Nem a populisták, a liberálisok parancsolnak megálljt az EU-nak

Bár tavaly kicsit alábbhagyott, idén elsősorban az osztrák és olasz választásoknak köszönhetően látszólag ismét erőre kapott a szélsőjobbos-populista-euroszkeptikus-bevándorlásellenes erőktől való rettegés Európában. Az olasz helyzet kapcsán az utóbbi hetekben kismilliószor elhangzott, hogy a régi-új populista hullám ismét az Európai Unió gyengülésével, az eddigi keretek felrúgásával, a szükséges uniós reformok elbukásával fenyeget. A bajokat pedig csak tetézik az Orbán Viktorral egy húron pendülő bajor keresztényszocialisták, akik a bevándorlás kapcsán éppen a német koalíció szétverésén mesterkednek.

Ennek fényében vélhetően kevesen gondolnák, hogy

A konzervatív-liberális Mark Rutte és kormánya részben elvi, részben taktikai, részben pedig gazdasági okokból lényegében ugyanazt az álláspontot képviseli, mint a populisták, azaz hogy az unió jelenlegi formájában velejéig rohadt, és erre semmiképpen sem a több integráció és Emmanual Macron francia elnök reformtervei jelentik a megoldást.

A holland liberálisokat pedig a szélsőjobbnál is jelentősebb reformellenes erővé teszi, hogy ők a populista hőzöngőkkel szemben elég jól értenek hozzá, hogy hogyan kell hatékonyan érdeket érvényesíteni az EU-ban. Ahelyett, hogy rárúgnák az ajtót a németekre vagy a franciákra, a háttérben, lassú és okos szövetségépítéssel tesznek róla, hogy Európa ne forduljon olyan irányba, amely nekik nem tetszik. Ez pedig Magyarország számára is fontos folyamat, hiszen

Reform vs. realitás

Emmanuel Macron és Angela Merkel német kancellár pont a napokban jelentették be, hogy közös eurózónás költségvetést akarnak létrehozni. A közös büdzséből az eurós konvergenciát és a valutaövezet versenyképességét akarják javítani, ami magyarul annyit tesz, hogy a gazdagabb országok pénzéből finanszírozott befektetésekkel ösztönöznék a szegényebb országok felzárkózását.

Erre Macron szerint azért van szükség, mert a 2009 óta tartó adósságválság során eléggé szétszakadt az eurózóna, és a folyamatban vesztes déli országokban mindez változatos szélsőjobbos és szélsőbalos erők megerősödéséhez is vezetett. A francia elnök azt akarja elérni, hogy az eurózónás integráció folytatódjon, és fonják még szorosabbra a valutaövezetbe tartozó országok gazdaságpolitikai koordinációját, mert szerinte csak így kezelhetők az euró vadhajtásai.

Merkel támogatása fontos elmozdulást jelent a gazdasági-pénzügyi téren elég vaskalapos, és ezzel az eurózóna többi részét gúzsba kötő németek hozzáállásában. A Macron által propagált reformok ezen részét pedig vélhetően még az euroszekptikus olaszok is támogatnák, hiszen jól járnak vele. Tehát első ránézésre egész reálisnak tűnhet, hogy tíz évvel a válság kitörése után, a folyamatos ad-hoc válságkezelést követően új fokozatba kapcsoljon az eurózónás gazdasági integráció. 

Már ha nem kellene számolni az egyébként ízig-vérig EU-párti holland liberálisokkal, akik a populistáknál is keményebben dolgoznak a reformok megtorpedózásán. 

Az EU-párti EU-ellenes

Míg a populisták jellemzően a brüsszeli diktátumok ellenében, a nemzeti szuverenitás védelmében szokták ostorozni az integrációt, addig Mark Rutte és kormánya pont ellenkezőleg, az EU eredményeinek védelmében akar visszavenni a tempóból. Szerintük ugyanis a fejetlen integráció pont hogy veszélybe sodorja az uniót: az EU-nak kevesebbet kell tennie, de azt jobban; az eurózónát pedig nem szolidaritási vagy jótékonysági intézményként kell üzemeltetni, Dél-Európának nem (csak) az északiak pénzén kell talpra állnia. 

