Mária
0 °C
3 °C
Index - In English In English Eng

Ország így még nem szúrta tökön magát

GettyImages-516155578
Az Európai Unió elhagyásával a konzervatívok szerint paradicsomi állapotok köszönthetnek be Nagy-Britanniában: végre levetnék az uniós szabályozások láncait, és szabadjára engedhetnék a brit gazdaságot. Amivel csak az a probléma, hogy a számok alapján egyáltalán nem aranykor, sokkal inkább recesszió és pánik van kilátásban. A nacionalista-populista máz mögött pedig egy valódi vadkapitalista program rejlik, amelynek célja, hogy a munkavállalói jogok és a környezetvédelmi szabályok eltörlésével növelje a kibocsátást. Arról nem is beszélve, hogy a lehetséges forgatókönyvek szerint még a szuverenitás sem maradna meg.

Minek pazarlunk ennyi időt, ennyi energiát arra, hogy megtaláljuk a módját, hogy kompenzáljunk egy rossz döntést, amikor eleve nem kellene meghozni magát a rossz döntést?

– így foglalta össze a britek potenciális európai uniós kilépésének hatásait vizsgáló OECD-tanulmányt a szervezet elnöke. Amiben nagyjából minden benne van, amit a kérdésről a fősodorbeli közgazdászok egybehangzóan állítanak: a britek nem járnának jól a kilépéssel, sőt, eleve érthetetlen, hogy egyáltalán ezen pörögnek.

A dolgot azonban nem a Cityben szivarozó technokraták, hanem a brit választók fogják eldönteni, akik elég máshogy látják a helyzetet. Amire persze az is elég nagy hatással van, hogy a kilépés mellett kampányolók és az EU-ellenes bulvársajtó egy, az uniós béklyótól megszabaduló, láncait letörve újjáéledő Egyesült Királyság képét festik a szavazók elé.

De hogy egy kicsit tovább bonyolítsuk a helyzetet: míg a kontinentális baloldal jellemzően a megszorításrajongó vadkapitalizmussal, a piaci logikát erőltető neoliberális technokrata elnyomással azonosítja Brüsszelt, addig a brit kilépéspártiak szerint pont az a baj, hogy

az EU túlságosan is szabályozza a piacot, és nem engedi szabadjára a brit gyorsnaszádot/pumát.

Feje tetejére állt belpolitika

Érdekes belegondolni a mai helyzet fényében, hogy annak idején, az 1960-as években a brit konzervatívok kardoskodtak az európai integrációhoz való csatlakozás mellett, arra hivatkozva, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy ne közeledjenek gazdaságilag Európához. A Munkáspárt ezzel szemben elutasította a dolgot, mert „kapitalista klubnak” tartotta az európai integrációt.

Mára a konzervatívok akarják elhagyni az uniót, amiért szerintük nem elég kapitalista, a Munkáspártiak pedig azért támogatják a bennmaradást, mert az uniós szabályok nélkül sokat romlana a munkajogi védelem az országban.

A pénzes és pénzéhes konzervatív nézeteket pedig elég jól sikerült leönteni egy jó adag nacionalista-populista mázzal és birodalmi nosztalgiával, úgyhogy most a brit lakosság nagyjából fele lelkesen masírozna az urnák elé, hogy behúzza az ikszet a vadkapitalizmus mellett, anélkül hogy tudná, hogy valójában erre szavaz.

Tényleg megőrült Európa történelmileg egyik legfényesebb országa? Vagy csak végre meg merik lépni, amit mások nem? Megmutatjuk, mit lehet tudni a Brexitről a gazdaságtudományok fősodorjának mai állása, na meg a két oldal állításai szerint.

