Frigyes
15 °C
29 °C
Index - In English In English Eng

Trump a felelős, mi? Dehogy! Kína és a németek

000 RS8Q9
2017.12.11. 13:53
Mióta Donald Trump kivonta az Egyesült Államokat az éghajlatváltozás elleni harcból, Kína és az Európai Unió hajlamosak magukról a világ új klímaügyi vezéreiként beszélni. A probléma csak az, hogy miközben retorikailag megmentőnek állítják be magukat, valójában mind Kína, mind az EU legerősebb gazdasága, Németország ezerrel füstöli a szenet, és nemhogy csökkenti, még növeli is a szén-dioxid és más üvegházhatású gázok kibocsátását. Ráadásul az utóbbi hetekben a pénzen is sikerült összeveszniük, ami miatt elég rosszul áll a 2015-ös klímaegyezmény, és ezáltal a Föld jövőjének szénája.

Az utóbbi időben Kína és az Európai Unió szeretnek a klímavédelem globális élharcosaiként mutatkozni, akik egymással nagy egyetértésben és partnerségben próbálják megoldani bolygónk legsúlyosabb kihívását. Donald Trump amerikai elnök megválasztása óta különösen megerősödött az európai-kínai klímavédelmi együttműködés fontossága, miután Trump elfordult a globális klímaharc alfájának és ómegájának számító 2015-ös párizsi klímavédelmi egyezménytől.

Az utóbbi szűk egy évben Kína és Európa vette át a kezdeményező szerepet a nemzetközi környezetvédelmi együttműködés terelgetésében, miközben Washington teljes páriává vált. Emiatt manapság Peking, Brüsszel és Berlin klímavédelmi PR-szövege nagyjából az, hogy lám, itt a Föld két haladó nagyhatalma, amelyek (a bunkó amerikaiakkal szemben) komolyan veszik a bolygónkat fenyegető veszélyt, és annak ellenében tenni is hajlandóak.

A baj ezzel csak az, hogy hatalmas kamu.
  • Miközben Trumpra mutogatnak, Kína és az EU vezető hatalma, Németország is ezerrel égeti a szenet, telefüstölve vele az atmoszférát.
  • Másrészt az utóbbi hetekben az is kiderült, hogy hiába sikerült megtalálni a közös bűnbakot Amerika és Trump személyében, valójában a kínai-európai együttműködés is recseg-ropog. A probléma gyökere pedig ma is ugyanaz, mint az 1990-es évek elején volt: hogy ki fizessen többet. 

A kiújult vitáknak paradox módon pont ugyanaz az oka, ami eleinte összekovácsolta az EU-t és Kínát: Trump hátraarca. Míg Barack Obama elnöksége alatt az EU és az Egyesült Államok együttes erővel próbálták rávenni a többieket a radikális kibocsátáscsökkentésre, Trump kivonulásával az EU egyedül maradt a gazdag világ vaskalapos képviselőjeként, amely (saját szemszögéből) megpróbálja betartatni a szabályokat a többi, jellemzően rakoncátlankodó és hepciáskodó országgal szemben. Az amerikaiak kilépése miatt megerősödött kínaiak viszont a rakoncátlanabb és szegényebb országok képviseletében azt hangoztatják, hogy fizessenek a gazdagok. 

A huzavona végére leghamarabb egy éven belül pontot kell tenni, és ha valamelyik fél nem enged, akkor elképzelhető, hogy sikerül a végletekig felvizezni az éghajlatváltozás elleni utolsó mentsvárnak tekintett, eredeti célkitűzéseit tekintve sem valami ambiciózus párizsi egyezményt. 

Szén és acél országa

Hogy Kína mennyire próbálkozik megóvni a bolygó klímáját és környezetét, azon sokat lehetne élcelődni. Elég csak áttekinteni néhány szalagcímet az utóbbi napokból: nemrég Kína azzal akasztotta ki az iróniamétert, hogy vízre bocsátotta a világ első elektromos teherhajóját, amivel a létező legszennyezőbb energiahordozót, szenet fognak szállítani. És vélhetően egyébként a hajó akkumulátorait is szénnel töltik majd fel, hiszen a kínai áram nagy része szénből termelődik.

