Bedöglött Európa (és Magyarország) motorja

Németországra hagyományosan az európai gazdaság nem túl gyorsan, de biztosan és megbízhatóan eldöcögő dízelmotorjaként szokás tekinteni, különösen a 2008-as válság óta. Az utóbbi bő egy évben azonban hirtelen elkezdtek sokasodni az aggasztó jelek, amelyek a tíz éve töretlen német konjunktúra elakadását jelzik: 

• a gazdaság gerincét adó ipar termelése egy éve csökken,
• a válság óta a növekedést tápláló exportpiacok lassulnak,
• a bankrendszer gyenge,
• az infláció tartósan alacsony,
• a politika pedig (részben társadalmi nyomásra) a romló kilátások ellenére sem hajlandó engedni a költségvetési fegyelemből, holott a legnagyobb eséllyel ezzel tudna rövid távon változtatni a helyzeten.

Bár egy súlyosabb válság nem valószínű, az sem, hogy egyhamar visszatér a régmúlt mesés növekedése: a pesszimisták szerint Németországot mélyebb, rendszerszintű gondok húzzák vissza. Ami növekedési szempontból rossz hír egész Európa, különösen a német ipartól erősen függő Magyarország számára is. A klíma viszont profitálhat a dologból, bár egyelőre még ez sem biztos.

Begyűrűzött a kereskedelmi háború

Az, hogy a helyzet nem túl rózsás, már a nyár elején látszott a gyenge külkereskedelmi és ipari adatokból, nem sokkal később az is kiderült, hogy április és június között, az idei második negyedévben csökkent a német bruttó nemzeti össztermék (GDP). A koraőszi adatok alapján pedig a német jegybanktól kezdve a cégvezetőkön át a prominens közgazdászokig mindenki arra rendezkedett be, hogy a harmadik negyedév is negatív gazdasági teljesítményt hoz, azaz recesszióba kerül Európa legnagyobb gazdasága. (A recesszió technikailag azt jelenti, hogy két egymást követő negyedévben is csökken a GDP az előző negyedévhez képest.)

A felszínen a megtorpanásnak prózai okai vannak. Ahogy korábban részletesen is írtunk róla, a 2008-as válság utáni német konjunktúra jelentős részben a Nagy-Britanniába és Európán kívülre, elsősorban az Egyesült Államokba és Kínába irányuló német ipari export felfutásának volt köszönhető. Export- és iparfüggőség tekintetében Németország egyedülálló a világ nagy, fejlett gazdaságai között: tavaly az ipari termékek kereskedelme a GDP 40 százalékát tette ki; az ipari termelés hozzáadott értéke a GDP 23 százalékát. Utóbbi adat az Egyesült Államokban, Franciaországban és Nagy-Britanniában 10 százalék körül mozog, egyedül Japánban hasonlóan magas a nagy, fejlett gazdaságok között. 

Ugyanakkor a német ipari termékek iránti külső kereslet 2019-ben jelentősen gyengült. Az Egyesült Államok és Kína közti kereskedelmi háború és az ahhoz köthető bizonytalanság, a világgazdaság és azon belül is Kína növekedési ütemének lassulása (kiváltképp az autópiaci boom vége), valamint a brexittel kapcsolatos félelmek megtépázták a német ipari megrendeléseket, és ezáltal az ipartól erősen függő GDP-t is. Az ipari termelés négy negyedéve csökken, az autóipar kibocsátása 17 százalékkal esett tavaly. Az ipari aktivitást jelző beszerzésimenedzser-index 2009 óta nem volt olyan gyenge, mint most.

A jegybank, a gazdasági minisztérium, a vállalati szektor és a német közgazdászok többsége szerint nincs szó válságról, és nem kell elhúzódó recessziótól tartani. A jegybank elemzői szerint az ipar bár megroggyant, az építőipar erős, a fogyasztás és a foglalkoztatás továbbra is nő. Idén és jövőre még a recesszió ellenére is pozitív, bár nem túl acélos 0,5, illetve 1 százalék körüli GDP-növekedést várnak. 

Túl takarékosak

Más (jellemzően angolszász) közgazdászok szerint a lassulás háttérben komoly rendszerszintű gondok állnak. (Ezeket korábban hosszabban is összefoglaltuk.)

Bár a kormány negatív kamatra tud államkötvényt kibocsátani (tehát a befektetők fizetnek érte, hogy kölcsönadhassanak a németeknek), a költségvetés 2014 óta pluszos, és az azt megelőző két évben is nagyjából nullás volt. Tavaly egyenesen 34 milliárd eurós, a GDP 1,7 százalékára rúgó pluszban zárt Berlin, az államadósság mindössze a GDP 60 százaléka.