Levetni a brüsszeli béklyót

A kilépéspártiak gazdasági érvrendszere valahogy így hangzik:

  • Az EU túl sok mindent szabályoz, és a sok szabályozás visszafogja a brit cégeket, csökkenti hatékonyságukat.
  • Az EU túl protekcionista, belül hiába szabad a kereskedelem, nem köt elég jó kereskedelmi szerződéseket harmadik országokkal, nem tudja megfelelően kiaknázni a globális piacokat.
  • A szabad letelepedés és munkavállalás joga miatt túl sok gazdasági migráns jön a keleti tagállamokból, akik lehajtják a béreket, és élősködnek a szociális és egészségügyi rendszeren.
  • Az EU-s szabályrendszer emellett pozitívan diszkriminálja az uniós gazdasági bevándorlókat a máshonnan származókkal szemben, ami torzítja a brit munkaerőpiacot.

Viszont ha a britek kilépnének az EU-ból, akkor

  • Megszüntetnék a felesleges szabályozásokat. Ez hatalmas terhet venne le a vállalkozások válláról, amelyek így hatékonyabbá válhatnának.
  • Ráadásul London sokkal jobb kereskedelmi szerződéseket tudna kötni, mint az EU, és így a megtáltosodott brit cégek simán letarolhatnák a globális piacokat, miközben az unió saját válságában fuldokolna tovább.
  • A brit kormány dönthetne arról, kit enged be és kit nem, ami csökkentené a társadalmi-kulturális feszültségeket, és kiegyensúlyozottabb munkaerő-piaci viszonyokhoz vezetne.

Ebben pedig sok igazság és féligazság van. Egyrészt az EU valóban sok minden szabályoz, és azt még a reformpártibb brüsszeliták is elismerik, hogy azért vissza lehetne fogni a néha tényleg abszurdba forduló előírásokból. Azt pedig még a bennmaradást pártoló britek is elismerik, hogy az Európai Unióval sok minden nincs rendben.

A láncok súlya

Nem drága

Egy visszatérő érv a brit euroszkeptikusok részéről, hogy az uniós tagság nemcsak rossz, hanem drága is az ország számára. Ez azonban nem igazán állja meg a helyét.

A britek tavaly nettó 8,5 milliárd fontot fizettek be az uniós kasszába, ami a GDP-jük kevesebb mint fél százaléka, a brit központi költségvetésnek pedig 1,1 százaléka.

Ugyanakkor Nagy-Britannia a brüsszeli korlátok ellenére jelenleg is messze az EU legszabadosabb gazdasági rendszerét működteti, de például a híresen kapitalista Egyesült Államoknál sem sokkal szabályozottabb a brit piac. A brit gazdaságon jóval kisebb a „szabályozói béklyó”, mint egy átlagos fejlett országban.

 

Az Open Europe nevű euroszkeptikus agytröszt számításai szerint tavaly 33 milliárd fontba került a legkomplikáltabb uniós szabályoknak való megfelelés, ami a brit gazdaság 1,8 százaléka. Ezek azonban – a vádakkal szemben – nem felesleges hülyeségek, hanem fogyasztóvédelmi, biztonsági és minőségi előírások, amelyek betartása egyébként is a termelők és a vásárlók érdeke kellene hogy legyen. Az öt legdrágább rendelkezésből négy munkajogi vagy környezetvédelmi szabályozás. Ezek között van például, hogy a munkahét nem lehet több 48 óránál, és hogy a részmunkaidősöknek nagyjából hasonló jogokat kell biztosítani, mint a teljes munkaidőben foglalkoztatottaknak.

A másik probléma ezzel az érvvel, hogy ha a britek kilépnének, akkor sem törölhetnének el minden szabályt. A külföldi cégek nem fognak kifejezetten a brit piacra termelni, tehát amúgy is ugyanazt fogják kapni, amit az EU többi része; ha pedig a brit cégek továbbra is el akarják adni a portékájukat az EU-ban és más, fejlett gazdaságokban, akkor nekik is meg kell majd felelniük az előírásoknak. Ez a helyzet például a norvégokkal vagy a svájciakkal is.

