Piroska
-3 °C
0 °C
Index - In English In English Eng

A ruhaipar már nagyobb kibocsátó, mint a repülés és a tengeri szállítás együtt

ff
2019.12.12. 00:06 Módosítva: 2020.01.09. 09:51

Jön a karácsony, és vele az ajándékvásárlási kényszer, meg a kínzó ötlettelenség. Az anyánknak már van mindenféle konyhai gépe, elektromos fogkeféje, végtelen mennyiségű fülbevalója, az apánk már egy évtizede hajtogatja, hogy neki tényleg nem kell semmi, de jobb híján azért tavaly is kapott egy könyvet (amit biztos nem olvasott el). A testvérünkkel próbáltunk innovatívabbak lenni, ezért vettünk neki egy új és játékínyencek szerint baromi szórakoztató társast, amit természetesen már megvett magának korábban.

Elég volt ebből, idén mindenki egy pénzzel feltöltött, ruhaboltos ajándékkártyát kap, majd levásárolják maguk, ruha úgyis mindenkinek kell.

De biztos ez?

Nem, egyáltalán nem biztos, sőt több mint valószínű, hogy a közegünkben egyetlen olyan ember sincs, akinek szigorú értelemben véve szüksége lenne bármilyen ruhadarabra. Ezt onnan gondolom, hogy

egy átlagember 60 százalékkal több ruhát vásárolt 2014-ben, mint 2000-ben, és a két időpont között a ruhaipar éves teljesítménye is megduplázódott,

miközben már 2000 környékén sem egy szál ágyékkötőben szaladgáltak az emberek (még a világ kevésbé szerencsés részein sem). Az 1,3 ezer milliárd dolláros, 300 millió embert foglalkoztató divatipar évi 53 millió tonna ruhát gyárt le, ha az eddigi tempóban folytatódik a növekedés, akkor 2050-re elérnénk a 160 millió tonnát.

Az eleve magas fogyasztási szintről induló EU-ban 40 százalékos volt a ruhafogyasztás bővülése az elmúlt évtizedekben. Oké, tehát stílusosabbak lettünk, hol a probléma? Hát ott, hogy a ruhaipar időközben a növekvő volumen miatt a világ egyik legellentmondásosabb ágazatává nőtte ki magát, és minden egyes feleslegesen megvásárolt cuccal ezt a spirált pörgetjük tovább.

Kellemetlen számok a ruhaiparról

Ha valakit a fenti számok nem győznek meg arról, hogy a divatipar és vele együtt a divatra érzékeny fogyasztó átesett a ló túloldalára, annak itt van még néhány a Business Insider gyűjtése nyomán.

