Hedvig
8 °C
22 °C
Index - In English In English Eng

Merjünk bátran hülyék lenni?

D NOE2016063040
2016.07.04. 11:55 Módosítva: 2016.07.04. 12:28
A brexit farvizén hazai kormánytagok is elkezdtek arról beszélni, hogy szerintük Magyarország is nyugodtan kiléphetne az Európai Unióból, és egyelőre Orbán Viktor sem foglalt egyértelműen állást a kérdésben. Ami abból a szempontból elég aggasztó, hogy egészen katasztrofális gazdasági hatásokkal járna, ha valóban otthagynánk az uniót. Az EU-támogatások és az uniós kereskedelem nélkül elfogyna a GDP-növekedés, és még egy jókora pénzügyi és tőzsdepánikot is kapnánk a nyakunkba, aztán örülhetnénk, ha nem fulladnánk bele az adósságba. Összeszedtük, min kellene elgondolkozni, mielőtt felülünk az EU-kilépési vonatra.

Épphogy kezdett alábbhagyni a brit uniós kilépéssel kapcsolatos pánik, amikor Lázár János a múlt heti kormányinfón jó érzékkel bedobta: ő bizony szíve szerint szintén kilépne az Európai Unióból.

Azóta a kormány számos más tagja is megszólalt az ügyben, és egyelőre a bennmaradáspártiak vannak szűk többségben. Azonban addig biztos nem lehet pontot tenni az ügy végére, amíg a témában nem kifejezetten egyértelműen nyilatkozó Orbán Viktor nem ad egy fokkal érthetőbb választ arra, hogy szerinte mi legyen most velünk meg Európával.

Mielőtt azonban felülnénk az EU-kilépési vonatra, nem árt emlékezni arra, hogy mit kaptunk Brüsszeltől, és hol lennénk nélküle. Már a briteknél is nagyon rosszul áll a kilépési projekt gazdasági oldala, pedig az a világ 5. legnagyobb és Európa egyik legversenyképesebb gazdasága, amely sokkal többet kibír, mint Magyarország.

Magyarország esetében gazdasági értelemben nem öntökönszúrásról lenne szó, hanem arról, hogy

fejjel rohannánk neki a falnak.

Igazából belegondolni is nehéz, akkora katasztrófa lenne a magyar gazdaság számára az EU-kilépés, de bármennyire is fáj a gondolatkísérlet, azért mégis megpróbáltuk összeszedni, hogy mi várna ránk az unión kívül.

Nagy bajban lennénk az EU-támogatások nélkül

Kevés dologban van akkora egyetértés a magyar gazdaságot elemzők között, mint abban, hogy az uniós transzferek nélkül alig lenne itt bármiféle növekedés. Ez már csak abból is teljesen egyértelmű, hogy amikor idén év elején elapadt a brüsszeli pénzcsap, a magyar gazdaság hirtelen Görögország mellett találta magát a szégyenpadon.

Az utóbbi években a nettó EU-transzferek stabilan a magyar bruttó nemzeti jövedelem 4-5 százalékáért feleltek, sőt tavaly egészen kiemelkedő, 5,64 százalék volt ez az érték. Ez konyhanyelven nagyjából azt jelenti, hogy összgazdasági szinten minden 100 megtermelt forintunkból 4-5 az EU-tól jön.

 

Azt már nehezebb megmondani, hogy a magyar növekedéshez pontosan mennyit tettek hozzá az uniós források, de bármilyen modellel is számolunk, az eredmény erősen pozitív.

Számszerűsítve: az elmúlt négy évben 6,8 százalékkal lett nagyobb a magyar gazdaság, amiből 3,9 százalék jött az állami beruházásokból; ezeknek a beruházásoknak pedig 95 százaléka uniós finanszírozással valósult meg.

A Portfolio elemzése szerint az uniós támogatások felfutásának időszakában, azaz 2011 óta a teljes magyar gazdasági növekedés több mint felét a kormányzati beruházások adták, amelyeknek döntő része uniós pénzből valósult meg.