A szénszállításra pedig azért is szükség van, mert mint egy két nappal későbbi hírből kiderül, egyes északi városokban fűtési válság tört ki. A kormány ugyan megpróbálta radikálisan visszaszorítani a széntüzelést, de ez az ország technológiailag elmaradottabb és szegényebb részein azért nem megy egy csapásra. Úgyhogy most úgy döntöttek, mégis kénytelenek engedélyezni a szenet, miután milliók maradtak alternatív fűtési mód nélkül.

Ahogy korábbi nagyképünkben is bemutattuk, hiába lett Kína a zöldforradalom legnagyobb pénzelője és a klímaváltozás elleni retorikai élharcosa, azért az ország fejlettségi szintjének fényében a nagy zöldenergiai hév és a valós lehetőségek között elég jelentős szakadék tátong. Különösen Kína fejletlen nyugati és északi részén, ahova még nem jutott el a kormány zöldenergiai ukáza, cserébe a jobb híján illegálisan bányásszák és égetik a szenet. A szmogba pedig milliók halnak bele.

2015-ben Kína áramfogyasztásának 72 százalékát szénnel elégítették ki, a teljes energiatermelésben 62 százalék volt a szén aránya.

Ezt 2020-ig 58 százalékra akarják csökkenteni, ami nem valami huszáros tempó. Ráadásul Kína nemcsak a világ legnagyobb szénfelhasználója, de külföldön is egyre több szénerőművet épít

Szénmeghajtással a klímaváltozás ellen

Ehhez képest elég érdekes Hszi Csin-ping kínai elnök azon bejelentése, hogy Kína “vezető szerepet fog vállalni az éghajlatváltozás megfékezését célzó nemzetközi együttműködésben”. 

Persze ez nem jelenti azt, hogy Kína ne akarna valóban változtatni a szennyező energiapolitikáján. Az év elején például 500 szénbánya bezárását jelentették be, miközben irdatlan pénzeket öntenek a megújuló energiatermelési kapacitásaik bővítésébe, illetve a zöldtechnológiák fejlesztésébe.

Ennek ellenére abszolútértéken Kína a legnagyobb üvegházgáz-termelő a világon, a globális kibocsátás 20 százaléka onnan származik, bár az egy főre eső kibocsátása valamivel alacsonyabb, minta fejlett világban. A jóval fejlettebb, cserébe kevesebb mint feleakkora népességű EU 12 százalékot füstöl el, míg az EU lakosságszámának nagyságrendileg a felével bíró Egyesült Államok 17 százalékot. Tehát egy főre vetítve még mindig az amerikaiak a legnagyobb hunyók, és Trump klímapolitikája valóban nagyon komoly, akár helyrehozhatatlan károkat okozhat.

Ettől függetlenül az utóbbi években nem Amerika volt a problémák fő forrása. Például friss számítások szerint

Kina szinte egymaga felelős azért, hogy három éves stagnálás után 2017-ben ismét növekedni fog a globális szén-dioxid-kibocsátás.

Bár Kína nem bocsát ki többet, mint amit hivatalosan vállalt, de elég keveset vállalt: a 2015-ös megállapodás alapján 2030-ig még növelheti kibocsátását. Ami eléggé megkérdőjelezi annak a komolyanvehetőségét, amikor Kína magát a globális klímavédelem élharcosának állítja be.

Álszent németek

Persze Európa részéről azért általában véve jóval kevésbé álszent magát a klímapolitika úttörőjének beállítani, hiszen az 1990-es évek óta a klíma- és környezetvédelem terén valóban az EU a legaktívabb a világon

Bár ez az átlagpolgár számára nem annyira látványos, az EU volt a hajtóerő egy sor fontos nemzetközi egyezmény mögött, így például európai nyomásra sikerült megállapodásokat kötni a veszélyes hulladékok és szerves szennyező anyagok kezelésének, a biológiai diverzitás megőrzésének, a biológiai biztonságnak, mindenekelőtt pedig a szén-dioxod-kibocsátásnak a nemzetközi szabályairól. 

