Albert, Lipót
7 °C
14 °C
Index - In English In English Eng

Másfél év hadakozás után visszajutottak oda, ahonnan indultak

GettyImages-1152460012
2019.06.30. 21:15 Módosítva: 2019.06.30. 23:50
Donald Trump a jelek szerint kibékült Kínával a G20-csúcson, de Pekingből már jelezték, hogy távol még a kereskedelmi háború vége. A néhány jó hír mellett a világ legnagyobb gazdaságainak találkozója azonban inkább az ellentétekről szólt: a klímaváltozás, a gazdasági ügyek és az intézményi reformok terén is gyengült az egység, és a mélyebb világpolitikai folyamatok alapján nem úgy tűnik, hogy egyhamar radikális változás lesz e téren.

Egy évvel ezelőtt, amikor Donald Trump amerikai elnök elkezdett súlyos, bár nem kifejezetten átgondoltnak tűnő gazdasági támadásokat indítani a fél világ,de különösen Kína ellen, azt írtuk, diliházat csináltak a – Magyarország gazdasági helyzete és jóléte szempontjából is kulcsfontosságú – világgazdasági és kereskedelmi rendből.

Egy évvel később, a világ tizenkilenc legnagyobb gazdaságát és az Európai Uniót tömörítő, ezáltal a globális GDP 85 százalékát és a lakosság kétharmadát képviselő G20 oszakai csúcstalálkozója után viszont úgy tűnik, nem diliházról van szó, hanem Trump és Hszi Csin-ping kínai elnök az Idétlen időkig című Bill Murray-film világpolitikai adaptációjával próbálkozik. Legalábbis erre utalnak az elmúlt másfél év történései:

  • Trump tavaly januárban védővámokat vetett ki a mosógépekre és napelemekre, majd tavasszal az acélimportra,
  • Az amerikai igazságügy nem sokkal később megbénította a második legfontosabb telekommunikációs eszközgyártót, a ZTE-t, miután megtiltotta a cég amerikai partnereinek, hogy üzleteljenek a kínaiakkal.
  • Ám végül Trump Hszinek tett „személyes gesztusként” feloldotta a ZTE-tilalmat.
  • Viszont nyáron először 34 milliárd dollár, majd további 16 milliárd dollár értékű kínai importra vetett ki 25 százalékos védővámot.
  • Aztán szeptemberben további 5700 kínai termékcsoportnak a vámját növelte 10 százalékra, ez mintegy 200 milliárd dollár értékű kínai importot érintett.
  • Kína válaszként 110 milliárd dollár értékű amerikai áru vámját emelte meg, ami az Egyesült Államok kínai exportjának több mint 90 százaléka.
  • Aztán decemberben közölték, hogy 90 napra békét kötnek, és tárgyalni fognak a nézeteltérések megoldásáról.
  • De nem sokkal később az Egyesült Államokban eljárás indult a legfontosabb kínai telekommunikációs eszközgyártó, a Huawei ellen.
  • Ennek ellenére május elejére úgy tűnt, hogy közel van a megállapodás a két fél között.
  • De ehelyett Trump borította az asztalt, 25 százalékra emelte a korábbi 10 százalékos védővámot, és gyakorlatilag megbénította a Huaweit, miután eltiltotta az amerikai cégeket a kínai vállalattal való üzleteléstől.
  • Hogy egy hónappal később, az oszakai G20-csúcson bejelentse, hogy megállapodott Hszivel a Huawei-tilalom feloldásáról (amelyet egyébként májusban eleve 90 napos moratórium mellett vezetett be),
  • és ismét tárgyalásokat indítanak a gazdasági nézeteltérések elsimítására.

