Magdolna
18 °C
27 °C

Trump megcsinálja saját Vietnamját

063 926402852
2018.03.06. 09:56
Donald Trump felidegesítette magát, és kereskedelmi háborút hirdetett: először a mosógépimportot vágta meg, most az acél- és alumíniumiparban akar odaverni azoknak az országoknak, amelyek szerinte csaló módon kirabolják Amerikát. Azonban ezzel elsősorban pont Amerikának árthat: az olcsó acél és alumínium kitiltása több cégnek rossz, mint amennyinek jó. Ha pedig tényleg kereskedelmi háború lesz a dologból, az beláthatatlan következményekkel járhat az egész világgazdaság számára. A jó hír az, hogy egyelőre Trump inkább szövegel, mint háborúzik. A rossz az, hogy senki nem tudja, mi a terv.

Donald Trump elkezdte a mosógépekkel és a napelemekkel, folytatta az acéllal és az alumíniummal, és az egész nyugati pénzvilág attól retteg, hogy az európai kocsik, aztán ki tudja mik lesznek a következők. Az amerikai elnök az utóbbi hetekben elkezdte gőzerővel beváltani azon választási ígéretét, hogy lezárja az amerikai piacot az általa csalónak tartott országok, elsősorban Kína és Németország előtt. Amire a kínaiak és az európaiak máris közölték, hogy ha ez így megy tovább, ők is elkezdik lezárni a piacukat az amerikaiak előtt.

A baj csak az, hogy ezzel senki nem jár jól. A kereskedelmi keménykedés tökéletes illeszkedik Trump eddigi külpolitikájába: egyfelől elég jó szlogen az átlag lecsúszó alsó-középosztálybeli választói réteg számára, másfelől pedig

az égegyadta világon semmi értelme. 

Trump eddigi lépései olyan amerikai iparágakat akarnak megvédeni a külföldi konkurenciától, amelyek már évtizedek óta menthetetlenül süllyednek, vagy sosem voltak különösebben sikeresek. A haldokló és/vagy teljesen elhanyagolható szektorok védelmében pedig olyan intézkedéseket hoz, amelyek hosszú távon gyengítik mind az amerikai gazdaságot, mind Washington nemzetközi befolyását, mind általában véve a kismillió amerikai, német, japán, kínai, köztük a különböző, Magyarországon termelő cég számára létfontosságú nemzetközi kereskedelmi szabályrendszert.

Ez viszont az amerikai elnököt úgy tűnik, egy cseppet sem érdekli, és

a jelek szerint kész belekezdeni egy olyan gazdasági háborúba, amit egyszerűen lehetetlen megnyerni – nemcsak Washington, hanem Trump egyetlen vélt vagy valós ellensége számára sem.

Ebben a háborúba pedig úgy megy bele Amerika, hogy kereskedelempolitikája mögött láthatóan nincs különösebb stratégia vagy elképzelés, csak a kiszámíthatatlan elnöki szeszély mozgatja a szálakat. Emiatt a piacok és a világ más nagy gazdaságai még a kelleténél is nagyobb idegességgel figyelik a történéseket, és a jelek szerint hajlamosak túlreagálni a dolgokat. Ami csak tovább tüzeli a helyzetet.

Napelem, mosógép, acél

A legfrissebb felbolydulás oka, hogy Trump bejelentette: a következő hetekben az acélimportra 25, az alumíniumimportra 10 százalékos védővámot vet ki, mert értelmezése szerint a külföldi konkurencia tisztességtelenül alacsony áron exportál acélt és alumíniumot az Egyesült Államokba, ezzel pedig elsorvasztja az amerikai acélipart. Másfelől azzal érvel, hogy a hazai acél- és alumíniumipar zsugorodása nemzetbiztonsági kockázatot jelent, hiszen így az Egyesült Államok (és annak hadserege) egyre inkább kiszolgáltatottabb a külföldi fémbeszállítók felé, a külföldi beszállítók pedig konfliktus (akár diplomáciai, akár fegyveres) esetén pedig beszüntethetik a szállítást, megroppantva ezzel az amerikai ipart.