Ennek ellenére az EU klímavédelmi vezető szerepét legalábbis megkérdőjelezi, hogy Európa legnagyobb gazdasága, Németország miközben a zöldenergia és zöldtechnológia globális fellegvárának állítja be magát, ezerrel ontja magából a füstöt. A német energiapolitika vadhajtásairól korábban részletesen is írtunk.

Nagyvonalakban az a helyzet, hogy a 2011-es fukusimai atombaleset után Németország hirtelen leállt az atomról, és azt ígérte, azonnal átáll a zöldenergiára. Azonban ez technikai és technológiai okokból nagyon nem megy egyszerűen,

a német iparnak pedig közben pörögnie kell, úgyhogy atom híján a szenet égetik.

Ami a lehető legmocskosabb és legszennyezőbb energiaforrás.

Az utóbbi hetekben futótűzként terjedt a különböző közösségi oldalakon a Foreign Policy amerikai magazin írása (bár a német Handelsblatt már négy hónapja megirta ugyanezt, csak kisebb nemzetközi figyelem mellett), amelyben elég keményen leveszik a keresztvizet a németekről klímapolitikai álszentségük miatt. A német szén-dioxid-kibocsátás már egy évtizede nem csökkent, sőt, az utóbbi két évben nőtt is.

Huszonketten játsszák, a végén mindig a szénipar nyer

Miközben a németek a nemzetközi klímaügyi konferenciákon próbálják beleverni másokba a különböző kibocsátási kvóták elfogadását, addig ők maguk már egész biztosan nem fogják elérni 2020-ra a saját maguk által kitűzött és beígért kibocsátáscsökkentést. Amit pedig sikerült elérniük, azért nem elsősorban a környezetbarát energiapolitikájuk, hanem a keletnémet ipar 1990-es évekbeli összeomlása a felelős – írja a Foreign Policy.

Hiába a retorikail zöldforradalom, 2017-ben eddig a német nettó energiatermelés 15,5 százalékát feketekőszénből, 24,8 százalékát a még szennyezőbb lignitből fedezték. A tíz legszennyezőbb európai hőerőműből hat Németorszában van, miközben a szélkerekek árnyékában a mai napig újabb és újabb nyíltszíni lignitfejtéseket nyitnak meg. A lakossági szél- és napanergiatelepítést az utóbbi időben a korábbi támogatás helyett elkezdték megsarcolni, míg a lignitet államilag támogatják.

Szakértők szerint igazából az egész szénágazatot simán be lehetne szántani 2030-ig, az ipar meg sem érezné. Csakhogy

a szénszektor túl erős érdekvédelmi képviselettel és politikai befolyással rendelkezik, ezért pedig nagyjából érinthetetlen,

egyedül a Zöldek hajlandóak szembeszállni velük, de ők meg elég súlytalanok.

A másik oka a német kibocsátás tartósan magas szintjének természetesen az autóipari lobbi, ami még a szénlobbinál is sokkal-sokkal erősebb. Az autógyártás teszi ki a német ipar ötödét, és a politika még úgy sem mer szembeszállni a szektorral, hogy az utóbbi években a Volkswagen-féle dízelbotrány nyomán elég egyértelműen kiderült: ha a környezetvédelemről van szó, az autóipar hazudik reggel, délben, este.

Ennek ellenére Berlin EU-s szinten is megtesz mindent, ha az autóipar védelméről van szó, így például ők az európai autóipari kibocsátási limitek radikális csökkentésének legnagyobb ellenzői. Ahogy a Foreign Policy cikke összefoglalja: bár a mindenkori német kormány szereti azt hangoztatni, hogy ők a klímavédelem élharcosai, ha döntéshelyzetbe kerülnek, végül mindig a szén- és az autóipari lobbi érdekeit képviselik. 

Fizessenek a gazdagok

De az európai-kínai klímaügyi együttműködésnek nem az a legnagyobb gátja, hogy mindkét fél álszent. Hanem az, hogy már évtizedek óta nem tudnak megállapodni arról, hogy ki állja a cechet.