Ebből a jó hír, hogy Trump a jelek szerint nem gyengébb pillanataiban mégis képes rá, hogy türtőztesse magát a világgazdasági rend erőszakos szétverésétől. A rossz hír, hogy amint a fenti eseménysorból is látszik, az amerikai kül(gazdaság)politika legalábbis nehezen kiismerhető, ami továbbra is rendszerszintű bizonytalanságot és kockázatokat jelent. Mindemellett pedig az időleges tűzszünet ellenére a mostani G20-on elég egyértelmű volt:

hiába van egyre nagyobb szükség a globális együttműködésre a klímaváltozástól kezdve a gazdasági villongásokon át egy sor ügyben, a jelenlegi politikai környezetben erre egyre kisebb az esély.

Másfél éve ugyanaz a lemez

A bizonytalanságtól és az amerikai–kínai viszonyra jellemző bizalmatlanságtól függetlenül a G20 legfőbb eredménye a kereskedelmi háború lecsillapítása volt. Trump teljes hátraarcot mutatott be Kínával szemben: azt ígérte, feloldja a Huaweire kivetett szankciókat, korábbi fenyegetésével ellentétben nem vezet be újabb védővámokat Kínával szemben, és folytatják a májusban megszakadt kereskedelmi tárgyalásokat.

A Washington és Peking közti kereskedelmi villongások háttere, hogy az Egyesült Államok szerint Kína a hazai cégek támogatásával, a külföldi cégek piacáról való kizárásával, illetve a nyugati szellemi tulajdonok, elsősorban a fejlett technológiák államilag szponzorált lenyúlásával tisztességtelen gazdasági előnyökhöz jut. Ezért az amerikai kormány a kínai piac zártabb szektorainak amerikai cégek előtt való  megnyitását, a kínai állami cégek és egyéb stratégiai nagyvállalatok támogatásának felfüggesztését és a kínai gazdasági jogi környezet „nyugatiasabbá” tételét akarja elérni

Amint korábban részletesen is összefoglaltuk, az amerikai követelések nagyrészt nem alaptalanok, és ezeket az aggályokat az Európai Unió is egyre inkább osztja. Ugyanakkor a Trump-kormány nyomásgyakorlási eszközei eddig láthatóan nem vezettek eredményre, nagyrészt azért, mert nem veszik figyelembe a jelenkori világgazdasági rend összetettségét. Ennek a háborúnak az egyik járulékos áldozata volt a Huawei: már az előző elnök, Barack Obama is nemzetbiztonsági kockázatként tekintett rá, hogy a kínaiak egyre nagyobb piaci részesedést, és ezáltal befolyást szereznek a nemzetközi kommunikációs hálózatok felett, de Trump alatt csúnyán elmérgesedett a helyzet: májusban gyakorlatilag embargót vezettek be a céggel szemben. (A Huawei-ügyről részletesen itt írtunk, illetve egy podcastban is beszélgettünk róla).

Kapituláció vagy stratégiai visszavonulás?

Ebből a szempontból Trump a hét végén két fronton is kapitulált.

  • Egyrészt a kínai kormány felé: a Huawei-embargó feloldása Peking fő követelése volt. Bár az amerikai elnök szerint kínai kollégája azt ígérte, a lépésért cserébe Kína rengeteg mezőgazdasági terméket fog vásárolni az Egyesült Államoktól (az amerikai importot korábban a kereskedelmi feszültségek miatt rekesztette be Peking), erősen kétséges, hogy pár ezer tonna szójabab eladása megoldaná azokat az aggályokat, amelyeket az amerikai nemzetbiztonsági szolgálatok évek óta hangoztatnak a Huaweijel szemben. 
  • Másrészt az amerikai üzleti szféra előtt is meghajolt: a Huawei amerikai partnerei, és tágabb értelemben a külföldön is versenyképes amerikai nagyvállalatok már jó ideje hangoztatják, hogy nagyon fáj nekik a kereskedelmi háború, és ideje lenne befejezni azt. A 2020-as választások közeledtével Trumpnak fontos, hogy fenntartsa elnöksége egyetlen tagadhatatlan sikertörténetét, a relatíve egészséges (bár a vagyoni egyenlőtlenségek növekedésével párosuló) gazdasági növekedést, vélhetően ez is belejátszott a kompromisszumba.