Fék nélküli kereskedelem

Hasonló a probléma a kereskedelemmel. Hiába gondolja Nagy-Britannia, hogy ő majd sokkal jobb üzleteket köt, mint az EU, ez sok szempontból kérdéses.

Egyrészt ha kilépnek, akkor magával az EU-val és emellett még legalább 60 olyan országgal kell majd megállapodniuk záros határidőn belül, ahova jelenleg az uniós megállapodások alapján exportálnak. Ezek az országok pedig tisztában lennének azzal, hogy a briteknek elég fontos és sürgős a dolog; más szóval London alkupozíciója elég gyenge lenne. 

A Kereskedelmi Világszervezet vezére közölte: ha a britek kilépnek, akkor minden szerződést elölről újra kell tárgyalni. Ez abból a szempontból eleve érdekesnek ígérkezik, hogy a briteknek lenne-e egyáltalán diplomáciai kapacitásuk egyszerre 60 országgal tárgyalni.

Az is kérdés, hogy mit tudnának felajánlani partnereiknek, azaz hova akarják még csökkenteni a vámokat. Jelenleg Nagy-Britanniában a teljes exportra vetítve alacsonyabbak az átlagos vámköltségek, mint a fejlett országok átlaga, de az amerikai szinttel is nagyjából azonosak. Ettől lefelé már csak a nulla van, és tény, hogy vannak országok, ahol teljesen szabad a kereskedelem, de ezek jellemzően jóval kisebb és specializáltabb gazdaságok Nagy-Britanniánál (például Svájc, Szingapúr vagy Hongkong tartozik ebbe a kategóriába).

 

Írja meg, mit gondol!

Kint él Londonban, vagy valamelyik másik brit városban dolgozik? Az utca végében kampányoltak a politikusok, a csapból is a népszavazás folyik? Írja meg tapasztalatait, várakozásait, vagy akár félelmeit is a csütörtöki népszavazással kapcsolatban a tema@mail.index.hu emailcímre!

Az egyébként tény, hogy az EU sok téren nagyon erősen védi saját belső piacát, és ez a britek számára sok esetben nem előnyös. Viszont hiába az Egyesült Királyság a világ ötödik legnagyobb gazdasága, nagyon más úgy tárgyalni, ha egy 2,8 ezer milliárd dolláros piac áll az ember mögött, mintha egy 16 ezer milliárdos gazdasági integráció. 

Amely integráció mellesleg – protekcionizmus ide vagy oda – a világ legnagyobb exportőre és importőre.

Az EU egységben jóval erősebben tud fellépni, mint a britek egyedül. Ez látszik abból is, hogy a britek nemrég például kénytelenek voltak királyi családostul két térdre ereszkedni a kínaiak előtt egy kis pénzért. Valószínűbb, hogy kilépés esetén ez utóbbi várna a britekre, nem pedig a szabadkereskedelem aranykora. 

 

Valójában ez az érv nagyjából ugyanaz, amit Donald Trump amerikai republikánus elnökjelölt hangoztat: majd ő jobb üzletet köt. Ami magyarra lefordítva igazából azt jelenti, hogy majd ő jobban átveri a másik felet. Amit a másik fél is tud, és a másik fél sem hülye.

Túl sok a gazdasági bevándorló

Egyfelől persze Magyarországról nézve nem meglepő, hogy a brit közhangulat ellenséges a jellemzően kelet-közép-európai uniós országokból érkező gazdasági migránsok megjelenése miatt: furcsa, idegen nyelvet beszélnek, más a kultúrájuk, és elveszik a munkát. Vagy ha nem veszik el, akkor a szociális rendszeren élősködnek. Vagy legalábbis ezt hangoztatja a kilépési kampány.