Rutte márciusban Berlinben egy programbeszédében gyakorlatilag elvetette Macron összes gazdasági kezdeményezését: kisebb uniós büdzsé, visszafogottabb uniós feladatkörök, kevesebb, de jobb minőségű integráció, szó sem lehet közös büdzséről vagy közös pénzügyminiszterről. A holland kormányfő szerint nincs szükség az unió “egyre szorosabb egységére”, és eleve értelmetlen a politikai unió vagy egy európai szuperállam “romantizált víziója”. Az EU-nak az olyan ügyek megoldására kell összpontosítania, amelyeket a tagállamok önmagukban nem tudnak megoldani.

Elképzeléseit június közepén az Európai Parlamentben is megismételte: arról beszélt, hogy bár szükség van válságkezelési mechanizmusokra az eurózónában, de a jelen helyzetben pont elég lenne az is, ha a valutaövezet 19 államának mindegyike elvégezné a saját házifeladatát, és rendbe tenné saját költségvetését és adóssághelyzetét. Egyúttal pedig azt hangoztatta, hogy az EU jelenlegi büdzséje éppen elég nagy, csak nem a mezőgazdasági támogatásokra és a keleti és déli tagállamokat, köztük Magyarországot pénzelő strukturális alapokra kellene költeni a pénz nagy részét.

Kevesebb keleti pénz

Tehát az integrációellenességében hiába rímel Orbánra Rutte, a holland kormányfőnek nemcsak a déli, hanem a keleti renitensekkel is baja van:

A keletiek támogatásának visszafogása egyébként nem egyedül holland téma, az Európai Bizottság is a jogilag engedélyezett legnagyobb mértékben, negyedével csökkentené a támogatásokat a következő uniós pénzügyi ciklusban. De annak is nagy támogatója a holland kormány, hogy kössék bizonyos jogállami és korrupciós feltételekhez az uniós források kifizetését, amely szintén furcsa helyzetbe hozná az uniós korrupcióellenes hatóságok által agyonbüntetett magyar kormányt.

Rutte egyúttal viszont azt is gyakran hangoztatja, hogy Macron bizonyos ötleteivel teljes mértékben egyetért, például támogatja az EU védelmi együttműködésének mélyítését, illetve elkötelezett a közös környezetvédelmi célok és a bevándorlási politika reformja iránt. Ráadásul az Európai Parlamentben Rutte pártja a leginkább EU-párti liberális frakcióban ül, és jellemzően az integráció előremozdítása (illetve a Fidesz és a magyar kormány ostorozása) mellett szavaz.

Orbáni recept

Ahogy a közelmúltbeli portréjában a Politico elég részletesen bemutatta a témát, több külső, belső és elvi oka van annak, hogy az utóbbi időben a németek helyett Rutte lett az uniós pénzügyi szigor fő szószólója.

Az első, belpolitikai ok nem független a populizmustól. Rutte jobbliberális pártja, a Néppárt a Szabadságért és Demokráciáért (VVD) egy éve magabiztosan győzött a holland választásokon, és jól elverte az olykor nálunk is turnézó Geert Wilders euroszkeptikus-populista Szabadságpártját (PVV). Ám a populisták legyőzése érdekében a VVD-nek is jobbra kellett tolódnia, és több kérdésben ha nem is euroszkeptikus, de erősen EU-kritikus álláspontott vett fel a párt. Kifejezetten igaz ez pénzügyi téren: ahogy Németországban, úgy

Másrészt a holland parlamenti politika tagoltságából fakadóan a VVD hiába nyert választást, így is négypárti koalícióban kénytelen kormányozni, együtt a balliberális D66-tal, a nemrég az Európai Néppártban a Fideszre támadó kereszténydemokratákkal (CDA) és a mélyen konzervatív keresztény konzervatívokkal (CU). Rutte tehát egy elég vegyes koalíciót kormányoz, így a liberális elvek képviseleténél kénytelen nagyobb hangsúlyt fektetni a pragmatizmusra.

