Luca, Ottilia
2 °C
4 °C
Index - In English In English Eng

Északon már olvad az emberiség jövője

GettyImages-76752518
Az utóbbi négy évtizedben felére csökkent az északi sarki jégtakaró nyári kiterjedése, és a jelek szerint az olvadás nem áll meg, sőt, egyes előrejelzések szerint éveken belül eljöhet az a pont, amikor nyárra szinte semmi nem marad belőle. A felmelegedés pedig komoly gazdasági haszonnal kecsegtet, hiszen a jég alatt hatalmas nyersanyagkincs rejtőzik. A kérdés csak az, hogy ezen képes lesz-e békésen osztozkodni Oroszország, az Egyesült Államok és a többi jelentkező. Illetve hogy a nagy osztozkodásban a saját anyagi érdekeik mellett figyelembe veszik-e majd az emberiség jövőjét, hiszen a sarkköri olajtermelés tovább súlyosbítaná az amúgy is rohamosan közelgő klímakatasztrófát.

Sosem volt még olyan meleg az Északi-sarkon, mint tavaly; télen a szokásosnál 30-40 fokkal magasabb hőmérsékletet is mértek; a sarkkör szárazföldi része évtizedek óta zöldül, a jégtakaró mára rekordvékonnyá olvadt; és egyes szimulációk szerint jövőre akár szinte teljesen eltűnhet a nyári hónapokra; de már idén is olvadt annyit, hogy most először körbe tudták hajózni a Föld legészakibb pontját.

Ha nem is jövőre, igazából csak idő kérdése, hogy mikor fogy el a jég, az évtizedes folyamatok ugyanis mind egy irányba mutatnak: a klímaváltozás sehol sem produkált olyan látványos változásokat, mint az Északi-sarkon. Ahogy pedig a jég olvad és a hőmérséklet emelkedik, úgy nemcsak a táj, hanem az Arktisz természeti, politikai és gazdasági szerepe is átformálódik. Az olvadozó jégtakaró ugyanis

a világ feltáratlan szénhidrogén-készleteinek negyedét rejti,

amire az Egyesült Államok, a NATO több másik tagországa, valamint Oroszország is pályázik – csak éppen nem igazán értenek egyet abban, hogy a terület melyik része kié kellene hogy legyen. Ráadásul az olvadás hajózási és stratégiai szempontból is súlyos változásokat hoz majd, hiszen gyakorlatilag egy egész új óceánt nyithat meg, ami sokkal rövidebbé teszi az utat Ázsia és Európa között. Kérdés persze, hogy ezt ki fogja ellenőrizni és hogyan. 

Bonyolult a képlet

Ha az utóbbi évek puskaporos orosz-nyugati kapcsolataiból indulunk ki, akkor nem tűnik légből kapottnak az az egyre népszerűbb narratíva, hogy a terület valamiféle új nagyhatalmi játszma tárgyává, és ha nem is az első, de mindenképpen az egyik legfontosabb, klímaváltozás okozta konfliktus színterévé válhat. És akkor arról még nem is esett szó, hogy még Kína is bejelentkezett a sarkköri jogokért, holott legészakibb pontja is nagyjából 1500 kilométerre van az Arktisz határától. A területért tehát nagy a sorbanállás.

A sarki jégtakaró kiterjedésének változása

A látszólag egyszerű képletnél (nyersanyag + területi viták = konfliktus) azonban jóval bonyolultabb a helyzet. Már csak azért is, mert azok a folyamatok, amelyek könnyebbé teszik az olaj és a gáz kitermelését, a nyersanyagkincs értékénél jóval nagyobb mértékű károkat okozhatnak.

Hiszen a sarkvidék a klímaváltozás miatt melegszik, a klímaváltozást pedig elsősorban az okozza, hogy a kelleténél jóval több fosszilis üzemanyagot pöfékelünk el. Ha tehát elkezdenék kitermelni és elpöfékelni a sarkköri olajat, az csak tovább súlyosbítaná a környezeti katasztrófát, a kitermelés közvetlen járulékos kárairól nem is beszélve. 

