g
Gusztáv
3 °C
7 °C

Mindenkit milliárdossá tett, mégis elkergették

000 UD7YU
2017.11.21. 10:35
Az egy főre eső nemzeti jövedelem nem nőtt 1980 óta. A lakosság közel háromnegyede a szegénységi küszöb alatt él. A közelmúltban sikerült elérni a több százmillió százalékos inflációt. Emiatt a hivatalos pénznem az amerikai dollárt lett, ami viszont elfogyott, úgyhogy manapság inkább a Bitcoin hódít. Zimbabwében sikerült összehozni korunk legnyomorultabb gazdasági tragikomédiáját: míg a most elkergetett diktátor a fehérek elűzésével és a pénznyomtatással volt elfoglalva, haverjainak sikerült úgy kirabolniuk az országot, hogy tényleg semmi nem maradt. Változást pedig vélhetően a puccs sem hoz.

Robert Mugabe kétségkívül nem mindennapi politikus: hiába kergették el a napokban – a pártja hétfőn jelentette be, hogy hivatalosan is kezdeményezi megfosztását a hatalomtól, miután önként nem mondott le –, a zimbabwei exelnök 93 éves koráig húzta hatalmon, 37 évet uralkodhatott nagyjából teljhatalmú diktátorként. Vélhetően abban is világrekorder, hogy 

közel négy évtized alatt gyakorlatilag semmilyen gazdasági haladást nem sikerült elérnie:

az egy főre eső nemzeti jövedelem 1980-ban nagyjából ugyanakkora volt, mint most.  Összehasonlításképpen: ennél még Észak-Korea is sokkal sikeresebb, és ők például atomfegyverek és ballisztikus rakéták előállítására is képesek.  

Persze ez nem jelenti azt, hogy eseménytelenül telt volna ez a hosszú időszak, sőt, igazából világtörténelmi szinten is kiemelkedően katasztrofális, brutális válságok tömegével tarkított gazdaságpolitikai betlisorozatot sikerült összehoznia a népet a gyarmatosítók kizsákmányolása alól felszabadító bölcs, marxista vezérnek:

  • az ezredfordulón a fehér farmerek elkergetése után gyakorlatilag hetek alatt sikerült összedöntenie az ország mezőgazdaságát és ezáltal milliókat érintő éhínséget okoznia;
  • 2008-ban kis híján megdöntötte a magyar pengő világháború utáni hiperinflációs világrekordját: a pénzromlás legrosszabb időszakában egy tojás is milliárdokba került;
  • aztán amikor kezdett jobbra fordulni a helyzet, az utóbbi egy-két évben ismét sikerült annyira szétvernie a gazdaságot, hogy végül kénytelenek voltak elkezdeni államilag kamudollárokat nyomtatni. 

Megállt az idő  

Ahogy a BBC fogalmaz, Zimbabwe függetlenné válása (1980) óta a világ nagy része továbblépett, de a négy magyarországnyi dél-afrikai országban mintha megállt volna az idő. Mugabe előadásában a kormányzó Zanu-PF párt hősi forradalmi erői végeláthatatlan harcot folytatnak a kapitalizmus és a gyarmatosítás ellen.   

Amiben egyébként elég sikeresek: az utóbbi időben sikerült elkergetni a gyarmatosítókat, a kapitalizmust pedig sosem engedték be igazán. A probléma csak az, hogy ettől az embereknek nem igazán lett jobb. Talán a legbeszédesebb adat a gazdasági helyzetről, hogy

ma a 15 milliós országban nagyjából 750 ezer embernek van hivatalos, bejelentett munkája a mezőgazdasági szektoron kívül;

de van még néhány sokkoló mutató:

  • a háztartások több mint harmadában éheznek;
  • a legutóbbi, 2011-es adatok szerint a lakosság háromnegyede a szegénységi küszöb alatt él;
  • a kormány pedig bevételei 90 százalékát fizetésekre költi; az állam túlterjeszkedését jól jelzi, hogy csak miniszterből van 41 darab.  

Mugabe szerint persze mindezért a britek és amerikaiak a felelősek, akik nem bírják elviselni, hogy kiebrudalták őket az országból, és ezért büntetik Zimbabwét.

Nem indult ennyire rosszul

Zimbabwe szerencséje, hogy Mugabe relatíve későn kezdte el ámokfutását, ezért igazán csak uralkodása második felében kezdett el komolyabb károkat okozni; bár az is igaz, hogy akkor bőven bepótolta a kihagyott első húsz évet.   