Grafika: Portfolio.hu

Ugyanakkor az uniós támogatások hatása nem csak az állami beruházásokon keresztül jelentkezik. Az előző pénzügyi ciklus 8800 milliárd forintos támogatási keretéből 1600-1700-at közvetlenül vállalkozások kaptak, és más projektekből is bőven voltak olyanok, amelyek végül a magánszektor teljesítményét növelték. Tehát ennél magasabb a valós plusz, amit a magyar gazdaság kapott Brüsszeltől.

Ez utóbbi Dedák István modellje, aki úgy számolt, hogy az EU-pénzek végső soron keresletnövelő költségvetési élénkítésként hatnak, viszont a hagyományos élénkítéstől eltérőn ebben az esetben nem az államnak kell előteremteni az ehhez szükséges forrásokat. Cserébe a beruházások növekedésével nő az adóbevétel, ami nagyobb állami költekezést tesz lehetővé. Ebből a modellből konyhanyelven az jön ki, hogy egy elköltött EU-s forint kettőt generál.

Egy másik, kifinomultabb modell szerint a tágabb hatásokat is figyelembe véve akár 7 százalékot is hozzátehetett a magyar növekedéshez 2010 óta az EU-s pénzeső. 

Egy szó mint száz:

ha az EU-s transzfereket kivonnánk a magyar gazdaságból, akkor egy csapásra megtorpanna a növekedés.

És csak úgy mellékesen: a kilépés után évekig nem épülne semmi Magyarországon.

Hódít a kormányban a vuduközgazdaságtan

Persze vannak, akik szerint pénzügyileg sem járnánk rosszul a kilépéssel. Lázár, illetve államtitkára, Csepreghy Nándor már korábban is pedzegették, hogy szerintük Magyarország hiába kap jelentős támogatásokat, pénzügyileg mégis vesztese az európai integrációval.

Ezt az elég meglepő álláspontot három dologra alapozzák:

  1. Az EU-csatlakozás óta a vámbevételek háromnegyedét Brüsszelnek vagyunk kénytelenek befizetni, amivel sokat buktunk.
  2.  A tőke szabad áramlása miatt a külföldi vállalatok adómentesen kilapátolják a pénzt Magyarországról.
  3. Ráadásul a Magyarországon kiosztott EU-támogatások nagy részét eleve külföldi multik kapják, tehát valójában a német cégeket pénzeljük a brüsszeli kasszából.

Ezekkel az érvekkel az EUrológus korábban részletesen is foglalkozott.

Bár a Miniszterelnökség nem árulta el, hogy milyen számításokon alapulnak Lázár és Csepreghy vádjai, a nyilvánosan hozzáférhető adatok alapján

ezek az érvek egész egyszerűen nem állják meg a helyüket.
  • A vámbevétel-kiesés és a tagság egyéb adminisztrációs költségei eltörpülnek az EU-támogatások összege mellett: az egyik oldalon egy néhány tízmilliárdos mínusz, a másik oldalon több ezermilliárdos plusz áll.
  • Az uniós pályázati támogatásoknak valóban multiknál landol a kétharmada, de ennek a pénznek a döntő többsége a támogatott beruházásokon, a foglalkoztatáson, adón és egyéb kiadásokon keresztül a magyar gazdaságban jelenik meg.
  • Persze a profitjukat hazavihetik, de nem igaz, hogy ennek az oka csak az EU-tagságunk lenne. Másrészt Magyarországon különböző szektorokban már így is elég rendesen meg lettek sarcolva a multik a különadókkal, amelyeket EU-tagként is simán végig lehetett vinni.

Kilépés esetén persze a magyar kormány elvben megtehetné, hogy még durvábban adóztat vagy szigorúan korlátozza a tőkekivitelt, de nem nehéz belátni, hogy ha megtiltanák számukra a profittermelést, akkor egész egyszerűen nem jönnének külföldi befektetők Magyarországra. Arról nem is beszélve, hogy a tőkekorlátozások elég nagy pénzügyi felfordulást is okoznának.

Lázárék EU-ellenessége egyébként már csak azért is ironikus, mert gyakorlatilag a jelenlegi kormány legnagyobb gazdaságpolitikai eredménye, hogy sikerült nagyon erősen felpörgetnie az uniós kifizetéseket.