A valóság viszont az, hogy a szigorú vízumszabályozás ellenére az brit uniós belépés, azaz 1973 óta jóval több gazdasági bevándorló érkezett az országba az EU-n kívülről, mint amennyi az EU-n belülről. Tény persze, hogy 2004 óta, de különösen az utóbbi néhány évben jelentősen megugrott az uniós migránsok száma a briteknél, de még így is nagyjából azonos az EU-n kívülről és belülről érkezők száma.

 

Nem csak a lengyelek és magyarok jönnek

Manapság egyébként az uniós bevándorlás derékhada is egyre inkább eltolódik a kelet-európai szakmunkások felől a fiatal, magasan képzett nyugat-európaiak felé, akik jellemzően a pénzügyi és a számítástechnikai szektorban, valamint a médiában dolgoznak.

A kelet-európai gazdasági migránsok száma nagyjából 900 ezerben állapodott meg az utóbbi években. Ehhez az is hozzájárult, hogy például a lengyel és a brit jövedelmek közti különbség megfeleződött az elmúlt tíz évben.

Persze a két csoport között azért nagy különbségek vannak. Az unión kívüli országokból érkezők ugyanis javarészt magas képzettségűek és jól fizető állásokban helyezkednek el, hiszen a vízumkövetelmények miatt máshogy nem is jöhetnének. Ezzel szemben a közép-kelet-európai migránsok jellemzően a vendéglátásban, az építőiparban és a feldolgozóiparban kapnak munkát. (Erről itt írtunk részletesen.) Ezért aztán a brit társadalom szélesebb és alsóbb rétegeinek jelentenek konkurenciát, és velük versenyeznek. Az pedig tény, hogy ezekben a szektorokban a bevándorlás erősen lenyomja a béreket, ami joggal zavarja az érintetteket.

Ennek ellenére az is tény, hogy a brit munkaerőpiacnak nagy szüksége van a külső munkaerőre, és azt is nagyjából mindenki elismeri, az EU-átlagon felüli brit növekedés egyik fontos tényezője a folyamatos gazdasági bevándorlás. Miközben tehát a kilépési kampány azt hangoztatja, hogy az EU elhagyása növelné a gazdaságot, azt is hozzá kellene tenniük: ez a bevándorlás szinten tartása nélkül minimum problémás lenne.

A bevándorlással járó feszültségek persze valósak, és ezek megítélése és kezelése fontos politikai és társadalmi kérdés. Azonban ez nem feltétlenül egy zérus összegű játék: az a bevándorló, aki dolgozik, egyrészt profitot termel az őt foglalkoztató brit cégnek, másrészt a béréből adózik és fogyaszt. Ezzel pedig ideális esetben további munkahelyeket teremt vagy tart fent.

Ezt támasztják alá az adatok is: míg 2013 óta 700 ezerrel nőtt az uniós foglalkoztatottak száma Nagy-Britanniában, a brit állampolgárok közül egymillióan találtak munkát. A bérek pedig egyes alacsony hozzáadott értékű szektorokban valóban csökkentek, de ebben a válságnak és a brit állam megszorításpolitikájának is szerepe volt.

A bevándorlással szemben hangoztatott egyik fő ellenérv, a szociális rendszeren való élősködés pedig egész egyszerűen nem igaz. Az uniós munkavállalók jóval többet fizetnek a brit államnak, mint amennyit felvesznek tőle. Ez egyébként pont azért van, mert döntő többségük dolgozik és adót és járulékot fizet. Nem nehéz belátni, hogy egyszerre nem lehet a szociális rendszeren élősködni és elvenni a britek munkáját, mert ez egy vagy-vagy szituáció.

A számok szkeptikusak

A független, bár alapvetően az ország uniós bennmaradásában érdekelt szervezetek gazdasági elemzései szerint nagyon kiszúrnának magukkal a britek, ha kilépnének.