Az inflációtól való radikális félelem, valamint az eladósodással szembeni kulturális-társadalmi ellenérzések táplálta extrém költségvetési fegyelem 2009 óta az alkotmánynak is része, és felmérések szerint rendkívül népszerű a lakosság körében. Ugyanakkor egyesek szerint az utóbbi évek takarékoskodása a jövő növekedésének kárára ment: a bírálók a beruházások és a lakossági fogyasztás alacsony arányára, romló infrastruktúrára, lassú internetre, elmaradó digitalizációra, szétrohadó hadseregre panaszkodnak. Na meg arra, hogy az alacsony fogyasztás, a gyenge beruházások és a romló infrastruktúra visszafogja a gazdaságot, és a jövőben növekvő gondokat jelent majd.

A dolog odáig fajult, hogy egyes, a közelmúlt növekedési adatain alapuló értékelések szerint nem a régimódi autó- és gépipari exportmodellt követő németek, hanem a belső fogyasztáson és szolgáltatásokon alapuló (bár gyengébb versenyképessége miatt évtizedek óta lesajnált, és most sem dübörgő) francia gazdaság jelenti a jövőt Európában. 

Nincs gazdaságpolitika?

Ha nem is ennek hatására, de valamelyest megmozdult az ortodoxia Németországban: egyes közgazdászok az állami beruházások felpörgetését sürgetik, Olaf Scholz, a pártvezéri és kancellári ambíciókat dédelgető szociáldemokrata pénzügyminiszter pedig erősen lobbizik egy 50 milliárd eurós gazdaságélénkítő csomagért, illetve általában véve az állami költekezés beindításáért. Sőt, ma már pár kereszténydemokrata politikus is megkérdőjelezi, okos dolog-e szigorúan ragaszkodni a költségvetési többlethez.

Mindazonáltal a “fekete nullaként” emlegetett költségvetési doktrína óvatos megkérdőjelezésén túl nincs szó komolyabb reformtervekről. Ez kapcsolódik ahhoz az elemzők és gazdasági vezetők által is megfogalmazott tágabb kritikákhoz, miszerint

Eszerint Merkel szerencsés volt, hogy egy megerősített gazdaságot örökölt, amely egészen 2018-ig különösebb beavatkozás nélkül elmuzsikált az autógyárak és a híresen erős ipari kis- és középvállalkozások (Mittelstand) exportsikereinek farvizén. Ugyanakkor a vészmadarak szerint ezek az állapotok megváltoztak: a kínai konkurencia felnövésével, a német technológiai előny csökkenésével, az autóipar kihívásaival hosszabb távon tarthatatlan a mai recept, valami újat kell kitalálni, ehhez pedig szükségszerűen nagy reformok kellenek.

A német modell bírálói szerint a jövőt nem az autóipar és a Mittelstand jelenti, hanem a digitális szolgáltatások, a mesterséges intelligencia, a robotika: nem véletlen, hogy napjaink legsikeresebb cégei nagyrészt amerikai és kínai technológiai vállalatok. Ezen a területeken Németország jelentős lemaradással küzd, és nem látszik, hogy komolyabban próbálná orvosolni ezt. Mindezt tetézi a külpolitikai gyengeség: Németország hiába függ ilyen erősen az exportpiacoktól, a kormány keveset tesz azért, hogy politikailag befolyásolja a helyzetet: miközben a kínaiak és az amerikaiak hosszú ideje manővereznek, Merkel tétlenül áll a partvonalon, rombuszjelt formálva kezeivel.

Hosszú vagy rövid táv?

A hosszabb távú gyengélkedést valószínűsíti a demográfiai helyzet is: a német társadalom a bevándorlással együtt is öregszik, ami egyben a gazdasági dinamizmus csökkenését is jelenti, miután az idősek kevesebbet fogyasztanak és nem fektetnek be. Részben pedig a negatív német államkötvényhozamok is annak szólnak, hogy a befektetők tartósan alacsony növekedést és alacsony inflációt várnak. (Bár a negatív hozamokban szerepet játszik, hogy a német adósság túl nagy része van jegybankok és pénzintézetek kezében, amelyek tartalékeszközként használják az állampapírt, és emiatt nem a haszonra mennek.)

Mindenesetre a kilátásokat illetően az egyik (jellemzően angolszász közgazdászokból álló) oldal szerint tehát egy 20. századi gazdaságszerkezetű Németország áll szemben a 21. század technológiai és demográfiai kihívásaival, az ezekre való felkészülést pedig a takarékoskodás mantrája és a gazdasági vízió hiánya is akadályozza. Amit tovább tetéz, hogy nagy exportfüggősége miatt erősen sebezhető, miközben a nemzetközi politikában gyenge és tétova a német kormány.