Az ügy azonban belpolitikai szempontból sem egyszerű: Trump 2016-ban azzal kampányolt, hogy keményen megleckézteti az Egyesült Államokon élősködő, „csaló” Kínát. Eddig azonban a kereskedelmi háborúzgatásnak nem sok eredménye lett, ha viszont ennél is keményebb eszközökhöz folyamodna, az az amerikai gazdaságnak, és ezáltal újraválasztási esélyeinek is ártana. Magyarul úgy kell megpróbálnia eladni a választóinak, hogy nyerésben van, hogy közben semmi előrelépést nem ért el.

Az ügy ugyanakkor legalább annyira szól a kínai és a nemzetközi politikáról, mint az amerikai kampányról. A pekingi propagandamédia máris jelezte, hogy azért nem lesz olyan egyszerű dűlőre jutni a vitás ügyekben. A két ország közötti nézeteltérések ugyanis a gazdaságszerkezetük és gazdaságpolitikai elveik inkompatibilitásából fakadnak, ezáltal eleve nem könnyű megoldani őket, ráadásul a belföldön egyszemélyi uralom kialakítását, külföldön a kínai globális hatalmi szerep megerősítését célzó Hszi Csin-ping eleve nem érdekelt nagyobb kompromisszumokban, hacsak a kínai gazdaság nem roppan bele Trump esetlen vagdalkozásába (a kínai hatásokról itt írtunk részletesebben).

Trump-show

Trump a G20-on egy másik kérdésben is kapitulált, bár csak részben: nagyon nem akarta, hogy a csúcs záródokumentumában szó essen a párizsi éghajlatvédelmi egyezményről (ebből korábban Trump kiléptette az Egyesült Államokat), de végül ez mégis belekerült, azzal a megjegyzéssel, hogy Washington nem ért egyet a dologgal. 

Ennek mindazonáltal relatíve kevés gyakorlati haszna van, hiszen az egy főre eső szennyezést illetően messze világelső Egyesült Államok elnöke a szürrealitástól sem mentes sajtótájékoztatóján közölte,

nem hagyja figyelmen kívül a klímaváltozás veszélyeit, de „nem akarja csődbe vinni” az amerikai cégeket, és egyébként is, „a vizeink a valaha volt legtisztábbak, a levegő a valaha volt legtisztább”, ezért nem hajlandó „feláldozni” az amerikai gazdaságot, a többi ország elképzeléseivel pedig nem ért egyet, hiszen a szélerőművek nem működnek, amikor nem fúj a szél.  

Trump egyébként is erős formában volt Oszakában. Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, aki a találkozó előtt a Financial Timesnak adott interjúban a nyugati típusú demokráciát (egyébként az amerikai jobboldal érvrendszerétől nem idegen kriptokonzervatív érvekkel) szapulta, jót viccelődtek arról, hogy az oroszok beavatkoztak az amerikai választásokba. Egy közös reggelin ismét kiállt a Dzsamál Hasogdzsi amerikai-szaúdi újságíró megöletésével vádolt Mohamed bin Szalmán szaúdi trónörökös mellett, míg a japán kormányfő egy színes, elég primitív infografikával békítette meg kereskedelmi tirádái közben.

Majd amikor a sajtótájékoztatón az amerikai demokrata párti elnökjelölt-aspiránsok vitájáról, illetve a vitán főszerepet kapó kötelező buszoztatás rendszeréről kérdezték (ez egy 1970-es évekbeli intézkedés volt, amely az iskolarendszeren belüli faji szegregáció feloldását célozta azáltal, hogy az eltérő etnikumú és társadalmi státusú diákokat a lakhelyüktől távolabbi integrált iskolákba „buszoztatták”), annyit tudott hozzátenni a kérdéshez, hogy „nem sok más módja van a gyerekek iskolába szállításának, mint a buszoztatás”.

A G20 végeztével pedig a látszólag teljes kampánymódban lévő Trump fogta magát, és drámai hirtelenséggel találkozott Kim Dzsongun észak-koreai diktátorral is.  