A cikk elején már említett OECD-jelentés szerint a kilépés jelentős üzleti bizalomvesztést és bizonytalanságot okozna, emiatt pedig 2020-ra 3 százalékkal lenne kisebb a brit gazdaság teljesítménye, mintha bent maradnának. Hosszú távon pedig nem nagyon mérséklődne a kár: 2030-ig még a kutatás optimista verziója szerint is 2,7 százalék maradna a mínusz.

A Nemzetközi Valutaalap még ennél is durvább visszaeséssel számol:

  • a pesszimista verzió 2019-re 5,5 százalékos relatív GDP-csökkenést
  •  de még az optimista is 1,5 százalékos mínuszt hozott ki, emellett pedig
  • elszabadulna az infláció;
  • tőzsdekrach jönne;
  • bezuhannának az ingatlanárak; 
  • és jövőre még recesszióba is kerülne Nagy-Britannia;
  • de hosszú távon sem nyerne semmit az egész kilépősdivel.

Ezek a jelentések a kilépési kampány szerint nem vehetőek komolyan, hiszen az elmúlt évtizedekben az IMF és az OECD jó párszor felsült már, és most is csak összevissza hadoválnak.

 

Nem derűlátóbb azonban a brit gazdaságtani kutatás egyik fellegvára, a London School of Economics egy kutatócsoportja sem, az ő elemzésük (.pdf) szerint a legjobb esetben is 1,1 százalékos relatív GDP-csökkenést jelent a kilépés, a pesszimista verzió pedig 3,1 százalékos mínuszt számol.

Még az euroszkeptikus Open Europe sem sokkal optimistább. Ők három verziót vizsgáltak:

  • egy pesszimistát, amely szerint a britek a kilépés után nem tudnak elég jó megállapodásokat kötni az EU-val és a világ többi részével; ez 2,2 százalékos relatív GDP-csökkenést hozna 2030-ra;
  • egy realistát, amely szerint egyes dolgok a terv szerint mennek majd, de sok minden ki fog siklani; eszerint valahol a -0,8 és +0,6 közötti sávban térhet el a GDP attól, mintha bent maradnának;
  • és egy optimistát, ahol minden összejön, amit a kilépéspártiak ígértek; ez pedig 1,6 százalékos GDP-többletet hoz 2030-ra.

A kilépés várható hatását nagyjából egyetlen komolyan vehető elemzés hozta ki „valószínűleg mérsékelten pozitívra”, bár ennek a vizsgálatnak igazából inkább az volt az üzenete, hogy nem az EU-tagságtól függ az Egyesült Királyság jövője, sok más tényező ennél jóval fontosabb.

A számítások persze abból a szempontból eleve támadhatók, hogy egyáltalán nem világos, mi lesz a kilépés esetén. Ennek ellenére a potenciális forgatókönyvek nem valami hízelgők a britek számára.

1. Leblöffölik az EU-t

Ugyanaz a tragikomédia jönne, mint amikor az írek nemet mondtak a lisszaboni reformdokumentumra: az EU engedményeket adna, aztán az új feltételekkel megint szavazna egyet a nép. A kilépéspártiak egyik vezérszónoka, Boris Johnson ezt pedzegette még a kampány elején, és olyan európai bizottsági forrást is hallottunk, aki nem zárta ki a lehetőséget.

Persze ezzel mindenki magából csinálna hülyét, hiszen London éppen a referendum előtt csikart ki reformokat. David Cameron miniszterelnök élből ki is zárta a manővert, bár az ő szava itt nem ér sokat, mert a pártja euroszkeptikus szárnya jó eséllyel elmozdítaná, ha bukná a bennmaradás melletti kampányát.

David Cameron brit miniszterelnök
David Cameron brit miniszterelnök
Fotó: Justin Tallis

2. Még kevesebb szuverenitást!

Norvégia, Izland és Liechtenstein úgy részei a közös uniós piacnak, hogy magának az EU-nak nem. Ők az Európai Gazdasági Térség tagjaiként férnek hozzá a több mint 500 millió fogyasztóhoz úgy, hogy közben nem kell befizetniük az uniós költségvetésbe semmit.