De ebből a szempontból jó hír, hogy jobban utánaszámolva annyira nem is érné meg olajat termelni a sarkkörön belül. Úgyhogy könnyen lehet, hogy a kezdeti felbuzdulás után úgyis mindenki hagyja majd a fenébe az Északi-sarkot.

Tehát a sarkkör jelenével és jövőjével kapcsolatban legalább négy versengő, részben egymást kizáró narratíva kering.

  • Az Északi-sarkkör vagy egy nagy kietlen, fagyott senkiföldje, amivel nem is érdemes foglalkozni;
  • vagy a Föld utolsó, emberi kéz/láb által nem nagyon bolygatott területe, amelyet meg kell óvni a kiterjedtebb emberi beavatkozástól;
  • vagy egy hatalmas nyersanyaglelőhely, amely hatalmi játszmák tárgya lesz;
  • vagy az Oroszország és a Nyugat (illetve Kína) közti geopolitikai szembenállás egy új potenciális hadszíntere, amely nem is kifejezetten nyersanyagai, hanem inkább földrajzi elhelyezkedése miatt fontos.

Az, hogy ezek közül melyik válik a dominánssá, már csak azért is fontos, mert – amint a Foreign Affairs írja – a térség jövője részben attól is függ, hogy miként tekintünk rá: akár konfliktusforrásként, akár őrizendő természeti kincsként, a narratíva könnyen önbeteljesítő hatású lehet.

Márpedig a négy verzió közül legtöbbször a harmadik és negyedik szokott előkerülni, ami a területen lévő nyersanyagkincsek fényében nem igazán meglepő. Főleg, hogy az oroszok nem mulasztanak el alkalmat arra, hogy azt bizonygassák: számukra nagyon fontos az északi sarkkör, és katonailag is meg fogják védeni ottani érdekeiket.

Putyin kiadta az ukázt

A lármát 2007-ben indította egy orosz felfedező, Artur Csilingarov, a Szovjetunió hőse, egyben putyinista parlamenti képviselő. Ő egész egyszerűen odament egy mini-tengeralattjáróval az Északi-sarkra, és 4200 méterrel víz felszíne alatt kitűzött egy titánötvözetből készült, korrózióálló orosz zászlót, majd közölte, hogy az ott Oroszországé. A biztonság kedvéért pedig egy időkapszulát is helyezett mellé, benne Vlagyimir Putyin Egyesült Oroszország nevű pártjának lobogójával. 

Bár ez elsőre könnyen tűnhet egy elborult magánakciónak, valójában az orosz állam teljes mellszélességgel beállt mögé. Az egésznek a célja eleve az volt, hogy kutatásokat végezzenek a hivatalos orosz területi igények megalapozása végett. Az expedíció három orosz tagja pedig hazafias tettéért egy évvel később az Oroszország hőse kitüntetést is megkapta. (Az expedícióban egyébként egy svéd és ausztrál állampolgár is részt vett, de ők nem fogalmaztak meg területi követeléseket.)

A nemzetközi reakcióik természetesen nem is maradtak el: a kanadaiak például kerek-perec közölték, hogy 

ez nem a 15. század, nem lehet fel-alá rohangászni a világban, zászlókat letűzögetni, és azt mondani, ez a miénk.

Amire az oroszok nagyjából annyit mondtak, hogy de hát az amerikaiak is kitűzték a zászlójukat a Holdon.

Orosz tengeralattjáró a Barents-tengeren
Orosz tengeralattjáró a Barents-tengeren
Fotó: TASZSZ

A kedélyek lecsillapítása végettaz öt arktiszi ország, köztük Oroszország egy évvel később aláírt egy nyilatkozatot, amelyben leszögezték, hogy a Nemzetközi Tengerjogi Egyezmény érvényes a területre, a vitákat jogi úton kell rendezni, és a nemzeti felségterületeken kívül eső részek nyílt tengernek számítanak, ahol (elvben) a nemzetközi jog az úr. 

