Magdolna, Léna
9 °C
20 °C
Index - In English In English Eng

Sejtem, ki tehetett ginát a vezérigazgató úr italába

GettyImages-539698353
2017.06.07. 16:05
Nagyon durva könyvet írt egy korábbi „big four”-os adótanácsadó. Nehéz eldönteni, hogy az egykori PwC-s Kelemen János Elszabadult számkurkászok című fikciója mennyire fedi a valóságot. A könyv mintájául szolgáló cégben tényleg szinte mindenki gonosz, hatalommániás, szociopata gengszter volt? Vagy a negyedszázad után eltávolított adópartner önterápiás céllal kissé eltúlozva írta ki magából a sztorit?

Kitaláció, vagy tényleg így történt? A fikció csalóka műfaj. Nem perelhető, hiszen mindenkinek más a neve, mint a valóságban, a tájékozott olvasó azonban mégis készpénznek veszi, hogy az író hitelesen adja át a jól beazonosítható szereplők történéseit. Például amikor a címben is belengetett sztoriban a nagy nemzetközi tanácsadó cég (a könyvben Rajas & Tamas, de minden történetben visszaköszön a PwC) vezérigazgatóját kollégái megbuktatják. A cégvezetőt, aki amúgy is imádott vedelni, a többiek egy este módszeresen leitatták, ráadásul az italába ginát is tettek, majd

amikor a főnök már tényleg nem tudott magáról, lefotózták három „szolgálatkész” hölggyel.

Másnap egy ismeretlen e-mail-címről a tanácsadó cég regionális vezetője is megkapta az ominózus fotókat, és az amúgy semmire sem emlékező vezérigazgató úrnak azonnal távoznia kellett. Ám ő már partner volt, ráadásul angolszász partner, így puhára eshetett. Itt maradhatott Budapesten, de már csak egy osztályt vezethetett, nem az egész céget.

Ilyen és hasonló sztorikat olvastam az elmúlt napokban. Végre jó idő volt a hosszú hétvégén. Ahogy egy vastag könyvvel ücsörögtem a Balaton partján, kérdezgette is a családom, a barátaim:

– Mi ez, mit olvasol?

– Egy volt tanácsadó könyvet írt egy big fouros adóosztály belső viszonyairól.

– Na jó, ne szívass már, de tényleg mit olvasol?

– Nem viccelek, tényleg ezt olvasom.

Kelemen János Elszabadult számkurkászok című könyvének alighanem ez a legnagyobb, verhetetlen elismerése, hogy ezt a könyvet – a témája és a közvetlen érintettségem hiánya ellenére is – könnyedén végigolvastam. Pedig a sztori valóban nem szól másról.

Vannak ugyan benne a testi adottságaikat is kihasználó csinos adószakértőnők, de nincsen benne szerelmi szál.

Bőven van benne gonoszság és cselszövés, de nem bűnügyi történet, nem krimi.

Néha beúszik a háttérben a nagy pénzügyi világégés, de mégsem korrajz.

Hanem „mindössze” egy furcsa, nagyon sötét, de mégis szórakoztató céges történet egy nemzetközi tanácsadó cég adóosztályáról.

Mivel Kelemen János, az író negyedszázadon át egy nagy könyvvizsgáló és adószakértő cégnél dolgozott (már a leadben elárultuk, a PwC-nél), aligha kétséges, hogy Kende Béla (ő ugyanis ennek a fikciónak a hőse) története is személyes élményanyagon nyugszik. Kinek lehet ez érdekes? Annak a nem kevés embernek, aki az elmúlt 25 évben megfordult a cégnél, kihagyhatatlan. Annak, akinek ügyfélként, versenytársként vagy akár újságíróként köze volt az elmúlt 25 évben ehhez a világhoz vagy konkrétan a PwC-hez, szintén érdekes a könyv. Nem lehetetlen, de újra elővehető. Olyan, mint egy nagyon minőségi Best- vagy Story-különkiadás a big four adótanácsadók belső világáról, magánéletéről, káros szenvedélyeiről és rossz tulajdonságairól.

Én például húsz éve dolgozom pénzügyi újságíróként, számtalan PwC-s adószakértővel találkoztam. Nyilván csak rendkívül felszínesen ismerhettem meg őket: egy-két interjú, háttérbeszélgetés, sajtóesemény, olykor egy díjátadó vacsora, de számomra is mindvégig az volt a legizgalmasabb kérdés, hogy na, ez vajon ki lehet. De jó lenne egy megoldóképlet vagy szereposztás a szerzőtől.