Akkor miért üzente Erna Solberg norvég miniszterelnök a kilépéspártiaknak, hogy ezt a változatot utálnák? Egyrészt az EGT-tagoknak úgy kell átvenniük az EU közös piaci joganyagát, hogy a döntésekbe nem szólhatnak bele, hiszen sem az Európai Parlamentben, sem a miniszteri Tanácsban nem képviseli őket senki. Be kell dobniuk pénzt egy alapba a szegényebb EU-tagok támogatására, és az Open Europe szerint

egy norvégra épp akkora összeg jut, mint amennyit a britek fizetnek fejenként a közös költségvetésbe.

Ráadásul a közös piacnak része a szabad munkaerő-áramlás, ezért a bevándorlás ellen sem érne semmit (bár van olyan Brexitre vágyó, aki itt nem lát ellentmondást).

Innentől elég nagy trollkodás lenne a „norvég modellre” áttérni, de a brit parlament maradáspárti többsége pontosan ezt fontolgatja, hogy a hátsó ajtón bent tartanák a közös piacban Nagy-Britanniát.

3. Svájc után, ki tudja, hova

Ha a norvég útnál van bénább, az a svájci – legalábbis másfél évvel ezelőttig így volt. Ők az EGT-nek sem tagjai, mégis hozzáférhetnek a közös piachoz. Kétoldalú megállapodásokkal vették át a szükséges joganyagot: elmondhatták, hogy „csak önként” tettek így, de a gyakorlati eredmény nagyjából ugyanaz volt, mintha a norvég megoldást választották volna. Még pénzt is kell adniuk a Svájci Alapon keresztül, és a belső határellenőrzés nélküli schengeni övezetnek szintén tagjai, holott például az Egyesült Királyság nem.

2014 februárjában viszont megkavarták a helyzetet. Népszavazáson döntöttek róla, hogy csak kvóták alapján engedik be az uniós munkavállalókat, amivel sikerült is kivágni a biztosítékot Brüsszelben.

Olyan kőkemény válaszcsapás érkezett, amilyet csak az EU tud:

a svájciak a korábbinál alacsonyabb szinten vehetnek részt a Horizont 2020 kutatási programban, sőt, még az Erasmus-diákcseréket is felfüggesztette az Európai Bizottság (ideiglenesen, nehogy túl vérmes legyen a leszámolás). A meccs még nincs teljesen lejátszva, az EU ragaszkodik a szabad munkaerő-áramláshoz, de kérdés, hogy ezt érvényesíteni tudja-e ilyen röhejes szankciókkal.

4. Legyen csak szabadkereskedelem

A kilépéspártiaktól legtöbbször arról a változatról hallani, hogy egyszerűen kössenek egy szabadkereskedelmi egyezményt az EU-val, a bevándorlást pedig egy ausztrálhoz hasonló pontrendszerrel korlátozzák. Ezt támogatja a Brexit melletti kampány két legfontosabb szereplője, Boris Johnson volt londoni polgármester és Michael Gove igazságügy-miniszter is.

Itt az lehet a gond, hogy az EU jó eséllyel ellenlépéseket vezetne be. A közös piacnak nemcsak a munkaerő, hanem a tőke és a szolgáltatások szabadsága is alapvető eleme, és ha ez nincs, a brit gazdaság tizedét adó londoni pénzügyi központ, a City csúnyán megszívhatja. Egy európai bizottsági forrás szerint főleg a „passportinggal” üthetik meg magukat: ennek köszönhető, hogy egy brit bank az egész EU-ban végezhet műveleteket, de ha kilépnek a közös piacból, többek között ezt is a kukába dobhatják.