Kereskedelmi katasztrófa

A brit kilépéspártiak egyik fő vágyálma, hogy úgy tudják elhagyni az uniót, hogy a belső piachoz továbbra is hozzáférjenek. Amire persze Brüsszel rögtön közölte, hogy ez nem így megy: aki a piac tagja akar maradni, annak be kell tartania az uniós szabályokat is.

És hogy ez miért fontos Magyarország számára? Például azért, mert

hazánk a világ 7. leginkább kereskedelemfüggő gazdasága, és áruexportjának 80 százaléka az Európai Unióba irányul.
 

Magyarul ha kilépnénk, gyakorlatilag kizárnánk magunkat messze a legnagyobb piacunkról, és nem lesz az a keleti, déli, vagy bármilyen más égtáj felé való nyitás, amely ezt akár csak részben ellensúlyozni tudná. Az unió felé éves szinten 8-10 milliárd eurós kereskedelmi többletet bonyolítunk; a kereskedelem az utóbbi négy év 6,8 százalékos GDP-növekedéséből 2,8-ért felelt.

Ez kerülne tehát veszélybe a kilépéssel. Plusz az a temérdek munkahely, amely az exportágazatokhoz kapcsolódik.

Pánikszerű tőkemenekülés

Borítékolható, hogy ha kiesnénk az uniós piacról,

a legtöbb nagy gyártócég is erősen elgondolkodna a távozáson,

hiszen ez hirtelen sokkal bonyolultabbá és drágábbá tenné számukra az alkatrészbehozatalt, a gyártást és az exportálást. Ez természetesen tovább rontaná a gazdaság teljesítményét.

Az is fontos szempont, hogy az uniós jog és versenyszabályok átvétele nagyot dob Magyarország renoméján, üzleti és befektetési környezetén, megbízhatóságán. Ha ezt lebontanánk, akkor elég nehéz lenne befektetőket idecsábítani. A már itt lévők számára pedig sokkal bizonytalanabbá válna az üzleti környezet, ami visszafogná a befektetéseket, sőt akár tőkekivonást is eredményezhetne.

Kereskedelmi és tőkevonzási szempontból tehát beláthatatlan károkat okozna a kilépés, belegondolni is nehéz, hogy mennyire lehúzná a magyar termelést és az életszínvonalat.

Tőzsdepánik, forintesés, özönvíz

A londoni tőzsde gyors helyreállásának egyik fő oka, hogy azon messze nem csak brit cégeket jegyeznek. Ez a világ egyik legfontosabb tőkepiaca, az itt szereplő cégek jó része nem függ közvetlenül a brit gazdaság teljesítményétől.

Ezzel szemben a budapesti tőzsdén szereplő cégek teljesítménye nagyon is szorosan függ a magyar gazdaság állapotától, a magyar gazdaság állapota pedig nagyon erősen függ az EU-tól. Így itt jóval nagyobbat szólna a kilépés a tőzsdén.

Nem csak a közvetlen tőkebefektetők (azaz a gyárak és más multik), hanem minden más, Magyarországon pénzt tartó külföldi és hazai pénzember, köztük minden nagyobb alapkezelő is bepánikolna az EU-kilépés esetén. Ez a brit példán elég jól látszott: a font beszakadt, a tőzsdék nagyot estek (bár később helyrerázódtak). Magyarországon is hasonló hatásokra kellene számítani, és a tőzsdepánik itt biztos, hogy tartósabb maradna.

A forintesés rövid távon megdrágítaná az életet, és olyan nagyon az exportversenyképességünket sem növelné, hiszen a magyar exportban európai összehasonlításban nagyon alacsony a hazai hozzáadott érték, és nagyon jelentős az importált inputok részesedése. Magyarul: a Győrben összeszerelt Audi motorok és autók alkatrészei és az összeszereléshez szükséges gépek külföldről jönnek, ha gyengül a forint, ezeket drágább behozni.

 

Egy további nagyon jelentős potenciális hatás, hogy a kilépés okozta bizonytalanság és bizalmatlanság miatt sokkal nehezebb lenne finanszírozni a magyar államadósságot. A magyar állampapírokat a külföldi befektetők a megnövekedett rizikó miatt csak jóval nagyobb hozam mellett lennének hajlandóak megvenni, tehát többet kellene költeni a törlesztésre. Ami azt is jelenti, hogy kevesebb maradna másra a költségvetésben, a fiskális mozgástér szűkülése pedig méginkább lehúzná a növekedést.

