Orsolya
7 °C
14 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Vessünk véget a gazdasági növekedésnek?

gdp
2018.10.09. 12:43
William Nordhaus és Paul Romer a kílmaváltozás és a gazdasági növekedést kutatásáért kaptak közgazdasági Nobel-díjat. Szerintük komoly állami bevatkozással még nyerhető a klímaváltozás elleni harc, ugyanakkor más társadalomtudósok és a klímatudósok már abban se biztosak, hogy élhető marad-e a bolygó, ha folytatódik a gazdasági növekedés. A klímakutatók egy része már teljesen elengedte, hogy vállalható szinten belül tartsuk a felmelegedést, és inkább azzal foglalkoznak, hogy hogyan lehetne mégis alkalmazkodni az élhetetlen bolygó körülményeihez.

„Semmi akadálya nincs annak, hogy az emberiség kevesebb szén-dioxidot bocsásson ki. Ha végre elkezdjük csökkenteni a kibocsátást, látni fogjuk, hogy egyáltalán nem volt annyira nehéz feladat, mint amilyennek hittük” – ezt a friss közgazdasági Nobel-díjas Paul Romer mondta a díjátadón hétfőn. 

Romer azt is elmondta még, hogy a pesszimista előrejelzésekkel az a baj, hogy úgy állítják be a klímaváltozás ügyét, mintha az teljesen reménytelen lenne. Pedig szerinte nyerhető ügyről van szó, ha most megkezdjük a kibocsátás csökkentését. Ezzel a másik díjazott, William Nordhaus is egyetért, ugyanakkor ő az elmúlt években egyre pesszimistább volt azzal kapcsolatban, hogy meglesz-e az ehhez szükséges politikai akarat.

Egy válság mind fölött

Idén Paul Romer és Willian Nordhaus megosztva kapták a közgazdasági Nobel-díjat, és a kutatási témáik alapján kicsit jelzésértéke is lehet annak, hogy pont ők lettek a díjazottak. Nordhaus konkrétan a klímaváltozás közgazdaságtanával foglalkozó kutatásaiért kapta a díjat, Romer pedig a technológiai fejlődés gazdasági növekedésre gyakorolt hatására vonarkozó kutatásaiért.

A téma azért is nagyon aktuális, mert az ENSZ 2019-es fenntarthatósági jelentését megalapozó új tanulmány szerint napjaink legkomolyabb gazdasági és társadalmi problémáinak gyökerei az ökológiai válságban keresendőek. A fogyasztás szintjének fenntartása egyre nagyobb gazdasági és ökológiai költségekkel jár együtt, és már odáig jutottunk, hogy a folyamatos gazdasági növekedés is veszélyben van. A tanulmány szerint a problémák okait a legtöbb politikus nem ismeri fel, pedig alapvető változások mennek végbe a gazdaság, és ezzel együtt a társadalomban is, ugyanis az olcsó energia korszakának végéhez érkeztünk.

A klímaváltozás fenyegetését alulbecslő politikusokért egyébként nem is kell annyira messze mennünk, Szijjártó Péter külgazdasági- és külügyminiszter például nemrég arról beszélt, hogy az autóipar támogatása fontosabb a klímacéloknál. Szijjártó szeptemberben nyilatkozta, hogy biztosította az Audi és BMW vezetőit arról, hogy köztük és a kormány között egyetértés van abban, hogy el kell utasítani az unió környezetvédelmi szabályok szigorítására vonatkozó céljait.

Az Európai Bizottság szerint ahhoz, hogy az EU hozni tudja a párizsi klímacélokat, meg kell szigorítani a károsanyag-kibocsátási célkitűzéseket, amivel azonban Szijjártó szerint „drámai pofont adnánk a német, és ezen belül a bajor autóipar versenyképességének”, és ez „a magyar gazdaság számára is komoly károkat jelentene”, ezért ezt a kezdeményezést nem támogatja Magyarország.

Pedig a klímaváltozás elleni konkrét politikai lépesekre soha nem volt még ekkora szükség, mint most: a biodiverzitás csökkenése és a klímaváltozás jeleinek megszaporodása mellett a világban nőnek az egyenlőtlenségek, a gazdasági növekedés még messze nem mindenhol tért vissza a válság előtti szintre, és bár a jegybankok nem konvencionális megoldásai miatt valamennyire normalizálódott a helyzet, sokan félnek attól, hogy a kormányok és a jegybankok kifogytak az eszközökből, és egy újabb recesszió esetén nem tudnák érdemben enyhíteni a válságot.

A Földből kinyerhető összes energiaforrásból származó energia aránya csökken az ezek kinyeréséhez szükség energia mennyiségéhez képest. Ha nem akarunk kihalni, le kéne szokni a fosszilis energiáról,

Viszont az alternatívák a közeljövőben még biztosan nem képesek annyi energiát adni olyan olcsón, mint a fosszilis energiahordozók.