A felszínen pedig, ahogy januárban a mosógépekre és a napelemekre kivetett hasonló védővámok esetén, igazak a fentiek: az amerikai acélipar hanyatlik. A termelés 2000 óta nagyjából negyedével csökkent, az ágazatban dolgozók száma pedig harmadával esett. Ma mindössze 83 ezer amerikai dolgozik az acélparban, de az acél feldolgozása is csak további 140 ezer munkahelyet jelent. Ebből két nagy igazság látszik:

  • egyfelől az acélipart tényleg elsorvasztotta a külföldi konkurencia;
  • másfelől az acélipar teljesen súlytalan az amerikai gazdaság egészét tekintve. A teljes amerikai foglalkoztatás valamivel több mint 150 millió fő, ennek fényében érdemes a 83, illetve a 140 ezres számokat nézni.

Ugyanakkor az is igaz, hogy az acélipar stratégiai szektor: acélra és alumíniumra szinte minden harci eszközköz szükség van, de az autóktól a sörösdobozokig kismillió más dolgot sem lehet gyártani nélküle. Trump maga úgy fogalmazott a Twitteren, hogy 

HA NINCS ACÉLOD, NINCS ORSZÁGOD!

Ez a lenini időket idéző szólam azonban manapság csak erős megszorításokkal igaz csak: ma már nem a gazdasági siker mérőfoka, ha egy adott hely a szén és acél országa (sőt, igazából már Lenin idejében sem feltétlenül volt az). A fontosabb manapság dolgok nem acélból, de még nem is feltétlenül alumíniumból, hanem jóval bonyolultabb anyagokból, esetleg relatíve különleges, drága megmunkálást igénylő, emiatt drágább ötvözetekből készülnek.

Ezeket a bonyolultabb, nagyobb technológiaigényű dolgokat még megéri akár Amerikában is legyártani. Az olcsóbb, egyszerűbb ötvözeteket viszont nem: amerikai fizetésekkel és amerikai szabályozás mellett jóval drágább ott termelni, mint mondjuk Kínában. Amitől az amerikai acélipar ugyan szív, de az amerikai gazdaság egésze olcsóbban jut acélhoz, ezért olcsóbban tud termelni.

Nem csak Kína a ludas

Trump kereskedelmi tanácsadója, Peter Navarro nyíltan Kína nyakába varrta a dolgot, és azzal érvelt, hogy Kínának hatalmas túlkapacitásai vannak az acéliparban, ezért olcsó acéllal árasztja el a világpiacot, amivel tönkre veri az amerikai ipart.

Ebben egyfelől megint csak van igazság: Kína az utóbbi lassan négy évtizedes gazdasági menetelését sok minden mellett annak köszönheti, hogy bizonyos stratégiai ágazatokban elhalmozta állami ingyenpénzzel és exportösztönző támogatásokkal nagyvállalatait, így azok ennek, plusz persze az olcsó munkaerőnek, illetve a munkajogi és környezetvédelmi szabályok teljes hiányának köszönhetően jóval könnyebben tudták meghódítani a világot olcsó termékeikkel.

Pont ezért az Egyesült Államoknak és az Európai Uniónak mostanában eléggé tele van mindene Kínával gazdasági téren; ám míg Washington és Brüsszel egymás egyértelmű szövetségesei lehetnének Pekinggel szemben e téren, a Trump-kormány teljesen eklektikus kereskedelempolitikája nem könnyíti az együttműködést. Na meg az sem, hogy Trump láthatóan az egész világgal akar háborúba menni, köztük Európával is.

Másfelől Amerika legnagyobb acélbeszállítója nem Kína, hanem Kanada és az EU.

De ott vannak a listán olyan amerikai szövetségesek is, mint Japán vagy Dél-Korea: esetükben például jóval nehezebb indokolni a nemzetbiztonsági kockázatot: ha Washington olyan országoktól is fél, ahol több tízezer katonát állomásoztat, akkor tényleg lehet, hogy szükség van arra a falra a határon. (Valószínűbb, hogy a nemzetbiztonsági okokat azért hozta fel Trump, mert ez egy jogi kiskapu a Kereskedelmi Világszervezet szabályrendszerében: alapból nem szabad védővámot kivetni, de vannak esetek, amikor igen, ilyen a nemzetbiztonság is.)

Trump a múltban él

Ennél is jelentősebb probléma, hogy a kereskedelmi háborúk nem működnek. Hiába hirdeti Trump a Twitterén, hogy az általa indított “kereskedelmi háború jó és könnyen megnyerhető”, hiszen ha az amerikaiak nem veszik többé a külföldit, a külföld szívja meg.