Amerika árnyékában

Hogy a világot egyre kevésbé hatják meg Trump tirádái, azt jelezte, hogy a G20 alatt más, egyébként nem túl szoros viszonyban lévő országok és régiók is közeledni kezdtek egymáshoz.

Az Európai Unió például a négy dél-amerikai országot, Brazíliát, Argentínát, Perut és Uruguayt tömörítő Mercosurral, majd pár napra rá Vietnammal is szabadkereskedelmi egyezményt kötött. Ez volt az unió harmadik nagyobb szerződése a közelmúltban, miután nemrég Japánnal is lepaktált Brüsszel.

Miközben tehát Trump próbálja szétverni a liberális világgazdasági rendet, mások azért toldozgatják-foltozgatják azt. Kérdés persze, hogy mennyire sikerül majd ratifikálni ezeket az egyezményeket, hiszen nemcsak Trump látja az ördögöt a kereskedelmi egyezményekben, hanem az európai baloldal is, és a zöldek közelmúltbeli nyugat-európai megerősödése és a szociáldemokraták identitásválsága megakaszthatják ezeket a törekvéseket.

A másik nagy közeledés Japán és Kína között volt: Hszi Csin-ping először látogatott elnökként a szigetországba, Abe Sinzó japán kormányfő pedig a két ország közti „új korszak” beköszöntéről beszélt kétoldalú találkozójuk alatt. Ez már csak azért is jelentős dolog, mert amúgy Peking és Tokió kölcsönösen militarizmussal, történelemhamisítással és a kelet-ázsiai térségbeli viszonyok erőszakos befolyásolásával vádolják egymást. Trump kereskedelmi háborújának árnyékában azonban közös gazdasági érdekeik védelme érdekében látszólag hajlandóak valamiféle (elég óvatos) enyhülésre.

Recseg-ropog

Végső soron azonban ezek csak kozmetikai beavatkozások, amelyek egyre kevésbé tudják elfedni, hogy repedezik a világrend. Az enyhülés ellenére a mélyebb folyamatok nem ez irányba mutatnak.

Hiába békült ki időlegesen Trump és Hszi, az amerikai és kínai vezetés egyre inkább stratégiai riválisként tekint egymásra; az EU gazdasági téren egyszerre partnere és ellenfele az Egyesült Államoknak és Kínának, miközben energiái nagy részét eleve belső harcai kötik le; Kelet-Ázsia megosztott, de egyik fél mellett sem kötelezi el magát teljesen a kereskedelmi háborúban; Oroszország meg egyedül a rendszer gyengítésében érdekelt; másoknak meg nem nagyon osztottak lapot.

A mélyebb érdekellentéteket tükrözi a G20-csúcs után kiadott nyilatkozat is:

  • A klímaváltozás kérdésében már az is eredmény volt, hogy egy felvizezett mondatot sikerült beletuszkolni az egyébként semmiféle kötelező erővel nem rendelkező nyilatkozatba, ami nem sok optimizmusra ad okot a jövővel kapcsolatban.
  • A kereskedelmi ügyekben mind a nemzetközi, nyugaton pedig a nemzeti politika is megosztottá vált a jelenlegi liberális rend jobboldali-nacionalista és baloldali-kapitalizmuskritikus csoportok, illetve a status quo fenntartásán munkálkodó technokraták és a csak mérsékeltebb reformokra hajlandó centristák között. 
  • A találkozón pedig végül mind a klímaváltozás, mind a kereskedelem, mint a világgazdasági rendet fenntartó intézmények reformja kapcsán a korábbiaknál visszafogottabb célokat fogalmaztak meg.

A G20 értelme az lenne, hogy a világ vezető országai legalább a közös, globális érdekek mentén próbáljanak együtt cselekedni, ám az utóbbi évek tendenciái alapján erre egyre kevésbé képes. Ennél már csak az lenne rosszabb, ha nem lenne: ha megoldások tekintetében nem is valami sikeres, a feszültségek kezelésének a jelek szerint nincs jobb eszköze.