Egy egészen új gazdasági realitással kéne valamit kezdeni, és a tanulmány szerzői szerint még a gazdasági növekedés jelenlegi szintjét ia lehetetlen, vagy nagyon nehéz lesz fenntartani az ökológiai válság súlyosbítása nélkül.

A hetvenes évek óta mondják

A gondolat, hogy a gazdasági növekedés nem tartható fenn örökké, egyáltalán nem új. Először 1972-ben került a figyelem középpontjába ez a kérdés, amikor egy csapat tudós az MIT-ről előállt a Növekedés határai című jelentéssel. Ebben különböző modellekkel kiszámolták, hogy a népesség és az ipari kibocsátás (és ezzel együtt a környezetszennyezés) növekedésének különböző változatai mellett mennyi idő után használjuk el visszafordíthatatlanul a Föld készleteit.

A kutatók akkor azt találták, hogy ha minden megy tovább a régiben, akkor 2070-re a környezet pusztulása miatt összeomlik a társadalom.

Ez a jelentés akkor sokakat eléggé megrázott, még az Európai Bizottság akkori elnöke, Sicco Mansholt is arról kezdett beszélni az olvasása után, hogy hogyan lehetne megoldani, hogy nulla gazdasági növekedés, vagyis kibocsátásnövekedés mellett is normálisan tudjon működni a társadalom.

Ezt a vitát aztán elnyomta az, hogy a 70-es évek gazdasági válságaiban tényleg megtörtént, hogy nem növekedett a gazdaság, ez pedig mindenkinek rossz volt, majd a Thatcher–Reagan-korszak neoliberális forradalma egyrészt kihúzta a világ gazdaságát a válságból, másrészt félresöpört bármilyen gondolkodást arról, hogy rossz lenne a végtelenségig növekedni.

Időközben pedig bekerült a főáramú gazdasági gondolkodásba a fenntartható fejlődés fogalma, amit később a zöld növekedés kifejezéssel felváltva - vagy mellette - kezdtek használni.

A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) definíciója szerint zöld növekedéssel a gazdaság úgy bővül, hogy közben fenntarthatóvá válik. A gazdasági növekedés tehát megmarad, miközben csökken a légszennyezés és az üvegházhatást okozó gázok kibocsátása, hatékonyabbá válik a természeti erőforrások felhasználása, csökken a szemét mennyisége, megmarad a biodiverzitás, és nő az energiabiztonság. A zöld növekedés elmélete azt ígéri, hogy hatékonyabb termeléssel és a fenntartható energiaforrások energiamixen belüli súlyának növelésével a jelenlegi életszínvonal fenntartható és még növelhető is az egész világon.

A kifejezést az Egyesült Nemzetek Szervezetének 2012-es Fenntarthatósági Konferenciája alatt kapták fel először. A Rio de Janeiró-i konferenciát megelőzően a Világbank, az OECD és az ENSZ klímakutatói is számos tanulmányban érveltek a koncepció mellett, és a zöld növekedés az ENSZ fenntartható fejlődési céljai közül többnek is részévé vált.

Van terv, csak lehet hogy nem nem jó semmire

A zöld növekedésnek ugyanakkor már a kezdetektől voltak kritikusai: már a riói konferencia megrendezésének évében megjelent egy tanulmány, ami azt vizsgálta, hogy mekkora erőforrás-felhasználással jár együtt, ha a globális gazdasági növekedés hosszabb távon éves szinten az akkoriban átlagosnak számító 2-3 százalékos marad.

A kutatásból az derült ki, hogy ilyen tempóban a természeti erőforrások (hal- és haszonállat állomány, erdők, fémek, ásványkincsek, fosszilis üzemanyagok) felhasználása évi 180 milliárd tonnára nőne 2050-re a 2012-es 70 milliárd tonnás szintről. A fenntartható szint valahol 50 milliárd tonnánál lenne, 2000 óta ennél több erőforrást használt fel évente az emberiség. A kutatók azzal a nagyon optimista előfeltételezéssel is elvégezték a becslést, hogy a világ minden gazdasága átáll az “elérhető leghatékonyabb erőforrás-felhasználásra”: a kibocsátás a tanulmány szerint így mérsékeltebben nőne, de így 43 milliárd tonnával lenne a fenntartható szint felett 2050-re.

2016-ban egy másik kutatócsoport is elvégzett egy hasonló kutatást, ez ugyanakkor még az előző kutatásban vizsgált második szcenáriónál is szigorúbb felállásban is vizsgálta a kibocsátást. A kutatók előfeltevése az volt, hogy globális szénadót vezetnek be, ami a szén világpiaci árát tonnánként 50 dollárról 236 dollárra növeli, valamint olyan technológiai fejlesztéseket építettek a modellbe, amik duplázzák a meglévő erőforrások felhasználásának hatékonyságát. 3 százalékos növekedéssel számolva ebben az esetben 95 milliárd tonnás kibocsátás jött ki 2050-re. Tehát nagyjából akkora, amekkorát az előző tanulmány optimista forgatókönyve hozott ki.