Ezzel az egyik fő baj, hogy míg Trump csupán azt hangoztatja, hogy az Amerikának hatalmas kereskedelmi deificitje van, azaz több árut vásárol külföldről, mint amennyit a külföldnek elad, arról nem beszél, hogy az érem másik oldala, hogy ezt a vásárlási lázat végső soron külföldi pénzből fedezik. Az amerikai kereskedelmi deficit fő oka nem az, hogy az amerikaiakat átvágják a csaló kínaiak és németek, hanem hogy az amerikaiak megtakarítás helyett fogyasztanak; a fogyasztás pedig külföldi áru- és tőkebeáramlást okoz. Mivel pedig az Egyesült Államok a világ vezető gazdasági és technológiai hatalma, ezt a túlfogyasztást képes "olcsón" finanszírozni, miután a külföldiek szívesen fektetnek be egy ilyen nagy és erős piacon.

Másrészt maga a kereskedelem is másképp működik a valóságban, mint Trump fejében:

  • ma már nem azt jelenti a kereskedelem, hogy egy országban legyártanak egy terméket, azt pedig eladják egy másik országban;
  • hanem azt, hogy egy cég megtervez egy terméket, amit vagy ő, vagy egy alvállalkozó különböző hazai és nemzetközi beszállítók alkatrészeiből legyárt.
  • A beszállítók pedig maguk is tucatnyi más cégtől szerzik be a résztermékeikhez szükséges alapanyagokat, alkatrészeket, szoftvereket, szolgáltatásokat, gyártási eszközöket.
  • Egy adott országban legyártott termék valójában gyakran akár tucatnyi vagy több ország alkatrészeiből tevődik össze.

Ha egy ország megpróbálja egy hazai szektorát védeni, és ezt nem elég körültekintően teszi, akkor könnyen nagyobb bajt csinálhat, mintha meg se próbált volna segíteni: hiszen

az import korlátozása vagy drágítása a hazai termelésben is súlyos járulékos kárt okozhat.

Magyarul ha mostantól csak hazai acélt lehetne venni az Egyesült Államokban, akkor minden drágább lenne, ami acélt használ. Mivel pedig az acél fogyasztása jóval több embert érint, mint a gyártása, vélhetően több munkahely veszne el a drágulás miatt, mint amennyit az acéliparban bejönne. 

De tágabb értelemben véve sincs sok gazdasági értelme a kínai importot okolni az amerikai ipar egyes szektorainak bajaiért. Újabb tanulmányok szerint bár vannak helyek Amerikában, amelyek megsínylik a kínai versenyt,  általában véve a foglalkoztatásra és az amerikai gazdaság összteljesítményére pozitív hatással van a kereskedelem . Nem véletlen, hogy az amerikai autógyártók, hajógyártók, sörgyártók, kiskereskedők, gépgyártók, illetve nagyobb ipari lobbiszervezetek is bírálták a lépést, és arra kérték a Fehélr Házat, hogy vagy ne vezessék be, vagy vizezzék fel a tervezett intzékedést (erre a hétvégi hírek szerint van valamiféle fogadókészség Navarro részéről.) 

Volt már

Azt, hogy az acélipari védővámok nem vezetnek sehova, egyebek mellett onnan is lehet tudni, hogy

George W. Bush 2002-ben eljátsztotta egészen pontosan ugyanezt.

Az elnök akkor szintén a rozsdaövezetbeli szavazóinak tett ígéretét végrehajtva 30 százalékos védővámot vetett ki az acélra. Kutatások szerint ezzel végül több munkahelyet nyírt ki, mint amennyit megvédett. De Barack Obama is megjátszott egy hasonlót, ő a gumiabroncsokat akarta megvédeni a kínai konkurenciától. Ezzel ugyan megőrzött 1200 amerikai munkahelyet, de 1,1 milliárd dollárral növelte az importköltségeket, más szóval munkahelyenként 900 ezer dollárba (250 millió forintba, vagy más mércével mérve egy átlagos amerikai háztartás 18 évnyi jövedelmébe) került.

A Bush-féle fiaskóban viszont van jó hír is: az egésznek az összgazdasági hatása teljesen elhanyagolható volt. Másfél évvel később pedig a Kereskedelmi Világszervezet azt is megállapította, hogy illegális volt. Ám Trump esetében nem csak egy kósza intézkedésről van szó: ő évtizedek óta hangoztatja különböző fórumokon, hogy Amerikát kirabolják a csaló kínaiak és németek. A legnagyobb gond pedig az, hogy nem tudni, mi lesz a következő lépés: Trump politikájának kifürkészését eléggé megnehezíti, hogy a gazdasági érvek vélhetően eleve kis súllyal szerepelnek a fenti döntésekben.