A nagy egymás vállára borulás azonban láthatóan csak átmeneti volt.

  • Oroszország ugyanis az utóbbi években elkezdte leporolni, azaz jobban mondva felolvasztani az szovjet idők óta elhanyagolt sarkköri katonai létesítményeit.
  • A Csilingarov-akció után Putyin hivatalosan is elrendelte, hogy stratégiai cél Moszkva arktiszi érdekeinek katonai védelme.
  • Tavaly pedig újra bejelentkeztek magáért a sarkpontért, bár 2002-ben egyszer már elhajtotta őket a kérdésben illetékes ENSZ-bizottság.

A sarkpontot egyébként két másik ország, Dánia (Grönland révén) és Kanada is magáénak akarja.

Senki nem akar balhét

Ezen kívül van még néhány területi vita a sarkkörön belül, amelyek bár sokak számára nagy jelképes jelentőséggel bírnak, azért van egy nagyon fontos közös vonásuk:

nem nagyon érintik a nyersanyaglelőhelyeket.

Bár a sarkpont birtoklása az oroszok számára nemzeti ügy, a gyakorlatban nem sokat számít, hogy kié, hiszen nem tartoznak hozzá különösebben jelentős nyersanyag-kitermelési jogok. De a további területi viták is csak a feltételezett sarkköri nyersanyagkincsek kevesebb mint ötödét érintik. Ezek ráadásul jellemzően a legnehezebben kitermelhető lelőhelyek, amelyekért nem biztos, hogy megéri kardoskodni.

A másik, ennél is fontosabb közös jellegzetességük, hogy a viták eddig a nemzetközi jogi kereteken belül folytak. Bár a Krím félsziget elfoglalása kapcsán északon is egyre gyanúsabban hatnak az orosz területi követelések, Moszkva az ENSZ és a sarkköri ügyek rendezésére létrehozott Északi-sarki Tanács keretein belül, békésen próbál érvényt szerezni ezeknek, ahogy teszi azt a többi érintett ország is. (Egy kivétel van, az Egyesült Államok, amely a szenátus konzervatív tagjainak változatos aggályai miatt 1994 óta nem ratifikálta az egyezményt, ezért nem is fogalmazhat meg területi igényeket az ENSZ-nél.)

Miközben pedig Ukrajnában és általában véve a világ többi részén valóban aggodalmat keltő az orosz fellépés, az Északi-sarki Tanácsban még az amerikaiak is konstruktív partnernek tartják az oroszokat. Sőt, a Norvégokkal a Barents-tenger vízi határainak felosztásáról is sikerült békésen megállapodniuk. Az egyetlen, szárazföldet érintő vita Dánia és Kanada között van egy lakatlan és lakhatatlan szikladarabért, és bár néha odamondogatnak egymásnak, igazából tesznek az egészre. A többi nézeteltérés mind tengeri határokat érint.

Az északi sarkköri nemzeti felségterületek

A viták lényege nem is annyira politikai, mint technikai szemmel érdekes. Jellemzően ugyanis az óceáni talapzat felosztásáról van szó, ami egy elég összetett tudományos és jogi kérdés. Röviden az a helyzet, hogy minden állam a partszakaszától számított 200 tengeri mérföldes, azaz nagyjából 370 kilométeres távolságig szabadon aknázhatja ki a tengerfenéken lévő erőforrásokat, legyen szó gázról, olajról vagy bármi másról. Ám az ENSZ Tengerjogi Egyezménye lehetősége ad ennek 350 tengeri mérföldre való kiterjesztésére, és az érintett országok nyilván hülyék lennének nem élni a lehetőséggel.

A tengeri határok a nemzetközi jog szerint

A tengeri határok a nemzetközi jog szerint

A gond csak az, hogy ez nem jár automatikusan: bizonyítani kell hozzá, hogy a 200 mérföldön túli rész az adott ország szárazföldi területének földtani értelemben vett "meghosszabbítása", és erről az ENSZ illetékes bizottságával is meg kell állapodni. Az államok pedig elkezdtek egymással átfedésben lévő követeléseket benyújtani, amelyekből laikus szemmel elég nehezen kibogozható földrajztudományi és jogi viták kerekedtek. Ezeket azonban egyelőre nem hadihajókkal, hanem mindenféle bonyolult földtani felmérések alapján, nyugis tárgyalótermekben tervezik eldönteni.