Tavaly pedig a zöld növekedés mellett eddig egyértelműen kiálló ENSZ Környezetvédelmi Programjának keretében jelent meg egy tanulmány, ami a szén 573 dolláros tonnánkénti ára, komoly környezetvédelmi adóztatás és állami pénzekkel megfinanszírozott fenntarthatósági kutatások és technológiai innováció mellett becsült 132 milliárd tonnás kibocsátást 2050-re, ami szintén masszívan fenntarthatatlan.

Az energiafelhasználás fenntartható szintjéhez való közeledést segítené elvileg az a jelenség is, ami a fejlett gazdaságokat évtizedek óta jellemzi, tehát hogy a szolgáltató szektor nagysága tovább nő a mezőgazdaság és az ipar teljes gazdaságon belül betöltött arányának csökkenése mellett. Ha nem plusz autót vagy mobilt veszünk, hanem tanfolyamra vagy edzésre járunk a gazdasági növekedésből származó plusz pénzügyi forrásainkból, az a környezetnek is jobb, legalábbis ezt ígéri a zöld növekedés.

Az elmélet kritikusai szerint viszont a szolgáltatások arányának növekedésével sem ússzuk meg fizikai kibocsátás növekedését, ugyanis az iskola és az edzőterem felépítéséhez és üzemeltetéséhez is folyamatosan az erőforrásokat felhasználó termelésre van szükség. Egy pár éve megjelent tanulmány is rámutat: minél gazdagabb egy ország, annál nagyobb földterületet kell felhasználni a fogyasztásának a kielégítéséhez.

Nem biztos, hogy otthon, lehet, hogy a világ másik végén, de az össztermék növekedése mindenképpen nyomot hagy az anyagi világon, és így a növekedés következtében egyre inkább elhasználjuk a bolygó készleteit. Ráadásul az elvileg környezetkímélő innovációk előállítása is komoly környezetterhelést jelenthet, elég például csak az elektromos autók gyártásához szükséges lítiumra gondolni, aminek a kitermelése szintén komoly környezetterheléssel jár együtt.

Ne nőjünk tovább?

A tanulmányok feltételezései iszonyatosan optimisták, és a világpolitika talán soha nem is volt messzebb a globális szénadó bevezetésének lehetőségétől, mint az utóbbi időben, az erőforrások felhasználása pedig nem hogy nem hatékonyabb, de még pazarlóbbá is vált. Ráadásul még a tanulmányokban elképzelt intézkedések sem teszik fenntarthatóvá a gazdaságot:

akkor nem lenne itt az ideje megkérdőjelezni, hogy zöld növekedésre van-e szükség, és elkezdeni valami radikálisabb alternatívában gondolkodni?

– teszi fel a kérdést Jason Hickel, a London School of Economics antropológusprofesszora a Foreign Policyn megjelent cikkében.

Hickel szerint nem lenne szükség a gazdasági növekedés teljes feladására, de komolyan át kéne gondolni az olyan termékek, iparágak és jelenségek szerepét, mint például a reklámipar, az ingázás, vagy az egyszer használatos árucikkek. A bolygó ráadásul elegendő erőforrással rendelkezik mindenki számára, a gond inkább az egyenlőtlen elosztással van, ezért érdemes lenne olyan megoldásokon gondolkodni, amik ezen segítenek, írja. Az antropológus szerint az alapjövedelemmel, jobb közszolgáltatásokkal, vagy rövidebb munkaidővel is érdemes lenne kísérletezni.

Hickel cikkére sokan reagáltak, a legkritikusabb talán a Bloomberg publicistája, Noah Smith volt, aki azonban nem igazán cáfolta meg Hickel mondásait. Az egyik kritikája az volt, hogy a megújuló energia egyre olcsóbb és nagyobb részt tesz ki a globális energiamixben, tehát jó úton vagyunk a fenntarthatóság felé. Smith ezen kívül azt is felveti, hogy a gazdagodással együtt jár a termékenységi ráta és a szegénység csökkenése is, ezért is lenne szerinte öngól a növekedés elengedése, hiszen így végül a bolygó populációjának a növekedése okozná a túlfogyasztást, miközben milliók maradnának mélyszegénységben. Ráadásul a szegényebb országok az idő előrehaladtával már egyre inkább tiszta energiaforrásokra támaszkodva tudnák ugyanazt növekedési pályát befutni, amit a gazdag országok környezetszennyezően futottak be.