Azt már eddig is lehetett tudni, hogy Trump kormányában (ahogy egyébként minden más kormányban is) nem kizárólag a hidegfejű kalkulációkról szól a döntéhozatal. A mostani lépés egyik potenciális magyarázata is az, hogy az elnököt nem elsősorban a dolog gazdasági racionalitása érdekelte, hanem hogy virítson valamit a rozsdaövezetekbeli szavazói számára, hiszen javarészt nekik köszönhetően került hatalomra. Ám ha ez is volt a terv, a kivitelezés politikailag egész érdekesre sikerült: Trump saját pártjának, a republikánusoknak nem nagyon tetszik a dolog, míg az ellenzéki demokraták számos politikusa a szakszervezetekkel karöltve támogatja az acélipar védelmét.

A másik, ennél sokkal prózaibb magyarázat, amely az NBC forrásainak elmondásán alapul, hogy

Trump egyszerűen felidegesítette magát azon, hogy egy sor belpolitikai-procedurális problémán nem tud felülkerekedni, és mérgében háborút akart – úgyhogy indított egy kereskedelmi háborút.

Ezt pedig olyannyira hirtelen felindulásból tette, hogy az egész mögött nem volt semmiféle kormányzati stratégia, sőt a külügyi, pénzügyi és védelmi minisztériumokat egyáltalán nem is értesítették róla, hogy egy ilyen jelentős, őket is érintő lépésre készül az elnök. Az sem volt kidolgozva, hogy pontosan milyen időtartamra, milyen feltételek mellett vezetik be a védővámokat. A fehér házi források szerint Trump egyszerűen begurult, és ez lett belőle.

Hamvába holt háború

Akár az első, akár a második naratíva áll közelebb a valósághoz, az biztos, hogy a piacok nem örülnek. Jellemző, hogy miközben az éves amerikai acél- és alumíniumimport értéke 2017-ben összesen olyan 47 milliárd dollár volt, Trump bejelentésének hatására az amerikai tőzsde olyan erős zuhanásba kezdett, hogy ennek az összegnek közel tízszerese,

460 milliárd dollár részvényérték „veszett el” a háborús retorikát követő árfolyamcsökkenés miatt.

A piaci reakció nem a konkrét lépésnek szólt, hanem annak, ami mögötte van: egy megnyerhetetlen háborúba induló, dacos elnök, aki nem hallgat a szakértőkre; cserébe az aktuális hangulatai alapján hajlandó olyan döntéseket hozni, amelyeknek hátteréről és potenciális hatásairól nem sokat tud. Másfelől annak is szól mindez, hogy mi jön ezután. A kínaiak lehülyézték Trump lépését, Dél-Korea és Japán lobbizásba kezdett, az EU és Kanada ellenlépésekkel fenyegetett, miközben maga Trump már arról beszél, hogy az európai autókra is védővámot fog kivetni. (Aztán meg arról, hogy nem vetne ki importvámokat Kanadára és Mexikóra, ha a két ország hajlandó újratárgyalni az Egyesült Államokkal kötött szabadkereskedelmi megállapodását, a NAFTA egyezményt.)

Ahogy az is felmerült, hogy Kína és Japán esetleg elkezdi majd eladni a kezében lévő amerikai államkötvényeket, hogy ezzel egy kis piaci balhét csináljon, és ezzel jobb belátásra bírja Trumpot. Ebből a lényeg nagyjából az, hogy az ilyen átgondolatlan, agresszív lépésekből könnyen elindulhat elindul egy kiszámíthatatlan nemzetközi gazdaság adok-kapok, amivel senki nem jár jól, cserébe mindenki rosszul jár majd. Pont ettől tartottak annak idején Trumpt hatalomra jutásakor; most pedig mindenki bepánikolt, hogy egy év nyugi után valóban kezdődik a balhé, amit Trump a kampányban ígért.

Azonban egyelőre Trump lépéseit nem is szabad túldramatizálni: hiába megy a szájkarate,

ezek egyelőre nagyon mérsékelt gazdasági hatású intézkedések, amelyek inkább jelképes politikai értékkel bírnak.

A kérdés csak az, hogy valóban egy ideges elnök vezette-e le a gőzt a keménykedéssel, vagy Trump tényleg háborúba akar indulni. Ezt viszont vélhetően még ő sem tudja, ahogy azt sem, hogy ezt a háborút egyébként nem is lehetne megnyerni.

(Borítókép: Az US Steel egyik gyára Pennsylvaniában 2018. március 2-án. Fotó:  Spencer Platt/Getty Images/AFP)