A kilátásokat pedig tovább rontja, hogy ebben a helyzetben a Matolcsy György vezette jegybanknak kellene stabilizálnia a helyzetet. Ha pedig nem lennének képesek gyorsan és hatékonyan lépni, akkor záros határidőn belül egy méretes valuta-, pénzügyi- és adósságválságban találhatnánk magunkat. És természetesen a hőn áhított felminősítés is ugrana, mehetnénk vissza a bóvliba.

Mészáros Lőrincék is bánnák

Az Európai Unió sok minden más mellett a mezőgazdasági szektorra is elég sokat költ Magyarországon. Ezekből az uniós agrártámogatásokból pedig a legnagyobb szelet a Fidesz-közeli földesuraknak jut: Mészáros Lőrinc felcsúti polgármester és érdekeltségei például tavaly félmilliárdot tehettek zsebre, de Csányi Sándor OTP-vezér agrárbizniszei 4,5 milliárddal gazdagodtak.

Persze nem csak a mezőgazdaságban sínylené meg a Fidesz gazdasági hátországa a kilépést, hiszen a pártfinanszírozás és oligarchagazdagítás legfőbb eszközének számító állami nagyberuházások is döntően EU-pénzekből táplálkoznak.

Az agrártámogatások elvesztése viszont nem csak Csányit vagy Mészárost, hanem az egész ágazatot érzékenyen érintené. Egyrészt ugrana éves szinten 600 milliárd forintnyi uniós támogatás, amit elég nehezen tudna pótolni a magyar állam saját zsebből. Másrészt az unió agrárpiaca híresen protekcionista, tehát a kilépés után sokkal nehezebb lenne az EU-ba exportálni a magyar mezőgazdaságnak és az élelmiszeriparnak.

Bomba a Gyere haza! programnak

A kormány nemrég külön programot is létrehozott arra, hogy hazacsábítsa a külföldön dolgozó magyar fiatalokat, mégis csak 105-öt sikerült visszaráncigálni közülük, fejenként 950 ezer forintért. Az EU-kilépéssel viszont elég nagy lökést adhatnának a dolognak. Hiszen ha nem maradnánk az uniós belső piac részei, akkor a munkaerő szabad áramlása sem vonatkozna ránk, azaz az unióban dolgozó magyarok új szabályok alá kerülnének.

Pontos számot nehéz mondani, mert igazából azt sem tudjuk, hányan dolgoznak más EU-s országban, Matolcsy György például korábban félmillióról beszélt. Azt pedig még nehezebb lenne megmondani, hogy közülük hányan kapnának EU-n kívüli munkavállalóként vízumot ott és abban a munkakörben, ahol most dolgoznak.

Az viszont biztos, hogy sokak ellehetetlenülnének jelenlegi munkahelyükön EU-n kívüliként, és haza kellene jönniük. Ha alsó hangon százezer emberrel számolunk, már az is elég nagy sokk lenne a magyar munkaerőpiacnak. Abból a szempontból persze jól járna a magyar gazdaság, hogy munkaerőhiány van itthon. Viszont okkal feltételezhetjük, hogy akik kimentek dolgozni, pont azért tették ezt, mert nem tudtak rendesen boldogulni Magyarországon, így egyáltalán nem biztos, hogy a magyar gazdaság hazatértükkel képes lenne kihasználni az ő képességeiket.

Multik haza?

A fentiek mellett még számos kisebb-nagyobb negatív hatása lenne az EU-kilépésnek, igazából nem lenne olyan ágazata a magyar gazdaságnak, amelyet nem érintene így vagy úgy a dolog, legyen szó a turizmus-vendéglátásról vagy a gyógyszergyártásról.  

Az uniós tagság sok-sok pozitív hatásával szemben általában egy tágabb érvet szokás felhozni itthon, ami nagyjából úgy hangzik, hogy 

ha a nyugat-európai multik nem rendezhetnének az EU bábáskodása mellett szabadrablást Magyarországon, sokkal jobb lenne nekünk.