Az 1980-as években még inkább a közoktatás akkortájt Afrikában példátlan fejlesztésével és az egészségügyi rendszer kiépítésével foglalkozott. A fehér exgyarmatosítók pedig részt vehettek a kormányban és a parlamentben is erősek maradtak. Dacára annak, hogy a lakosság mindössze nyolc százalékát kitevő fehér kisebbség tagjai a radikális Ian Smith vezetésével a polgárháború 1980-as lezárását megelőző szűk két évtizedben minden adminisztratív és erőszakos eszközt bevetettek annak érdekében, hogy a feketéket a lehető legtávolabb tartsák a hatalomtól.   

Persze az már az 1980-as években is látszott, hogy Mugabe azért nem lesz az a jóságos vezető (részletes portrénkat itt olvashatják),  és 1987-ben már kivitelezett egy etnikai tisztogatással tarkított politikai leszámolást, hogy eltántorítsa akkori fő politikai ellenfelét az ellenállástól. Aztán néhány évvel később, 1992-ben a fehérek ellen fordult: egy akkori törvény lehetővé tette a fehér ültetvényesek földjeinek elkobzását és szétosztását. Ami 2000-re az ültetvényesek elleni véres leszámolási kampánnyá fajult. Mugabe pedig nemhogy csitította volna, belpolitikai okokból még külön bátorította a polgárháború veteránjaiból és a kormánypárt különböző csoportjaiból összeverődött fegyveres bandák pogromját.  

A földosztás és általában véve a vagyon újraelosztása iránti vágy egyébként teljesen érthető volt: ahogy a szomszédos Dél-Afrikában, a nemzeti vagyon nagy része Zimbabwében is néhány ezer fehér exgyarmatosító kezében összpontosult: övék volt a föld, a vagyon, és hiába vesztették el a politikai hatalmukat, a gazdaságot húsz évvel a polgárháború vége után is ők irányították. Miközben a fekete lakosság nagy része teljes gazdasági kilátástalanságban őrlődött.  

Ne bántsd a fehért  

A gond csak az, hogy a szegény feketéken aztán egyáltalán nem segítettek a pogromok, sőt: a véres leszámolások után a fehérek ültetvényeinek döntő többségét a Zanu-PF erős emberei vették át. Ők viszont bár a szervezett erőszak gyakorlásához elég jól értettek, a mezőgazdasághoz nem nagyon. Aminek az lett a következménye, hogy a zimbabwei gazdaság addigi támaszát adó agrárium összeomlott, a mezőgazdasági termelés rövid időn belül nagyjából felére csökkent. 

Ezzel pedig mind a belföldi élelmiszerellátást, mind Zimbabwe exporttermelését kivégezték:

az ültetvények gyors kifosztása éhezést hozott, és bedöntötte a dohányon és más agrártermékeken alapuló külkereskedelmet is.

Mindezek mellett a fehér farmerekkel szembeni brutális leszámolások miatt a britek és az amerikaiak hirtelen visszafogták a segélyeket, Mugabére és környezetére pedig gazdasági szankciókat vetettek ki. Hiába mondta ki a zimbabwei legfelsőbb bíróság, hogy a pogromok illegálisak voltak, Mugabe erre saját embereivel töltötte fel a testületet, és a mai napig arról beszél, hogy az utolsó fehért gyarmatosítót is kiebrudálja az országból.  

A nagy gazdasági kiegyenlítési hévben arról is törvényt hozatott, hogy minden zimbabwei cégben fekete többségi tulajdonnak kell lennie. Amitől a feketéknek megint csak nem lett jobb, hiszen a nincstelen szegények mégis miből alapítanának vállalkozásokat; cserébe a külföldi vállalatokat sikerült azért elriasztania a zimbabwei befektetésektől. Amivel megint csak az átlagember járt rosszul, aki szívesen eladná a munkaerejét valami szemét nyugati multinak, ami ugyan kizsákmányolja, de mégsem annyira durván, mint az államszervezetet teljes hatalmukba kerítő Zanu-PF rablóbandái.  

Tehát a Zanu-PF szépen elvette a tőkét, lerohasztotta a gazdaságnak azt a részét, amit elért, és mindenki mást eltiltott a gazdaságnak azoktól a részeitől, amit nem ért el. És ez igazából csak az előjáték volt, az igazi összeomlás ezután jött.  

Egymilliárd egy tojásért   

Miután a gazdaság bedöglött, a termékkivitel pedig összeomlott, a Zimbabwe jobb híján elkezdett eszméletlen ütemben pénzt nyomtatni. Mugabe ugyanis nagyjából úgy képzelte el (és ezt egyébként le is nyilatkozta), hogy egy ország soha nem mehet csődbe. Ezt látszólag a gyakorlatban is kipróbálta, és bár csődbe tényleg nem vitte Zimbabwét, 2008-ra sikerült a 21. század legbrutálisabb hiperinflációját előidéznie a felelőtlen pénzpolitikával. Arról megoszlanak a becslések, hogy pontosan mekkora volt az áremelkedése üteme, de

még az óvatosabb becslések is több százmillió százalékra teszik az éves inflációt. 