Persze azzal se feltétlenül járnak jobban, ha sikerül megállapodást kötni a pénzügyi szolgáltatásokról. Így kimaradnak az uniós döntéshozatalból, vagyis olyan szabályokat kell átvenniük, amikbe nem szólhatnak bele, pedig például a biztosítások közvetítésénél „mindig a britek lobbiztak”. A klíringházaikban például valamivel több mint ezermilliárd euró cserél gazdát naponta, ami egészen felfoghatatlan összeg. Nagyjából 314 ezer milliárd forint. Még egyszer: naponta.

Az Európai Központi Bank egyszer már bepróbálkozott vele, hogy a saját felügyelete alá, az euróövezetbe terelje az ilyen műveleteket, de a britek az EU bíróságán pereltek és nyertek. A francia nemzeti pénzintézet vezetője viszont megfenyegette Londont, hogy ha kilépnek, „nem fogják tolerálni” a mostani helyzetet.

Durva tárgyalásokra lehet számítani

A skótok se nagyon reménykedhetnek

Nicola Sturgeon, a Skót Nemzeti Párt vezetője folyamatosan azt emlegeti, hogy ha a skótokat akaratuk ellenére akarják kirángatni az EU-ból (márpedig arrafelé még egy nagyobb zuhanás után is betonbiztos az uniós tagság támogatása), megint függetlenségi népszavazást tartanak. Még ha ezt engedné is London, az EU-ba visszalépést garantáltan akadályoznák a spanyolok, nehogy az elszakadni vágyó katalánok vérszemet kapjanak, és várhatóan más, szeparatista mozgalmaktól félő országok is keresztbe feküdnének a skótoknak. Márpedig új országot csak a tagállamok egyhangú beleegyezésével lehet felvenni.

Párizs egyébként se szeretné megkönnyíteni a britek helyzetét, bármelyik változattal is próbálkozzanak. Túl azon, hogy a francia és német bankok már előre dörzsölgetik a tenyerüket, hogy kitúrják a Cityt a pénzügyi szolgáltatások piacáról, jövőre mindkét országban választások lesznek és ha a briteknek engedményeket tesznek, a kormányzó pártok az euroszkeptikus riválisaik malmára hajtják a vizet.

Főleg az Elysée-palotában aggódnak: a szélsőjobboldali Nemzeti Front vezetője, Marine Le Pen jó eséllyel indul az elnöki székért, és ő is népszavazást akar az EU-tagságról. Ha a britekre mutogathat, hogy lám, ők is milyen sokat elértek a kilépéssel, az nem jönne jól a középpártoknak.

Nem véletlenül röpködnek a fenyegetőzések többek között François Hollande elnöktől, Emmanuel Macron pénzügyminisztertől, vagy német kollégájától, Wolfgang Schäublétól. A maradáspártiak „Félelem Projektjébe” az Európai Bizottság feje, Jean-Claude Juncker is beszállt. „A dezertőröket nem fogjuk tárt karokkal fogadni” – ígért cseppet sem egyszerű tárgyalásokat a briteknek.

Bizottsági források valóban arra számítanak, hogy nemcsak kampányfogásról van szó, hanem tényleg agresszív karcsavargatásra lehet számítani. A szabályok szerint két év alatt kellene kikalapálni a végső egyezséget, addig minden maradna a régiben. (A kilépésre buzdító kampányt ez természetesen cseppet sem zavarja abban, hogy „azonnali” változtatásokat tervezgessen.)

Az átmeneti időszak egyhangú tagállami döntéssel kitolható, de a francia fogadkozás nem sok jót ígér, ha kifutnának az időből. Így még elvileg az is lehet, hogy ideiglenesen vámokat vezetne be az EU és az Egyesült Királyság egymás ellen, bár ez senkinek nem tenne jót. A bizonytalanság viszont önmagában is elég lehet ahhoz, hogy mindkét félnek károkat okozzon.

Szóljon hozzá az EUrologus Facebook-oldalán!