Ezen alapul Lázár és Csepreghy megszólalása is, de az újbaloldalnak is kedvelt témája, hogy az unió valójában azért van, hogy a francia és német nagyvállalatok letarolhassák a keleti piacokat, és az EU-támogatások is a francia és német cégekhez csorognak vissza.

Az tényleg igaz, hogy a németek és franciák és az összes többi fejlettebb ország fejlettebb cége jól jár az integrációval, hiszen jóval hatékonyabbak, mint a keleti cégek, ergo szabadpiaci körülmények között könnyedén kiszorítják őket. És az is tény, hogy a mai fejlett gazdaságok fejlődésük korábbi stádiumában eléggé keményen védték belső piacukat, különösen ipari húzóágazataikat a külső versenytől, illetve nagyon erősen támogatták közvetlen és közvetett állami-szabályozói eszközökkel a sikerre szánt hazai cégeiket. Ezt pedig az EU-n belül nem lehet megtenni, vagy legalábbis nem ennyire célzottan. Tehát a klasszikus iparfejlesztési eszközök nem alkalmazhatók a keleti tagállamok számára, miközben cégeik saját erejükhöz képest irreálisan erős versenytársakat kaptak.

Ugyanakkor elég sok jel mutat arra, hogy ezek a klasszikus eszközök manapság már eleve nem tudnának sikerre vezetni.

  • Egyrészt a világgazdaság amúgy is egyre nyitottabb, ezért sokkal nehezebb lenne egyoldalúan lezárni a piacokat. A második világháború utáni időszak nagy ázsiai sikersztorijai (Japán, Dél-Korea, Tajvan) még képesek voltak durva protekcionizmussal és szellemitulajdon-lopással megtámogatva felzárkózni, de manapság ez már jóval problémásabb taktika lenne, és a második vonalbeli ázsiai tigrisjelölteknek (Malajzia, Thaiföld, Fülöp-szigetek) nem is igazán jön össze, ők is a külföldi tőkebefektetésekre kénytelenek alapozni. (Kína részben kivétel, de ő piacmérete miatt nagyon más helyzetben van.)
  • Másrészt a magyar piac eleve nem elég nagy ahhoz, hogy világverő cégeket neveljünk ki magunknak bezárkózva. Nincs meg a megfelelő belső piacméret a hatékony nagyvállalatok felépítéséhez, ehhez külföldön kéne terjeszkedni. Ennek viszont erős gátat szabna, ha belemerülnénk a protekcionizmusba, hiszen ezt általában viszonozni szokták.
  • Jó kérdés, hogy honnan jönne mindehhez a tőke? Mivel Magyarországon nem, vagy legalábbis nem úgy történt meg az eredeti tőkefelhalmozás, mint nyugaton, jóval nehezebb lenne külső források nélkül biztosítani a megfelelő beruházási szintet.
  • De talán még ennél is fontosabb, hogy a technológiai fejlődés mára teljesen más jelleget öltött, mint amilyen akkor volt, amikor a nyugat-európai és kelet-ázsiai fejlett országok felemelkedtek. Akkoriban még elég volt az inkrementális, szektoron belüli hatékonyságnövelés is, és relatíve kevés külső input kellett az ipari termelés pörgetéséhez. Ma viszont jóval nehezebb nagyot gurítani, és a legtöbb szektorban a világ élvonalába kerülés egyszerűen túlmutat a hagyományos iparpolitikai eszköztáron. Például a kínai állami cégek nagyon lenyűgöző és hatékony gépgyárakat tudnak létrehozni, de az igazán innovatív szektorokban nem rúgnak labdába.
  • Manapság amúgy is egyre népszerűbb az a nézet, hogy a globális kapitalizmus keretei között egy ország gazdasági sikerességének két fő összetevője az intézményi háttér és hatékonyság, illetve a humán tőke és a know-how. Ezek fejlesztésében pedig az EU-tagság hatalmas plusz: már önmagában a joganyag átvétele és az uniós szabályok alkalmazása jelentősen javítja az intézményi környezetet, és humántőke-fejlesztésre és kutatásra is sok jön az EU-tól.
  • A reális cél tehát nem az kellene hogy legyen, hogy nemzeti színű cégeket babusgassunk, hanem hogy minél magasabb szinten vegyünk részt a nemzetközi termelési láncokban, és növeljük az exportunk hazai hozzáadott értékét. Ehhez pedig pont hogy nagyon rosszul jönne a multik kiebrudálása, hiszen elég sok tőkét és tudást hoztak ide, még ha a profitot viszik is. 