Mondjuk a pengő inflációs rekordját így sem sikerült megdönteniük, de a világháború utáni időszak magyar történetei itt is visszaköszöntek: a vásárláshoz több szatyornyi készpénzt kellett vinni, és mire az ember a végére ért, lehet, hogy már két-háromszorosára nőttek az árak. A végén már egy tojás is milliárdokba került. A gazdaság teljesen összeomlott. A kormány válasza: betiltották az inflációt, és rács mögé dugták azokat a kereskedőket, akik árat emelni merészeltek.  

Az első tűzoltás után aztán kicsit összeszedte magát az ország, és a középtávú megoldás az lett, hogy 2015-ben az amerikai dollár lett Zimbabwe hivatalos pénzneme. De ez sem oldotta meg a gondokat, sőt: bár a hiperinflációt letörte, hasonlóan súlyos problémákat szült. A dollár bevezetésével az inflációt felváltotta defláció: az árak csökkenni kezdtek. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy hirtelen átálltak a világ leggyengébb valutájáról a legerősebbre: a dollár értéke az utóbbi időben jelentősen emelkedett más valutákéhoz képest. Ezzel viszont az országnak sikerült beimportálnia az utóbbi években Amerikában és az eurózónában is gondot okozó árgyengülést: mivel kereskedelmi partnereinek valutái is estek a dollárral szemben, a Zimbabwébe importált termékek dollárban kifejezve olcsóbbá váltak. 

Ez persze első hallásra jól hangzik: mi jöhetne jobban egy szegény afrikai országnak, mint az olcsósodás? A valóságban azonban a defláció gazdaságilag elég káros: ha a termékek ára esik, akkor kevesebb lesz a vállalkozások bevétele, amiből kevesebb bért tudnak fizetni, amiből a dolgozóik kevesebbet tudnak vásárolni, amiből tovább esik a fogyasztás, amiatt a bevételek, és így tovább. Miközben az emberek és a cégek ilyenkor eleve hajlamosak halogatni a nagyobb beruházásokat, hiszen holnap úgyis olcsóbb lesz. Ez pedig ha tartós, visszafogja a gazdaságot.   

Elfogyott a pénz  

Arról nem is beszélve, hogy az erős dollár közben megdrágította a zimbabwei exportot, azaz az azonos árut csak kevesebb mennyiségű dollárért tudták eladni. Tehát csökkentek az ország bevételei, ami már csak azért is problémás volt, mert Zimbabwe hiába él a dolláron, a zimbabwei nemzeti bank természetesen nem nyomtathat amerikai dollárt. Így aztán csak kereskedelemből vagy a külföldön dolgozó zimbabweiek hazautalásából tudnak dollárt szerezni. Ami nyilván nem volt elég ahhoz, hogy a zimbabwei gazdaság elműködjön. Különösen, hogy ahogy a helyzet kicsit jobbra fordult, a kormány elkezdte két kézzel szórni a pénzt, elsősorban természetesen saját haverjainak.  

Így természetesen a dollár hamarosan elkezdett hiánycikké válni az országban. Ami miatt  a külföldi beszállítóknak sem tudtak tovább fizetni: jellemző, hogy az ország két legnagyobb cége, az egyébként az Anhauser-Busch InBev nemzetközi söróriás tulajdonában lévő Delta sörgyár és a helyi legnagyobb mobilszolgáltató sem tudta rendezni külföldi számláit. A kisebb cégek a dolgozók bérét sem tudták készpénzben prezentálni, a készpénzes fizetésre pedig kénytelen voltak jelentős kedvezményeket adni. A bankok előtt átlagossá váltak a 3-4 órás sorok. A pénzhiány, illetve az országot az utóbbi években sújtó szárazság miatt

a kormány végül kénytelen volt elkezdeni kiárusítani a vadállatokat a nemzeti parkokból. 

Ennek ellenére nemrég Patrick Zhuwao, Mugabe unokaöccse, az ipar “nemzetiesítéséért” felelős miniszter még arról beszélt, hogy a dollár bevezetése “csodálatos. Nekünk van egyedül stabil valutánk a térségben”. 

A dolog annyira mégsem vált be: tavaly a kormány kénytelen volt helyi bankókkal (hivatalos nevükön kötvényjegyekkel) felváltani a dollárt. Tehát elkezdtek gyakorlatilag kamudollárokat nyomtatni. De ezeket a papírokat hiába vezették be 1:1-es árfolyamon a dollárral, a valóságban az árusok hülyék lettek volna névértéken elfogadni az egyébként is silány minőségű és látszólag könnyen hamisítható bankjegyeket.