A fentiek miatt gyakran a 2010-2013 közötti orbáni receptet követi: ahogy a Politicónak egy korábbi párttársa fogalmazott, Rutte Európában EU-párti, otthon euroszkeptikus. Bár “teljesen meg van győződve róla, hogy (Hollandia) helye az EU-ban van, pontosan érzi az otthoni politikai hangulatot”. Ám kettős beszéd oka teljesen más, mint itthon: Rutte számára az EU bírálata pont azt szolgálja, hogy Hollandia ne jusson a britek sorsára, és a konstruktív kritikával, illetve a német-francia tengely visszafogásával olyan irányba terelje az uniót, ami otthon is jobban eladható és megfelel a holland választók elvárásainak.

Piac, brexit, Hanza-szövetség

Ez persze nem csak puszta pragmatizmus: a holland jobbliberálisok eleve mást gondolnak a gazdaság működéséről, mint Marcon vagy Merkel. Ők alapvetően a piacokban hisznek, és számukra az EU fő eredménye a pont a piaci szabadságok garantálása. E tekintetben eddig a britek legfőbb szövetségesei voltak az EU-ban:

A belpolitikai és elvi okok mellett a harmadik (és talán legfontosabb) oka Rutte politikájának a piacpárti britek kilépése az unióból. A brexittel Hága elvesztette fő szövetségesét, ami egy teljesen új stratégiai helyzetet jelent az önmagában elég kicsi, és emiatt a német-francia tengellyel szemben tehetetlen ország számára.

A hollandok megoldása, hogy a déli országokkal szemben kevésbé szolidáris, a német-francia tervekkel szemben szkeptikus kisebb északi országokkal próbálnak szövetséget kovácsolni:

Ezek az országok hagyományosan prudens gazdaságpolitikát folytatnak, és az utóbbi szűk tíz évben áldozatos reformokat hajtottak végre a válság miatt. Ebből fakadóan aztán nyitottabbak a holland miniszterelnök visszafogottabb, olcsóbb és hatékonyabb integrációt hirdető ötleteire.

A formálódó szövetségre az európai sajtó erre fogékony részének már számos komolytalan nevet sikerült kitalálnia: Hanza-szövetség 2.0, Északi-tengeri szövetség, a nyolcak, az országok, amelyek nem voltak a római birodalom tagjai, vagy Mark Rutte és a hét törpe (a holland miniszterelnök 195 centi magas).

Képlékeny, de nem eredménytelen

A csoport egyelőre elég képlékeny, és erejét csökkenti, hogy a nyolcból két ország (Svédország és Dánia) nem tagja az eurózónának. Ám annyit már sikerült elérniük, hogy valamelyest visszafogták Macron ambícióit, és bizonyos kérdésekben Merkelt is maguk mellé állították.

Az eurózóna (és a bevándorlási rendszer) reformja lesz az eheti uniós csúcs fő témája, és

Akármiben is állapodnak majd meg, Ruttének annyit már sikerült elérnie, hogy a németek és franciák mellett jelenleg látszólag a kis Hollandia a harmadik erő a brexit utáni uniós gazdaságpolitikában, amely a britekhez hasonlóan a német-francia tengely gyengítésén és az integráció visszafogásán fog ügyködni.

Ez pedig abból a szempontból Magyarországot is érinteni fogja, hogy hiába kampányol a Fidesz is Brüsszel megfékezésével, valójában hazánk, azon belül is a kormánypárthoz köthető üzleti kör az uniós pénzszórás visszafogásának egyik legnagyobb vesztese lehet.

(Borítókép: Mark Rutte Hágában a Catshuis néven ismert miniszterelnöki palotánál. AFP PHOTO / ANP / Evert-Jan Daniels)