Olajparadicsom

Persze azért a terület adottságai alapján első ránézésre egyáltalán nem valószínűtlen, hogy a jelképes viták valós viszályokká fajuljanak. Ugyanis az Egyesült Államok földtani intézetének 2008-as felmérése szerint a világ feltáratlan nyersanyagkincsei közül az Északi-sarkkörön belül található

  • a világ olajának 13 százaléka
  • a földgáz 30 százaléka
  • és a cseppfolyós halmazállapotban lévő földgáz 20 százaléka

De a számok akkor is impozánsak, ha a világ teljes ismert készleteihez hasonlítjuk őket: az olaj 5,9 százaléka, a földgáz negyede van az északi sarkkörön belül. Nem meglepő tehát, hogy vannak bőven próbálkozók az Arktisz feltárására, a remények pedig nagyok.

Az oroszok 2014 végén nyitották meg az első sarkköri földgázmezőt Bovanenkovóban, a kietlen szibériai Jamal-félszigeten, ahol azelőtt csak rénszarvastenyésztő nyenyecek, na meg annak idején Sztálin hírhedt gulágjai voltak. Aztán kiderült, hogy a föld a világ egyik legnagyobb földgázmezőjét rejti.

Az olaj- és gázkincs számokban

eszaki sarkvidek koolaj foldgaz

Az állami földgázcég, a Gazprom szerint 2030-ig úgy felpörgetik a kitermelést, hogy addigra az orosz gáz harmada a Jamal-félszigetről fog jönni. A projekt azonban egyelőre inkább szól a politikáról, mint a gazdasági megtérülésről: a jamali gázmezőket már az 1970-es években ismerték, de eddig úgy voltak vele, hogy túl drága lenne feltárni őket. Aztán Putyin közölte, hogy márpedig fel kell, olyankor pedig nincs apelláta.

Kiaknázatlan földgáz-lelőhelyek a sarkkörön

De az oroszok élen járnak a sarkkörön belüli tengeri olajfúrásokban is: 2013 végén a Gazprom elsőkén kezdte el a kitermelést a Barents-tengeren, a Pecsora folyó torkolatának térségében. A Jamal-félsziget keleti oldalán egy földgáz-cseppfolyósító terminál épül, ahonnan Kelet-Ázsiába terveznek exportálni jégtörő tankerhajókkal – a projektben pedig 20 százalékos résztulajdonos a PetroChina kínai állami olajcég is. Bár a tervek szerint leghamarabb 2018-ban indulhat majd a biznisz, már egy sor előrendelést felvettek az árura. Ha pedig így halad az olvadás, addigra még a jégtörőkre sem lesz majd akkora szükség.

De az oroszok közel sincsenek egyedül. Tavaly Norvégia is belekezdett, és még a Gazproménál is északabbra állított olajfúrotornyot a Barents-tengeren. És az olvadás még alig kezdődött el igazán – a következő években még több hasonló próbálkozásra lehet számítani

Főleg, hogy az olaj és gáz csak a nyersanyagkincs egy része, bőven van ritkaföldfémekből és ércekből is. Kanada például gyémánt-, arany- és vasércbányákat üzemeltet a sarkköri Nunavuton és az Északnyugati területek távolabbi pontjain. 

Kiaknázatlan kőolaj-lelőhelyek a sarkkörön 

A hülyének sem éri meg

Alaszka partjaitól nem messze, a Csukcs-tengeren a Shell is kezdett olajfúrásokat, ám tavaly felfüggesztették a projektet, amelybe hétmilliárd dollárt invesztáltak. Az egyik gond az volt, hogy nem találtak elég sok olajat. De ennél is nagyobb problémát jelentett, hogy még amit találtak se érte volna meg felszínre hozni.

