyar gazdaság teljesítménye egyre jobban függ a Mercedes és az Audi teljesítményétől. Ez utóbbi pedig egyre kiszámíthatatlanabb. Hiába halljuk azt folyamatosan, hogy dübörög a gazdaság, ez egyrészt eleve csak részben igaz, másrészt nem kifejezetten betonbiztos alapokon nyugszik.

Na de mire fel ez a nagy orrlógatás? Hogyan jutottunk ide, és miért is van ez az egész? A híres brit világpolitikai agytröszt, a Chatham House gyűjtése szerint alapvetően négy elmélet kering a világgazdaság gyenge teljesítményének magyarázatára, ezeket mutatjuk be.

A fejlődők nem fejlődnek

Talán ez az egyik legtöbbet hangoztatott gond, hogy a fejlődő világ, különösképpen Kína növekedése megtorpant. A válság után nagyon fontos volt, hogy miközben a fejlett világ bajban volt, a feltörekvő országok tovább tudták húzni a világgazdaság szekerét, és már nemcsak termelőkként, hanem egyre fontosabb felvevőpiacként jelentek meg globális szinten.

Mára azonban Kína és vele együtt több másik nagy fejlődő ország elért egy növekedési korlátot. Képletesen: leszedték az alacsonyan csüngő gyümölcsöket a fejlődés fájáról, és a továbbiakért magasabbra kellene mászni, ez viszont jóval nehezebb lesz. Így aztán Kína nem is fog már visszatérni az utóbbi évtizedekben látott növekedési ütemhez. Mivel pedig az előző években a növekedés nagy részéért Kína felelt, ez az egész világgazdaságot lassítja.

Ha valóban csak ennyiről szólna a történet, akkor a megoldás az lenne, ha mondjuk Afrika országai vennék át a stafétát Kínától, vagy India kicsit összeszedné magát. Azonban a kép ennél jóval bonyolultabbnak tűnik.

Túl sok az adósság, túl lassan fogy

Egy másik elmélet szerint a fő ok az adósságállomány elképesztő mértéke. A fejlett világ hatalmas adóssághegyet halmozott fel, és ezt nem képes leapasztani, sőt a fejlődő országok is egyre inkább eladósodnak.

A válság óta a globális adósságállomány nemhogy csökkent volna, még nőtt is:

2007-ben 142 ezer milliárd dollár volt, ma 199 ezer milliárd. A Nemzetközi Valutaalap előrejelzése szerint a globális adósságállomány 2020-ban érheti el a válság előtti szintet, ami már eleve nagyon magas volt.

Egyes közgazdászok, például a harvardi Kenneth Rogoff már hosszú ideje hangoztatják, hogy a sok adósság visszafogja a növekedést (bár néha ő is vét hibákat). Ő például azzal érvel, hogy egy “adóssági szuperciklusban” vagyunk jelenleg.

Ez a modell abból indul ki, hogy a válság előtti évtizedekben megnőtt a hitelezés, ami növelte az eszközárakat, így természetesen nőtt a hitelfelvételhez fedezetként használt eszközök (például ingatlanok) ára is, aminek folytán tovább bővülhetett a hitelezés (hiszen drágább ingatlanra több hitelt lehetett felvenni), ami tovább növelte az árakat, stb. Az eszközár-buborék kipukkadása után pedig ennek az ellentettje játszódik le: az eszközárak bezuhantak, a hitelkihelyezés összeomlott. Ez pedig lenyomja a növekedést.

Viszont a jó hír, hogy ha sikerül leépíteni az adósságállományt, újra indulhat a banzáj. Ez Rogoff szerint Nagy-Britanniában már sikerült, az Egyesült Államok is közel jár a szuperciklus végéhez. Az eurózóna ugyanakkor még nem került ki a csávából, sőt Kína egyre inkább masírozik bele. Szóval annyira ez sem optimista jövőkép, de még mindig jobb, mint a maradék két elmélet.

Nem kell a pénz

A tartós stagnálás elmélete még az 1930-as évekből származik, az elmúlt években elsősorban Larry Summers harvardi professzor, volt amerikai pénzügyminiszter vette elő. Míg az előző kettő ciklikus, ez strukturális jellegű, tehát hosszabb távú, mélyebb és nehezebben leküzdhető problémát feltételez.

Röviden összefoglalva ez arról szól, hogy mivel a fejlett világban jelenleg nincsenek nagy hozammal kecsegtető befektetési lehetőségek, a cégek és a háztartások inkább megtakarítanak, minthogy valami produktív tevékenységet támogassanak a pénzükkel, vagy esetleg külföldre viszik tőkéjüket. Mivel az emberek nem fektetik be és nem költik el a pénzt, nem nő elég erőteljesen a kereslet, ami visszafogja a gazdasági növekedést és az inflációt.

A megtakarítások és befektetések közti egyensúly megbomlása pedig a reálkamatlábakat is lenyomja. Ahogy ugyanis a termékeknek, úgy a pénznek is ára van (ez a kamat), ami függ a kereslettől és a kínálattól. Jelenleg sok a megtakarítás, tehát magas a pénz kínálata; viszont mivel az emberek nem akarnak befektetni, kicsi a kereslet iránta. Magyarul

ott áll a sok pénz a bankban, és (ennyiért) nem kell senkinek.