Az egyik általam is könnyen beazonosítható adópartner, a könyvben „rémnek” bemutatott Ligeti Tatjána művésznévvel ellátott hölgy például velem mindig kedves és segítőkész volt. Ilyen rossz emberismerő vagyok? Vagy a szerzőnek van valami defektje, esetleg feldolgozhatatlan személyes sérelme vele?

Melyik partner fogdoshatta a belvárosi étteremben a csinos pincérnőt, majd vágott le egy szélvészgyors sprintet, amikor a biztonsági erők számon kérték volna?

Ki lehetett az, aki a költségtakarékosság jegyében fizetőssé alakította volna a vécéket a tanácsadó cég központjában? És melyik expat volt az, aki betegesen szeretett volna New Yorkban állást szerezni, mert sohasem tudta megemészteni, hogy gyerekkorában eldobta őt a színésznői babérokra ácsingózó édesanyja, aki New Yorkba vágyott?

25 év egy cégnél – aki ezek után valami csöpögős visszaemlékezésre számít a daliás időkről, a nagy egyéniségekről, a csapatmunkáról és az összetartásról, az óriásit fog csalódni. Ez a könyv ugyanis rémes emberekről és borzasztó történtekről szól. Kelemen János könyvében – természetesen a főhős kivételével – szinte mindenkit csak a pénz, a hatalom és az egoizmus mozgat.

Bár a könyv nagyon olvasmányos, egy jó szerkesztő azért meghúzná kétharmadára, mert bizonyos elemek visszatérően ismétlődnek benne. Az ideiglenesen hazánkba érkező és hiányos önértékelésben egyáltalán nem szenvedő angolszász munkatársak szinte mindig olyanok, mint a szpáhik a végeken (vagy a szarvasgombát kitúró vaddisznók). Nem gondolkodnak hosszú távon, csak az azonnali haszonra mennek a „gyarmatokon”. Ráadásul, ezért – ha lehet – nem is nagyon dolgoznak, inkább rengeteget isznak, nagyzolnak, eszméletlen mennyiségű pénzt keresnek, és minden helyi erőt lenéznek.

Kellemetlenek, de támadhatatlanok.

Vagy legalábbis az igazán kékvérűek támadhatatlanok, mert a szerző szerint egy nemzetközi, de angolszász irányítású multi rétegződése az indiai kasztrendszerhez hasonló. Megkülönböztet igazi angolszászt, a végekről érkező (például dél-afrikai, új-zélandi) angolszászt, bevándorló eredetű, például indiai vagy kelet-európai származású, de kint született partnereket, majd jönnek még mindenféle kasztok, és csak sok-sok árnyalat után jutunk el a tisztán kelet-európai partnerekig.

A könyv technikája ügyes, mert a mese végig lendületben marad. A többségben levő gonosz droidok mellett van ugyanis egy-két rendes kolléga is a cégnél. Kende Béla velük, illetve egy jó barátjával tud a cég dolgairól beszélgetni. Mi ezekből a dialógusokból követhetjük a fejleményeket. Amelyek olykor tényleg megdöbbentőek. Sokszor a képzett és jól öltözött emberek a végletekig gonoszak és elvetemültek, máskor pedig éppen bornírtságukban szórakoztatóak.

Mint például a könyv két csúcsjelentében, amikor a regionális igazgatótanács nagy öregje visszavonul, és az egyes országvezetők versenyeznek a minél grandiózusabb, de valójában iszonyatos búcsúajándékokkal. Vagy amikor a budapesti partnerek meetingjén, az egymást corporate elkötelezettségben verni igyekvő partnerek az egészen hajmeresztő költségcsökkentési és árbevétel-növelési ötleteiket tárgyalják végig. Minél nagyobb hülyeséget mond valaki, annál inkább elismerően néz a főnök. (Halkan megjegyezhető, hogy a Magyar Telekom vezetésében biztosan némi áthallással olvassák azt a javaslatot, hogy jelentsük fel az ügyfeleinket, majd oldjuk meg a problémáikat jó pénzért!)

Kende Béla elmeséléseiben két, állandóan visszatérő motívum akad:

a többi partner minden képzeletet felülmúló megátalkodottsága és gonoszsága, illetve a feltörekvők, a „barnanyelvűek” iszonyatos törtetése és nyalása a főnököknek.

Megér ez egy könyvet? Meglepő módon igen, mert az írás olykor még ha itt-ott le is ül kicsit, rendkívül szórakoztató.