Ennek egyik oka természetesen az olaj világpiaci árának zuhanása. A másik pedig az, hogy az északi sarkkörön belül rendkívül magasak a kitermelés költségei. Kiépített infrastruktúra nem nagyon van, a zord időjárási körülmények miatt pedig elég drága lenne felhúzni. A távolságok hatalmasak, és hiába olvad a jég és melegszik a hőmérséklet nyáron, a telek azért továbbra is rettentően kemények.

Korábban már a Index is járt egy, a sarkkörnek majdhogynem a határán fekvő szibériai gázmezőn, a bovanenkovóitól 580 kilométerre délnyugatra fekvő Urengojban, ahol szintén elég meredek körülmények között folyik a kitermelés. A Jamal-félszigeten pedig még ennél is keményebb a helyzet: míg Novi Urengojban azért a hideg ellenére megvan az alapvető emberi civilizáció látszata (város, házak, utak, járművek, közlekedés), addig Bovanenkovóban csak acélkonténerek és csövek vannak.

A Gazprom például kénytelen volt egy 355 kilométeres vasútvonalat kiépíteni csak azért, hogy  a munkásait eljuttassa a bovanenkovói gázmezőhöz. Az út Szalehardból indult és 24 óráig tart, de sokan már Szalehardig is napokat utaznak. Egyhónapos váltásokban dolgoznak, napi 12 órát. Alkalmazásuk természetesen jó drága, ahogy az egész mező működtetése is.

És ebben még nincsen benne a helyszíni infrastruktúra és a kitermelés költsége. Az amerikai energiaügyi hatóság szerint például:

  • eleve különleges megmunkálást és technológiát kíván, hogy szinte az egész évben fagypont alatti hőmérsékletet kell elviselniük a kitermeléshez használt eszközöknek;
  • a sarkköri szárazföldön elég rosszak a talajviszonyok, emiatt eleve sokkal drágább az alapozás is;
  • ráadásul nyáron még rosszabb a helyzet: télen legalább minden fagyott és kemény, de az olvadással jön a mocsarasodás, a talaj labilissá válik, nehéz rá bármit is építeni;
  • a nagy távolságok miatt rendkívül hosszú vezetékeket kell építeni a mezőkhöz, vagy hosszú ideig zord körülmények között kell hajóztatni az árut, ami egyrészt lassú, másrészt kockázatos, harmadrészt pedig drága;
  • az olvadással pedig nem feltétlenül lesz kevesebb jégakadály, hiszen a nagyobb jéghegyekről egyre több kisebb tömb válik le, nehézzé és veszélyessé téve a navigációt;
  • a hajózási szezon pedig olvadás ide vagy oda, továbbra is nagyon szűk, tehát nem lehet egész évben hajóztatni a kitermelt javakat;
  • természetesen magasabb bért kell fizetni a dolgozóknak, máshogy nehéz embert találni a rossz melóra;
  • és bár a sarkkörön belül rengeteg a metán-hidrát, ezt elég nehéz, költséges és veszélyes kitermelni. Arról, hogy mi is ez pontosan, itt írtunk részletesen.

A National Geographic gyűjtése szerint a kevésbé vészes helyeken fekvő arktiszi nyersolaj kitermelése közel 80 dolláros hordónkénti olajár mellett lenne kifizetődő, miközben jelenleg az olaj világpiaci ára nem éri el az 50 dollárt.

Ha pedig baj van, nincs senki a környéken. Amikor 2014-ben egy koreai hajó elsüllyedt a Bering-tengeren, az amerikai parti őrség legközelebbi járőrhajója egész pontosan 580 tengeri mérföldre volt tőle az Aleut-szigeteken. Az Aleut-szigetek pedig eleve ezer tovább mérföldre vannak Alaszka északi partjaitól. A potenciális emberi és anyagi áldozatok tehát hatalmasak, miközben a potenciális nyereség legalábbis bizonytalan.