Ettől függetlenül az tény, hogy az utóbbi két és fél évtizedben lehetett volna ennél sokkal jobb iparfejlesztési politikát folytatni Magyarországon, de ez nem elsősorban az EU sara.

Élet az EU-n kívül

Mindez persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem lenne pozitív hatása az EU-kilépésnek, már azon túl, hogy többet nem kéne EU-konform módon disznót vágni. Ugyanis a legnagyobb hátrány, azaz a brüsszeli források elvesztése hosszabb távon előny is lehet.

Ez elsőre önellentmondásnak hangzik, de van benne logika. Ugyanis elég sok jel mutat arra, hogy a könnyen és gyorsan lehívható EU-pénzek végső soron a klasszikus olajátok egy sajátos, kelet-európai formáját hozták létre a magyar gazdaságban. A híres negyven centis kilátótól a rohadó turisztikai beruházásokon át a méregdrága autópályákig számos példát lehetne hozni arra, hogy milyen elképesztő pazarlás folyik ezekből a forrásokból, miközben a gazdaság szerkezetét és hatékonyságát érdemben nem javítottuk belőlük.

Ez pedig elég hasonló ahhoz, mint ami a hirtelen sok olajat vagy más értékes nyersanyagot feltáró, esetleg rövid időn belül sok nemzetközi segélyhez hozzájutó országokban jelentkezik. Ezek jellemzően úgy viselkednek, mint az egyszerű lottónyertes:

a pénznek gyorsan a seggére vernek, viszont nem gondolnak arra, hogy mi lesz mondjuk tíz vagy húsz év múlva, ha elfogy a nyeremény.

Gazdaságpolikára lefordítva ez azt jelenti, hogy az ország eltengődik a könnyen jött pénzből, miközben elhanyagolja az exportra termelő versenyszektorok, a humán tőke fejlesztését; azaz nem teremti meg a fejlődés alapjait. Míg ha nem lenne a “lottónyeremény”, akkor kénytelen lenne hatékonyságnöveléssel, a szűkös erőforrásai minél jobb kiaknázásával előrébb jutni, azaz rákényszerülne, hogy fejlessze az alapokat.

A könnyen jött pénz politikai vetülete pedig az, hogy mivel a bőséges bevételeket biztosító források nagyobb energiabefektetés nélkül is kiaknázhatók, a politikai vezetés nem csak a gazdaság hatékonyságának növelésére, hanem a társadalmi visszacsatolás figyelembe vételére sem lesz rákényszerítve. Más szóval ilyen helyeken könnyebben alakulnak ki oligarchikus rendszerek, mert nem kell gazdaságpolitikai eredményeket elérni.

Ha tehát kifutnának az uniós támogatások, összezuhanna a magyar gazdaság, ami politikai felfordulást okozna, ami miatt a következő garnitúra kénytelen lenne jobban kormányozni. Vagy legalábbis ez lenne az ideális verzió. Sajnos azonban azt is meg kell jegyezni, hogy az egyetemes gazdaságtörténet sokkal több olyan esetet ismer, amikor egy rossz döntéseket hozó és rossz adottságokkal rendelkező ország rosszul teljesít, és nagyon kevés olyat, amikor egy gyenge ország varázsütésre szárnyra kap.

2020 után pedig amúgy is nagyságrendileg kevesebbet kapna Magyarország az EU-büdzséből, mivel a jelenlegi fejlesztéspolitikai rendszer jelentősen átalakul. Úgyhogy a forrásszűk állapot így is, úgy is el fog jönni lassan.