A másik oldal szerint ez erős túlzás: a német ipar továbbra is világvezető, adósság- és megtakarításfronton szuperül áll az ország, a beruházások aránya nem alacsony (a GDP arányában nagyjából akkora, mint az Egyesült Államokban, és magasabb, mint az Egyesült Királyságban), a munkanélküliség továbbra is rekordmélységekben, a fő problémák pedig Donald Trumphoz és a brexithez kötődnek. Az optimisták a technológiai lemaradást és a gazdaságpolitika hiányát sem látják megalapozottnak: az ipari automatizáció terén élen járnak, kismillió programjuk van az "Ipar 4.0" néven megjövendölt új ipari forradalom megvalósítására, és lassan ugyan, de exportmodelljüket is finomhangolják.

Mindemellett a piacok sem fogytak még el. Ahogy a patinás kieli világgazdasági kutatóintézet (IfW) vezetője fogalmazott,

világszerte számos fejlődő gazdaság van még, ahol jelentős piaca lehet a német gépipari és autóipari termékeknek”, ezért az amerikai, kínai és brit negatív hatások ellenére “nincs ok megkérdőjelezni a német gazdaság exportorientációját.  

A klímának lehet, hogy jó

Az Európa többi országának, így a német ipartól erősen függő Magyarországnak sem mindegy, hogy a német gazdaság gondjai ciklikusak, azaz a mostani kereskedelmi feszültségekhez kötődnek, vagy hosszú távú, strukturális folyamatok állnak a háttérben. Varga Mihály pénzügyminiszter szerint a német válság nem gyűrűzik be (nagyon rövid távon egyelőre a makrogazdasági mutatók is ezt jelzik), és tény, hogy az utóbbi szűk két évben a magyar növekedés kevésbé függött a német autóipartól, és nagyobb részt a brutálisan pörgő beruházások mozgatták. Hosszabb távon viszont minden bizonnyal a magyar gazdaság is meg fogja érezni a német kihívásokat.

Míg Magyarország nagyrészt beszállítóként kapcsolódik Németországra, és emiatt az export feléledésében érdekelt, addig Európa számára inkább az az érdekesebb, hogy elkezd-e költekezni a német kormány. Ez ugyanis nemcsak a német gazdaság dinamizmusának tenne jót, az egész eurózónának segítene, ha a németek több európai árut és szolgáltatást vásárolnának, és ezzel kicsit berúgnák a lomha uniós gazdaságot. A német kiköltekezés ugyanakkor 2009 óta csak álom, és a jelek szerint a mostani recessziós fenyegetés is csak mérsékelten rázta fel az állóvizet, ahogy korábban az európai beruházási programot sürgető Emmanuel Macron francia elnök kérlelése sem hatott.

A pénzcsap megnyitása ellen hat, hogy a jelek szerint a lakosságot is kevéssé érdekli a recesszió: felmérések szerint az éghajlatváltozást tartják a legfontosabb ügynek, egy szeptemberi közvélemény-kutatás szerint

Utóbbi célt pedig végső soron támogatja, ha az autógyártás és az ipari termelés csökken. A napokban bejelentett zöldcsomag fogadtatása alapján ugyanakkor e téren sem sikeres Merkel kormánya. A csomag a klímaváltozás elleni harcot hivatott elősegíteni az üvegházgáz-kibocsátás megadóztatásával és a zöldberuházások ösztönzésével. Ám a Zöldek és környezetvédő civil szervezetek szerint a tervek messze nem elég ambiciózusak, és keveset tesznek majd a kibocsátás visszafogásáért. Ezzel szemben az ipari érdekvédelmi szervezetek szerint pont hogy túl szigorú és drága, és versenyhátrányba hozza őket a külföldi riválisokkal szemben. 

De a dolog legnémetebb része, hogy hiába tartalmaz a berlini terv 2023-ig 54 milliárd eurós kiadásokat, költségvetési hatását tekintve nullás: a pluszkiadásokat más bevételekkel fedezik. Szemben az amerikai baloldal által propagált, állami zöldberuházásokat előrevetítő Zöld New Deal programjával, a németek még a klímát is csak spórolás mellett hajlandók védeni.

(Borítókép: Illusztráció! A Porsche Boxster (front) and a Carrera 911 stuttgarti összeszerelőüzeme. Fotó: Thomas Kienzle / AFP)