Annyira kicsi a pénz iránti kereslet, hogy a megtakarítások és a befektetések arányát már nem lehet hagyományos jegybanki eszközökkel egyensúlyba hozni, mivel az egyensúlyi reálkamatlábak már bőven negatívak (tehát akkor érné meg pénz kölcsönvenni, ha nekünk fizetnének érte).

Ezt jelzi, hogy még a rekordalacsony (sőt egyes országokban már valóban negatív) jegybanki alapkamatok sem tudják felpörgetni a hitelezést. Sőt, a további unortodox lépésektől, például a mennyiségi könnyítéstől (amely során a jegybank a másodpiacon vásárol fel nagy mennyiségben államkötvényeket és más pénzügyi eszközöket) sem indult be a gazdaság.

Summers szerint a helyzeten a kereslet növelésével lehetne segíteni, ez pedig egy nagyon jelentős fiskális beavatkozással, azaz állami költekezéssel lenne elérhető. A fejlett világbeli kormányoknak jelentős összegeket kellene fektetniük például infrastruktúra-fejlesztésbe, és minden helyreállna.

Ugyanakkor ez nyilvánvalóan növelné az adósságot. Ez pedig merőben ellentétes az adósságpártiak álláspontjával.

Az új és tartósabb stagnálás

Az előzőhöz annyiban hasonlít az “új normál” elmélete, hogy hosszú távú stagnálást, vagy legalábbis nagyon lassú növekedést valószínűsít, de más szempontrendszerrel dolgozik. (Ennek ellenére gyakran összemossák a kettőt, és amúgy van is köztük átfedés.)

Magát a fogalmat még Mohamed El-Erian, a világ legnagyobb kötvényalapjának, a Pimcónak a korábbi stratégája dobta be 2009-ben, és azóta sokan ugrottak fel a vonatra. Ez az elmélet annyiban különbözik az előzőtől, hogy nem keresleti és nem a pénzügyi oldalról fogja meg a dolgot, hanem a kínálati és reálgazdasági szempontból.

Nagyjából arról van szó, hogy

a válság nem csak átmeneti lyukat ütött a világgazdaságon, hanem permanensen meglékelte a hajót.

Ennek következtében a fejlett világ potenciális növekedési kapacitása jelentősen csökkent. Más szóval az a baj, hogy nem tudjuk eléggé növelni a hatékonyságunkat.

Ennek számos jele van, és ezek a jelek különböző okokra vezethetők vissza. Robert J. Gordon, az amerikai Northwestern Egyetem közgazdászprofesszora például az egész világgazdaságra terjeszti ki a Kína kapcsán már említett alacsonyan csüngő gyümölcs tézist. Ő abból indul ki, hogy az elmúlt kétszáz év robbanásszerű növekedését olyan ipari forradalmak okozták, amelyek hatásai mostanára kifulladtak. Az igazi probléma pedig az, hogy ma nem tudjuk ezeket a könnyen gyors változásokat hozó innovációkat reprodukálni. Bár az internet és a telekommunikáció hatalmasat változtatott a világon, nem akkorát, mint a belső égésű motor és az elektromosság feltalálása. Kisebb innovációval pedig kisebb növekedés párosul.

De ha jönne is egy újabb nagy ipari forradalom, más strukturális tényezők akkor is a növekedés ellenében hatnának. Ilyen például a nyugati világ elöregedése, vagy az, hogy sokan azok közül, akik kiestek a munkaerő-piacról a válság után, már sosem fognak visszatérni oda.

Az elmélet egy másik verziója ráadásul azt állítja, hogy nem is az innováció lassulásával van a baj, hanem azzal, hogy a munkaerő nem tudja megfelelő hatékonysággal kihasználni a rendelkezésre álló technológiát. Más szóval: még az innováció sem segít rajtunk, mert túl maradiak vagyunk hozzá.

Minden mindennel összefügg

Az alacsony termelékenységnövekedés okozta stagnálás pedig könnyen önbeteljesítő jóslat lehet. Rossz termelékenységjavulást mellett a várható hozamok is kicsik, ez pedig letöri a befektetési kedvet, ami az előző elméletben foglaltakhoz vezethet. A befektetések visszaesnek, ez csökkenti az innovációt, ami visszafogja a termelékenységet, és így tovább.

Egyesek pedig azt is felemlegetik, hogy a mai innováció jóval kevésbé tőkeintenzív, ezért nem is tudja annyira felszívni a pénzt, mint a korábban. Az autógyártás megindítása annak idején jóval nagyobb fizikai tőkebefektetést igényelt, mint például az Uber szolgáltatás működtetése.

Ezen példákból is látszik, hogy a négy elmélet korántsem egymást kizáró jellegű, hiszen minden mindennel összefügg. Ráadásul az első kettő elmélet bizonyos szinten mindenképpen igaz, a kérdés inkább az, hogy önmagában a fejlődő világ lassulása és a fejlett világ magas adósságállománya képes-e magyarázni, ami most történik, vagy súlyosabb a baj. És ha súlyosabb, akkor milyen gazdaságpolitikai válasz a megfelelő.

Abban viszont nagyjából minden szakember egyetért, hogy a problémákat csak világszintű gazdasági együttműködéssel lehetne leküzdeni. Amiből egyelőre elég kevés látszik, a versengő leértékelésekből és más, a helyzetet súlyosbító lépésből viszont annál több.

(Borítókép: Kínai szemétszedő Pekingben. Fotó: Kim Kyung-Hoon/Reuters)

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?