  • Miközben a ruhavásárlás elképesztő méreteket öltött, nem meglepő módon elkezdett csökkenni az az időtartam, ameddig egy-egy ruhát megtartanak az emberek: 2000 és 2014 között ez a felére esett vissza. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy 36 százalékkel kevesebbszer (akár csak 7-10 alkalommal) veszünk fel egy ruhát  teljes élettartama alatt, mint 15 évvel ezelőtt. Végtére is a gardróbunk nem végtelen nagyságú, ha jóval több ruhát veszünk, mint korábban, gyakrabban kell selejtezni.
  • Aki egy kicsit odafigyel, az legalább az adományboltba viszi a felesleges ruháit, nem rögtön a szemétbe dobja. Sajnos van egy rossz hírünk: igazából ezeknek a ruháknak is a kukába kerül a nagy része, mert egyszerűen nincs akkora piaca a használt ruháknak, ami elbírná a leselejtezett mennyiséget. Napjainkban évi 82 milliárd textilszemét keletkezik, ennyivel fel lehetne tölteni például Sydney teljes kikötőjét, a mennyiséget napi szintre bontva pedig másfél Empire State Buildinget az év minden egyes napján.
  • Aki vacillált egy-egy darab megvásárlásakor, és esetleg pár hét múlva visszanézett a boltba, de ekkor már nyomát sem találta a kinézett ruhának, az nem fog ezen meglepődni, de azért elég sokkoló tény, hogy a fast fashion éllovasai 15-25 kollekciót dobnak piacra évente. 2000-ben az átlag divatcég még évi két kollekcióval dolgozott. A mostani tempó arra jó, hogy a vásárló úgy érezze, mindig valami frissel találkozik a kedvenc boltjában. De egyúttal óriási kényszert is helyez a láncokra: az aktuális ruhaadagot gyorsan ki kell pörgetni, hogy helyet csináljanak az újnak, ez pedig csak leárazásokkal lehetséges, ha lehetséges egyáltalán. Az állandó leárazások anyagilag és a vásárlók tudatában is létrehozzák azt a helyzetet, amelyben a ruhanemű értéktelen, gyakran lecserélhető dologgá válik.
  • A vevő által kidobott és az eleve eladhatatlan ruhák végül a hulladéklerakókban végzik, ahol bomlásnak indulnak üvegházgázokat eregetve, vagy pedig eltüzelik őket hulladékégető erőművekben. Így legalább nem halmozódnak, viszont érdemes tudni, hogy a ruhaégetés még a szénnél is több szén-dioxidot küld a légkörbe: egy megawattóra energia előállítása ruhákból 1,3 kiló szén-dioxid kibocsátásával jár, ugyanez az a szám szénnél alig több mint 1 kiló, földgáznál pedig csak fél kiló.
  • De nem csak a textilhulladékból lesz üvegházgáz, a ruháink létrehozása is karbonintenzív folyamat. Olyannyira, hogy a divatipar már a világ kibocsátásának 10 százalékáért (évi 1,2 milliárd tonna) felelős, ha pedig a mostani trend folytatódna, ez 50 százalék környékére mehetne fel 2050-re. Ez nyilván elképesztő nonszensz, de még a mostani szint is fenntarthatatlan, az a 10 százalék ugyanis több, mint a sokat kárhoztatott, környezettudatos körökben már-már cikinek számító repülés és a szintén gyakran mumusként emlegetett tengeri szállítás kibocsátása együttvéve.
  • Az ágazat vízpazarlása ha lehet, még durvább, a gyapot magas vízigénye miatt egyetlen pamutpóló elkészítése több mint 2,5 ezer liter vízbe kerül. A pamut kihívójaként felfutóban lévő viszkóz gyártása is majdnem ennyire vízigényes, és még durván szennyező is. A globális hulladékvíz 20 százalékának termeléséért a textilipar felelős, ennek egyik oka a textilfestés. Egyetlen farmer elkészítéséhez nagyjából 7,5 ezer liter vizet használnak el.
  • A vizet egyébként nem csak a gyártás szennyezi, hanem a mosás is, ezért érdemes tényleg csak akkor mosni, ha büdösek vagy koszosak a cuccaink: a mosás miatt évente fél millió tonna mikroszál landol az óceánokban, ezek nagyobb része poliészter, ami még csak le sem bomlik. Becslések szerint a világtengerekben ma található mikroműanyag 31 százaléka származik poliészter ruhákból. A szintetikus szöveteknek a gyártása is szennyező, 98 millió tonna kőolajat használnak erre a célra évente.
  • És akkor az iparág emberi vonzatáról még nem is ejtettünk szót. Ahhoz, hogy egy pólót meg tudjunk venni 1500 forintért, nem csak az kell, hogy ne fizessük meg a felhasznált erőforrások és a szennyezés valódi árát, hanem az is, hogy a dolgozóknak szánalmasan alacsony bérért varrjanak. Nem véletlenül koncentrálódik a textilipari gyártás nagy része olyan országokba, ahol a munkavállalói jogok nagyon gyengék vagy nincsenek szigorúan betartatva. Ez nem csak a bérezést érinti, hanem az egyéb viszonyokat is: sok ázsiai gyárban olyan körülmények között dolgoznak az alkalmazottak (többnyire nők), ami belefér az EU definíciójába a rabszolgamunkáról.