Igaz, közben az olvasót (vagy legalábbis konkrétan engem) nem hagynak nyugodni bizonyos gondolatok. Utoljára Bartus László Fesz van című, a Hit Gyülekezetéről írt könyvének olvasása közben volt hasonló érzésem. Ott a szerző tűélesen írt a szektás módszerekről, befolyásolási technikáiról, a gyülekezetvezető életvitelének luxusáról, itt ugyanez történik a tanácsadó cég belső viszonyait illetően.

De mindkét esetben úgy megy tovább még évekig a történet, hogy a szerző (vagy a kitalált hős) benne marad a gyülekezetben, illetve továbbra is a Rajas & Tamas alkalmazottja.

Ha mindazt a szörnyűséget, amiről írnak, látták, miért nem mentek el a fenébe? Ha közben nem látták, csak utólag megvilágosodtak, hogy tudják ilyen pontosan megírni? Bartus Lászlót vajon mi tartotta ennyi ideig a szektában? Kende Béla vajon miért maradt a Rajas vezetésében, ha az maga volt a fertő?

Aztán a könyv utolsó két fejezete, sok mindenre rávilágít. Kendét (Kelement???) nem éppen sportszerűen, egy újabb gaz ármánnyal végül eltávolították a cégtől. Vajon erről a momentumról szól ez a könyv? Adott egy nagyon jól író, jó humorú, tehetséges, de bizonyára nem könnyű ember, aki a méltatlanul lezárt negyedszázad után írással szeretne feldolgozni egy traumát? Kicsit profánabbul, úgy ad ki magából mindent, hogy közben egyfajta bosszút áll mindenkin, és ahol az egykoron neki ártó kollégák személyes szférái sem maradnak érintetlenül? Vagy ennél azért többről van szó, és ez egy jópofa karcolat, amelyből sokat tanulhatnak az olvasók az „alkalmazkodni egy multiban” című tantárgyból?

Az okok boncolgatása közben is érdemes olykor megismételni, azért írunk ennyit erről a könyvről, mert tényleg jó – én legalábbis erősen a hatása alá kerültem, még álmodtam is a hőseivel. És, mint minden könyvet, természetesen ezt is a saját szemléletem és életem szűrőjén is áteresztettem. És talán ez volt a legjobb érzés az egészben.

Ha ez az ára a „hajókoffernyi” fizetésnek, akkor megéri?

Kelemen János könyve szerint minden egy kicsit beteg ebben a big fouros világban. A jó fej, pozitív főhős, Kende Béla például biztosan, ő annyit mesél fejezetenként a partnership működéséről, az őt ért méltánytalanságokról és az ellene szőtt összeesküvésekről a barátainak, hogy csoda, hogy azok nem hallgattatják el olykor.

A könyvből úgy tűnik, hogy a Rajasnál egy-egy partner már munkaideje 70 százalékában a többi partner elleni védekezéssel tölti az idejét. Adódik a személyes jóérzés: hál' istennek húsz évet töltöttem már el négy szerkesztőségben, és soha, sehol nem éreztem úgy, hogy bárki furmánykodna ellenem.

Biztos más a műfaj. Lehet, hogy egy nemzetközi cég adóosztályán tényleg óriási a jövedelmi ugrás, mindennél többet ér a partnerré válás, a regionális igazgatótanács. Az újságírás meg bizonyára annyira lapos szervezetet igényel, hogy nincs is igazi karrierpálya. Hiszen aki sztorikat szeret írni, annak valójában nincs szervezeti előrelépés, mert a feljebb lépés, a szerkesztővé válás vagy a főszerkesztőség már más feladat. Százszázalékosan biztos vagyok benne, hogy mások nem így élik meg a big fouros létet, nem gondolják, hogy az pusztán könyökharc.

De Kelemen János könyve alapján a Rajas & Tamas vezetői sokszor este 10-ig, éjfélig dolgoznak, látszólag összetartoznak, folyamatosan Budapest legjobb éttermeiben esznek, utána még söröznek egyet együtt. Pénzük dögivel van. Ha egy partner kicsit pihenne, még azt is megteheti, hogy vesz egy hajót és világ körüli útra indul. Csak akkor áll meg, Melbourne-ben, Londonban, Párizsban, vagy éppen New Yorkban, ha Grand Slam-tornát láthat. Szóval papíron megvan minden a jó élethez, de a könyv alapján szinte minden partner súlyos személyiségzavaros, paranoiás, patológiás barom, akik mindenféle kompenzációs mechanizmust űzve, borzalmas magánélettel bolyong valahol a globális világban.

A könyv persze csak egy fikció, és még az is lehet, hogy a budapesti Rajas & Tamas tényleg csak egy Kelemen János által kitalált intézmény.

Kelemen János: Elszabadult számkurkászok, Scolar Kiadó, 2017