Ennek ellenére a kamudollár-alapú gazdaság egy évig egész normálisan elműködött, legalábbis zimbabwei sztenderdek szerint, mígnem egy hónappal ezelőtt aztán megint összeomlott a rendszer: a korábbi 10-20 százalékos prémium 50-80 százalékra ugrott; ennyivel kérnek többet az igazi dollárért, mint a hivatalosan azzal egyenértékű zimbabwei változatért. Amerikai dollárt már jellemzően csak a feketepiacon kapni, tehát aki importálni vagy exportálni akar, az kénytelen megfizetni a felárat.

Ami miatt szeptember vége óta megint meglódult néhány alapvető importcikk ára, például a főzőolaj vagy a zabpehely 30 százalékkal lett drágább egy hét alatt. Eközben a központi bank nem közli, mekkora tartalékai vannak, és általánosak az időszakos pánikok, amikor néha fény derül rá, hogy megint megpróbáltak egy nagyobb adag kamudollárt a piacra önteni. 

Nem lesz jobb  

Mivel a pénzben nem bíznak, a zimbabweiek egyre inkább kénytelenek kockáztatni. Az egyik slágertermék a tőzsdei befektetés: idén a zimbabwei tőzsdeindex értéke megháromszorozódott, miután mindenki elkezdett értékapírokat venni a pénzén. Nyilván mondani sem kell, hogy egy ilyen gyenge lábakon álló gazdaságban nagyon veszélyes egy ilyen befektetési lufi, hiszen nincsen semmiféle reális gazdasági teljesítmény az árfolyamok elszaladása mögött. 

A másik menekülési útvonal a Bitcoin: a virtuális valutába is rengeteg pénz áramlik (már Zimbabwei mértékkel mérve rengeteg): és egyre több helyen fogadják el. Bár ennek az árfolyama is elég erősen hajlamos ingadozni, a Bitcoint legalább nem tudja elbarmolni a központi hatalom. De amúgy a központi hatalom eleve egyre kisebb részét ellenőrzi a gazdaságnak: becslések szerint a szürke/feketegazdaság a GDP harmadára rúg.

A kormány meg közben eljutott odáig, hogy mivel már nincs mást kifosztani, éppen az amúgy Afrikában valóban undorító módon működő bányászati szektort próbálják még durvábban tönkre vágni. De mostanában már ez sem segít sokat: Afrika más részeihez hasonlóan Zimbabwe is megszenvedte, hogy az utóbbi években visszaestek a nyersanyagok világpiaci árai. Ahogy a szokatlanul erős szárazság is tovább rontotta a gazdasági kilátásokat. Nem véletlen, hogy elemzők már jó ideje beszélnek a Mugabe-rezsim közelgő végéről; miközben a zimbabweiek a lábukkal szavaznak: az utóbbi években milliók hagyták el az országot, mert nem tudtak boldogulni.

Zimbabwe gazdasága tehát nagyjából egy-másfél évtizede egy teljes tragikomédia. Bár a 2008-as mélypont óta azért visszaerősödött a GDP, valós előrelépések nem nagyon történtek az utóbbi két évtizedben.

  • Beszédes adat, hogy az ország ipari kapacitásainak kihasználtsága 2011 és 2016 között az eleve nem valami magasa 57 százalékról 34 százalékra esett. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a zimbabwei ipar épphogy elketyeg. 
  • 2000 óta a zimbabwei GDP a felére csökkent. Miközben az ország gazdasága az 1990-es évek végén nagyjából egy szinten volt Angolával, Tanzániával vagy Etiópiával. Ma ezek a gazdaságok 3-7-szer nagyobbak, mint Zimbabwéé. Pedig aztán ezek sem a világ legnagyobb növekedési sikersztorijai, még ha az utóbbi néhány évben egész jól is teljesítettek.
  • Egyetlen mentsváruk pedig, ahogy a legtöbb hasonló diktatúrának mostanában, a kínai pénz: egyedül Peking irányából érkeznek manapság befektetések Zimbabwébe, bár ezek sem tűnnek egyelőre elegendőnek ahhoz, hogy ellensúlyozzák a gazdaságpolitika kismillió szarvashibáját.

Sok jót pedig a jövő sem rejt: hiába zavarta el a hadsereg Mugabét, ők pont azt a régi elitet képviselik, amely a gazdasághoz ugyan nem nagyon ért, de a fosztogatásból elég jól elvolt az utóbbi 37 évben. Így aztán elég kicsi az esélye annak, hogy valós változást hozzanak a világ egyik legnyomorultabb országában, sőt.

Borítókép: Jekesai Njikizana / AFP.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!