Irány az Eurázsiai Unió

Tehát röviden összefoglalva, nagyjából ezt várhatnánk az uniós kilépéstől gazdaságilag:

  • Bezuhanó állami beruházások
  • A GDP-növekedés erőteljes megtorpanása a beruházások bezuhanása miatt
  • A kereskedelmi akadályok növekedése, a kereskedelem csökkenése
  • Az uniós piacra terlmelő külföldi gyártócégek kivonulása
  • A befektetői bizalom megingása, bizonytalanság, ami a befektetések további visszaeséséhez, tőkemeneküléshez vezet
  • A GDP csökkenése a kereskedelem lassulása és a külföldi tőke kivonulása miatt
  • A forint árfolyamának bezuhanása
  • Tőzsdepánik
  • A külső finanszírozás költségeinek jelentős emelkedése, potenciális adósságválság
  • A mezőgazdasági szektor megrendülése
  • Százezer csalódott hazatelepült munkanélküli
  • A fideszes kifizetőhelyek ellehetetlenülése
  • A GDP bezuhanása a reálgazdasági hatások miatt

De még ennél is lehet rosszabb. Olyan vélemények is vannak, amelyek szerint az uniós távolodással Magyarország egyenesen Oroszország karjaiban köthetne ki. Végül is ha EU-ellenes és oroszbarát kormánypárti politikus az ember, akkor eléggé adja magát az alternatíva: majd beszállunk Vlagyimir Putyin Eurázsiai Unió nevű agymenésébe, és minden rendben lesz. 

A maradás ára: évi 2 milliárd forint

Orbán Viktor válaszából az derül ki, hogy addig támogatja az EU-t, amíg az nem akar kötelező jelleggel menekülteket betelepíteni az egyes tagországokba, márpedig az EU ugyebár pont ezt akarja.

Magyarországnak az uniós terv szerint 1294 ember kellene befogadnia. A Bevándorlási Hivatal szerint egy menekült napi ellátása 4300 forintba kerül, tehát a betelepítés összesen évi kétmilliárd forintunkban lenne. A menekültstátust megkapott emberek kikerülnek a táborokból, de ha úgynevezett integrációs szerződést kötnek a hivatallal, két évig jogosultak lehetnek havi támogatásra, ami 90 ezer forintról indul, és félévente 22 500-zal csökken. Ez fejenként kétéves távlatban 1,35 millió forint, tehát összesen 1,7 milliárd 1294 főre.

Rétvári Bence államtitkár korábban valamiért 200 milliárdos költségről beszélt, de nem tudni, hogy ez a szám honnan származik. A fentiek alapján messze nem kerülne ennyibe, és közel sem tenné tönkre a magyar államháztartást a dolog.

Még akkor is csak nagyságrendileg 100 milliárd forint egyszeri költsége lenne a betelepítésnek, illetve a betelepítés elkerülésének, ha valóra válna az Európai Bizottság azon terve, hogy menekültenként 250 ezer euróra büntetné a betelepítést elutasító országokat, és Magyarország rögtön kipengetné ezt az összeget. Ebből viszont mindkét pont erősen kérdőjeles.

Tehát ha jól értelmezzük a miniszterelnök szavait, akkor egy évi nagyjából 2 milliárdos, de maximum egyszer 100 milliárdos tétel miatt vágná el az országot több ezermilliárd forintnyi EU-pénztől. Bár Orbán részéről itt nyilván elvi kérdésről (a kettős többségi szavazás alapján Magyarországra "erőltetett" uniós akaratról) van szó, a számok összehasonlítása mégis a különleges magyar gógyi egyedi működését igazolja.

Ez sajnos nem teljesen kizárható, és messze a lehető legrosszabb forgatókönyv lenne. Így ugyanis konzerválódna az oligarchikus rendszer és a gazdaság fejletlensége, miközben kiszolgáltatottá válnánk egy lecsúszó középhatalom felé. 

De ettől remélhetőleg nem kell tartani, mert az EU-kilépés egész egyszerűen senkinek sem lehet érdekében Magyarországon, se anyagilag, se politikailag. És egyelőre a kormányban is többségben vannak a bennmaradáspártiak. 

(Borítókép: Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter szokásos heti sajtótájékoztatóját tartja az Országházban 2016. június 30-án. Fotó: MTI / Bruzák Noémi)