Nem szeretnénk persze elhallgatni, hogy a nagy cégek is egyre inkább kezdenek odafigyelni a környezetterhelésükre. Az Adidas például eltávolítja a műanyagot a termékláncából, a Levi's a vízhasználatát csökkenti, a Nike a megújuló energia felé megy a gyártásban, a H&M visszagyűjti majd részben újrahasznosítja a ruhákat, és így tovább.

Ezek apró lépések a jó irányba, de azt muszáj látni, hogy akármennyit faragnak a jelenlegi szennyező működésmódon, itt már alapvető trendfordulóra lenne szükség. A ruhaipari kibocsátás volumennövekedése olyan esztelenül nagy volt az elmúlt két évtizedben, hogy ez nem folytatódhat így, sőt: mint a fenti számok mutatják, már a mostani szint is bőven sok a bolygónak.

És ha mégis ruhát ajándékoznék?

A probléma olyan komplex és az iparág olyan nagy, hogy egyéni fogyasztói döntéseinkkel önmagában nem fogjuk tudni megoldani a kérdést. Aki azonban mégsem szeretne részt venni a fastfashion-őrületben, annak ma már sok lehetősége van másképp megoldani a ruházkodást vagy akár a ruhaajándékozást, hogy a karácsonyhoz is visszakanyarodjunk. Az első két szabály persze, hogy mindent hordjunk a lehető legtovább, és minden darab megvétele előtt gondoljuk végig, biztosan kell-e ez nekünk vagy annak, akinek szánnánk. Ha pedig a válasz igen, akkor:

  • Turkálóban vásárolni ma már nem ciki, sőt, nem is szólva arról, milyen örömet tud okozni, ha az ember véletlenül kifog pár ezer forintért egy gyapjúpulcsit vagy egy valódi bőrkabátot.
  • A környezeti és emberi jogi aggodalmakra válaszképpen a piacon magától is erősödőben van a fenntarthatóbb módszerekkel készült ruhák szegmense. Ezek többnyire jóval drágábbak, mint a fast fashion, cserébe lelkiismeret-furdalás nélküli vásárlási élményt és jobb esetben tartósabb ruhákat ígérnek. Aki még a mosás általi környezetterhelésre is odafigyelne, annak pedig ott vannak a pofátlanul drága, viszont elvileg strapabíró és mosást nem igénylő gyapjúcuccok.
  • Ha nem kifejezetten a fenntarthatóságra lövő cégtől vásárolunk, akkor is jobb irány, ha az, akinek anyagilag belefér, inkább megveszi a drágább, de cserébe jobb minőségű ruhákat, amelyek tovább maradnak hordható állapotban. (Persze a drágaság önmagában nem garancia sem az etikus gyártásra, sem a minőségre.)
  • De a fast fashionön belül sem mindegy, mit veszünk: az újrahasznosított anyagból készült ruha környezetbarátabb, a természetes anyagból készült ruha nem olyan kártékony, amikor végül szemét lesz belőle. Az alapdarabok pedig tovább hordhatók anélkül, hogy elkezdenének kínosan divatjamúltnak kinézni, ezt is érdemes fontolóra venni, mielőtt beruházunk egy teljes kollekcióra az aktuális évben menőnek számító, feltűnő darabokból.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)

Klímaváltozás, környezettudatosság, fenntartható jövő.
Ezek nem csak trendi hívószavak, hanem a közös valóság, amiben mindannyian élünk. A Zöld Indexen mi is kiemelt figyelemmel foglalkozunk ezekkel a témákkal. Ha te is fontosnak tartod, hogy azoknak is élhető bolygójuk legyen, akik ma születnek, csatlakozz hozzánk a Zöld Indexen.