Leegyszerűsítve, a kínaiak és más fejlődő országok alapvetően úgy vannak vele, hogy 

mai fejlett országok annak idején halálra szennyezték saját magukat, a légkört, gyarmataikat (azaz a mai fejlődő országokat), a tengereket,

egy szóval mindent, amit értek. Tehát ők a felelősek azért, hogy ott tart a világ, ahol. Így aztán az ő felelősségük a problémák megoldása.

Így a mostani fejlődő országokat nem szabad büntetni azért, mert nem tudják megengedni maguknak a fejlettebb termelési technológiákat. Őket is hagyni kell fejlődni, ám ők ezt egyelőre a jelenlegi fejlettségi szintjükön csak szennyezőbb energiaforrásokkal tudják megtenni. Ezért nem tisztességes feléjük hasonló kibocsátási elvárásokat támasztani, mint amit a nyugatiak saját maguknak szabnak, hiszen másak az anyagi és technológiai lehetőségek, no meg nagyon másak a társadalmi hatások is.

Ha pedig a fejlett világ valóban komolyan gondolja ezt az egészet, akkor támogassa őket technológiailag és pénzügyileg is – szól az érvelés. Amit az is erősít, hogy valójában a fejlődő világ szennyezése is nagyrészt a fejlett világ fogyasztásához, illetve a szennyező ipari termelés kiszervezéséhez kapcsolódik.

Ezzel szemben az EU-s álláspont nagyjából az, hogy bár tiszteletben tartjuk a fejlődő országok helyzetét, de hát

manapság mégis Kína és India kibocsátása az, ami fenyegeti az éghajlatunkat, nem a belgáké.

Így bizonyos kilengéseket ugyan elfogadva, de mégis csak azonos sztenderdeket kell követnie mindenkinek, hiszen az EU és a fejlett világ önmagában nem tudja megoldani a problémát, ha a kínaiak és az indiaiak tovább füstölnek. Azt pedig semmiképpen sem lehet hagyni, hogy mindenféle mondvacsinált indokra hivatkozva mindenki külön elbírálást kérjen magának: egységes, átlátható, transzparens szabályok kellenek.

Nincs új a szmog alatt

A dolog érdekessége, hogy miután Trump alatt az Egyesült Államok hátat fordított a nemzetközi klímavédelemnek, az EU nagyjából egyedül maradt mint a fejlett világ képviselője. Emiatt pedig Kína és más fejlődő országok úgy érezhetik, most jobb alkupozícióból tudják megsajtolni a gazdagabbakat. Nagyjából ez volt a legutóbbi, novemberi bonni nemzetközi konferenciának a tanulsága a Politico cikke szerint.

Ez a vita igazából az 1990-es évek óta, a Kiotói Jegyzőkönyv előkészítése óta folyik, és

2017-ben az érvek még mindig ugyanazok, mint negyedszázaddal korábban.

Amivel az az igazán nagy baj, hogy alááshatja a nemzetközi klímavédelmi harc legutóbbi mérföldkövét, a 2015-ös párizsi klímaegyezményt.

A párizsi vállalások aktivisták és kutatók szerint már eleve túl lazák ahhoz, hogy érdemben csökkenteni tudják a klímaváltozás manapság már nagyon is valós hatásait. Ám még ezt is tovább gyengíti a fejlett és fejlődő országok közti kötélhúzás: az egyezmény ugyanis csak nagyvonalakban határozza meg a nemzetközi klímavédelmi célokat, a végrehajtás pontos részletei még kidolgozás alatt állnak, 2018 végéig kellene megállapodni róluk. Ha pedig nem sikerül áthidalni a két oldal közti nézeteltéréseket, akkor elég jelentős a veszélye annak, hogy a nagy nehezen tető alá hozott párizsi egyezményt, ami ugye eleve nem elég szigorú, sikerül majd felvizezni.

Mindenesetre kívülről mindenki próbál jó képet vágni a dologhoz. Ahogy a kínai klímaügyi megbízott fogalmazott, “sokat vitatkozunk, de ezt jó barátokként tesszük”. Ami akár megnyugtatólag is hathatna, ha közben éppen nem a Föld sorsáról lenne szó.

Nyitókép: külszíni barnaszénfejtés Garzweiler közelében, Németországban (Patrik Stollarz/AFP)