Nem a gazdasági racionalitásról szól

Hiába tűnik azonban nagyon rossz biznisznek ez az egész, az oroszoknak van egy elég nyomós érvük arra, hogy mégis forszírozzák a dolgot. Ők végső soron előre menekülnek:

  • Az orosz gazdaság nagyon erősen függ az olaj- és gázexporttól,
  • és a gázpiacon betöltött domináns szerepe geopolitikai súlyt és zsarolási potenciált is kölcsönöz Oroszországnak.
  • Azonban a szovjet éra fél évszázada feltárt gázmezői és a nyugat-szibériai olajlelőhelyek egyre inkább kifogyóban vannak.
  • Miután pedig látszólag nem képesek diverzifikálni gazdaságukat, és az olaj és a gáz mellett más piacképes terméket előállítani, jobb híján kénytelenek tovább fúrni.
  • Feltáratlan lelőhelyeik pedig már csak egyre északabbra vannak.
 

Részben ez is magyarázza azt, hogy míg a többi érintett ország nem nagyon húzza fel magát az északi sarkköri ügyeken, az oroszok katonailag is véresen komolyan veszik érdekeik védelmét. Ebben igazából az egyetlen "partnerük" a jóval kisebb erőt képviselő Norvégia, ahol szintén kiemelten fontos az olajexport. De például Kanadának, Dániának vagy az Egyesült Államoknak csepp a tengerben az a mennyiség, amit rentábilisan ki tudnának termelni, ezért nem is veszik fel a kesztyűt. 

Se veled, se nélküled

A sors furcsa fintora, hogy az oroszoknak nincsen megfelelő technológiájuk a sarkkör zimankósabb lelőhelyeinek feltárásához, ezért amerikai alvállalkozókat kénytelenek felbérelni ehhez. Viszont az ukrán feszültségek miatt Washington eltiltotta az amerikai cégeket az orosz olajipartól.

Ha tehát az oroszok nem viselkednek máshol, nem tudják kiaknázni az Arktiszt. Viszont ha nem tudják kiaknázni az olajat, és fogy a pénzük, idegesek lesznek, és még annyira sem fognak viselkedni. Ha viszont kiaknázzák, és bevételük származik belőle, akkor még több pénzük lesz fegyverkezni.

 De az oroszoknak az olvadás egy másik, gazdaságilag és geopolitikailag hasonlóan fontos következménye miatt is érdekükben állnak a jelentősebb haditengerészeti fejlesztések. Ez pedig az, hogy a nyári olvadás ha lassan is, de egyre inkább rentábilissá teszi a kereskedelmi hajózást az északi vizeken. Ez pedig egy teljesen új, a jelenleginél rövidebb és potenciálisan olcsóbb kereskedelmi útvonalat nyithat meg Kelet-Ázsia és Európa között.

Míg a Szuezi-csatornán keresztül 42 napot utazik az áru Eurázsia két átellenes vége között, addig északon 35-öt. És arrafelé a csatorna amúgy elég borsos áthaladási díját sem kell megfizetni. Bár ma még a jégtörők felbérlésének költségei miatt árban nem tud versenyezni a sarkköri út a délivel, szépen lassan egyre többen használják: 2010-ben az egész nyár alatt négy teherhajó kerülte északon Eurázsiát, 2013-ban már 71. (Az utóbbi években az alacsony olajár miatt visszaesett a forgalom, de ez vélhetően csak időleges.)

Mivel ez az útvonal gyakorlatilag végig az orosz partoknál vezet, a népszerűbbé válása elég nagy befolyást kölcsönözhetne Moszkvának, hiszen adott esetben képes lenne feltartóztatni vagy valamilyen módon megsarcolni az ottani forgalmat. Márpedig az Európa és Ázsia közti kereskedelmi útvonal a legfontosabb a világon.

Jobb lenne nem bolygatni

Az emberiség jövője szempontjából viszont a legjobb az lenne, ha mindenki békén hagyná az Arktiszt. A fő veszély ugyanis nem a háború, hanem a környezetszennyezés. 