Végeredményben a technológiai fejlődésnek jóval fontosabb szerepe lesz a globális erőforrás-felhasználás visszafogásában, mint a növekedést visszafogására irányuló megoldások, amiket Hickel javasol

– írta.

Hickel erre reagálva már a saját blogján azt írta: nem is állította, hogy a szegény országoknak nincs szükségük gazdasági növekedésre, egyszerűen csak a globális gazdaság jelenlegi felállása nincs rendben növekedés szempontjából.

A termékenység és növekedés összefüggésével kapcsolatban pedig még annyiban vitatkozott Smith-szel, hogy a magasabb termékenységi ráta oka nem az alacsony GDP, hanem a gyenge oktatás. Összességében ugyanakkor

Hickel szerint abban nincs vita köztük, hogy vannak a fenntarthatóság irányába mutató fejlemények, csak szerinte - és az általa hivatkozott kutatások szerint - ilyen tempóban ezek nem érnek semmit, mert megsülünk, mire fenntarhatóvá tesszük a gazdaságot.

Vannak, akik már beismerték a vereséget

A vitában tehát elég szélsőségesek az álláspontok: van, aki szerint a gazdasági növekedést is el kéne engedni, mások szerint viszont nincs is akkora baj, a piaci innováció majd magától létrehozza azokat a technológiákat, amik biztosítják az emberiség túlélését.

Az ENSZ felkérésére tanulmányt író finn kutatócsoport egy harmadik álláspontot képvisel. Szerintük ugyanis nem kell elvetni a növekedést, ugyanakkor a piacot nagyon komolyan szabályozni kell. De ezen kívül arra is szükség lesz, hogy az államok olyan energetikai kutatásokra kezdjenek el a jelenleginél jóval több pénzt költeni, amiket piaci szereplők a rövidtávú kockázatok miatt nem mernek megfinanszírozni.

Ezen kívül konkrét ajánlásokat is tesznek, a városi közlekedésben például a biciklis infrastruktúra, valamint a tömegközlekedés fejlesztését, valamint az elektromos autók infrastruktúrájának fejlesztését ajánlják. A globális közlekedésben viszont a kutatók szerint nem lesz elég a "zöld növekedés", a teherszállítás és a légi közlekedés növekedése ugyanis a jelenlegi tempójában a tanulmány szerzői szerint nem fenntartható.

Ugyanez igaz az energiaigényes ipari mezőgazdaságra, ami ráadásul eléggé globalizált, és a szállítás miatt elég környezetszennyező is. A kutatók szerint ezért elkerülhetetlen lesz az, hogy a fogyasztók újra nagyobb részt helyi termelőktől szerezzék be a mezőgazdasági termékeket, de az étrendeken is változtatni kell majd, ugyanis a hús és a tejtermékekhez képest a növényi alapú táplálkozás sokkal kisebb környezeti terhelést jelent.

„Ez a kapitalizmus teljesen más lenne, mint a mostani. A gazdasági tevékenységet ebben a modellben sokkal konkrétabb célok vezérlik, mint a profit: a cél az esélyek egyenlőségének biztosítása a szennyező anyagok kibocsátásának csökkentése közben. Ezeket a célokat kollektívan, politika útján határozzuk meg. Én azt gondolom, hogy a modern állami és piaci intézmények megtartása mellett ez a legjobb, amit tehetünk, azonban a folyamat nem mehet végbe a gazdasági-politikai hozzáállás jelentős változása nélkül” – mondta Paavo Järvensivu, a kutatócsoport vezetője a Vice-nak.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az ENSZ egyik pillanatról a másikra eláll majd a gazdasági növekedés támogatásától, ugyanis a finnek tanulmánya csak egy a jövő évben elkészülő fenntarthatósági jelentést megalapozó tanulmányok közül. Az ugyanakkor mindenképpen érdekes lesz, hogy az ismert kutatási eredmények fényében változik-e majd, hogy milyen hivatalos ajánlásokat tesznek. És persze ez is csak akkor számít majd igazán, ha a politika is úgy ítéli meg, hogy végre komolyan elkezd foglalkozni a kérdéssel. De a dolog még mindig aktuális lesz, tekintve hogy a legfrissebb kutatások szerint jelen állás szerint bőven a párizsi egyezményben kitűzött 1,5 fokos maximális célnál nagyobb lesz a felmelegedés, ha nem lesz változás.

Mindenesetre nem túl megnyugtató, hogy amikor arról vitázunk, hogy mit kéne tennünk, még mindig ennyire radikálisan eltérő álláspontok állnak egymással szemben, miközben a klímatudósok pesszimistább (és egyre bővülő) frakciója már kifejezetten csak azzal foglalkozik, hogy hogyan alkalmazkodhat az emberiség az ember számára élhetetlen körülményekhez.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)