  1. Az északi sarkkör jege hatalmas mennyiségű szén-dioxidot kötött meg, ami az olvadással a légkörbe kerül, felgyorsítva ezzel a klímaváltozást, ami miatt erősebb lesz az olvadás, és így tovább.
  2. A jég, miután fehér, visszaveri a napfényt. Ha azonban beindul az olvadás, a sarkkör egyre több napsugarat fog elnyelni, hiszen csökkent a fehér felület mértéke. Ami ugyebár emeli a hőmérsékletet, és megint csak gyorsítja az olvadást.
  3. A jégolvadás potenciálisan az észak-atlanti óceáni áramlatokat is megkavarhatja, ami szintén erős hatással lehet az éghajlatra.
  4. És nem utolsó sorban rengeteg vizet is tárol jég formájában, amely ha elolvad, jelentős tengerszint-emelkedést fog okozni. Korábban a National Geographic lemodellezte, hogy mi lenne, ha elolvadna az összes sarki jég, és nem lenne szép látvány. De ez az eshetőség már kismillió katasztrófafilmből is ismert lehet, ha pedig így mennek a dolgok, ezek nemsokára valósággá válhatnak.

A jégtakaró változása 1979 és 2012 között

A sarkkör további bolygatása csak tovább rontana ezen. Hiszen maga az olajfelhasználás önmagában a klímaváltozás fő okozója, a kitermelés maga pedig közvetlenül is jelentős környezeti károkat tudna okozni. Tehát jobb lenne nem kitermelni, ami a sarkkörön van, mert attól még tovább olvadna a sarkkör, emiatt meg még inkább melegedne a Föld, és a végén a víz sok millió ember otthonát öntené el, és a melegedés miatt hatalmas további területeket tenne lakhatatlanná.

Grönlandi halászfalu látképe
Grönlandi halászfalu látképe
Fotó: Arterra / Getty Images Hungary

Az északi olvadás egyelőre tehát "csak" a klímaváltozás következménye, ha viszont így halad tovább, egyúttal okozója is lehet majd. Annyit meg igazán nem ér az emberiségnek az a kevéske olaj, hogy megérje érte elönttetni New Yorkot vagy Amszterdamot.

Nem bírnak leállni

A fő probléma azonban az, hogy játékelméleti szinten kicsit összetettebb a dolog. Az oroszokat ugyanis nem nagyon érdekli, hogy 2116-ban hogy fog kinézni New York, az viszont igen, hogy 15-20 év múlva miből lesz exportbevételük. Ahogy a grönlandiak sem nagyon izgulnak, hogy az ő potenciális olaj- és érclelőhelyeik kiaknázása felgyorsítja a felmelegedést, inkább örülnek neki, hogy emiatt végre levethetik a dán béklyót.

Tehát a dolog hasznai és költségei nagyon eltérően oszlanak meg az egyes érdekelt államok, és úgy általában véve az emberiség szempontjából is: az oroszok vagy a grönlandiak sokat nyerhetnek és relatíve keveset veszthetnek. Hiszen bár Szentpétervár szép város, és kár lenne, ha elöntené a víz, az azért még nagyobb kár lenne az oroszoknak, ha leállna a gázcsap. 

A másik baj, hogy míg a hátrányok jóval hosszabb távon jelentkeznek, addig az előnyök szinte rögtön. Az olajtermelés éghajlati hatásai szépen, lassan, évtizedek alatt fogják tönkretenni a Földet, cserébe az olajbevételek nagyjából azonnali hasznot hoznak .

Ha pedig a világtörténelem elmúlt pár ezer évéből két tanulságot le lehet vonni, akkor az egyik az, hogy az államok elég ritkán voltak képesek közös, hosszú távú érdekeiket szem előtt tartva együttműködni, inkább jobban szerettek harcolni a rövid távú haszonért. A másik pedig az, hogy igazából soha egyetlen fontos globális eseményt vagy folyamatot sem sikerült előre megjósolni, úgyhogy valószínűleg az északi sark sorsáról folyó találgatás is parttalan.