Izidor
1 °C
16 °C
Index - In English In English Eng

Még drágább az életed: feléledt a magyar infláció

12200
2020.02.21. 07:23
Úgy tűnik, sok év várakozás után most rendesen belelendül a magyar infláció. A januári adat részben az elemzőket is meglepte, és valószínűleg átmeneti kilengésről van szó, ugyanakkor manapság egyre nehezebb megmondani, mitől milyen irányba alakul az infláció. Ettől függetlenül abban nagyjából biztosak lehetünk: számunkra a drágulásmentes létnek egy időre vége, amiben szerepe lehet a gyenge forintnak, a bérnövekedésnek és a világgazdaságot fenyegető tényezőknek is.

Idén januárban akkorát ugrottak a fogyasztói árak, amire régóta nem volt példa: a KSH adatai szerint 4,7 százalékkal volt drágább az élet Magyarországon, mint 2019 első hónapjában, havi bázison ennél nagyobb növekedést utoljára 2012 végén mértek. A januári értékkel a régión belül első helyre kerültünk, vagyis a többi hasonló helyzetű gazdaságot is beelőzte a hazai pénzromlás, mint az alábbi grafikonon látható, elsősorban az élelmiszerek, az üzemanyagok és a szolgáltatások drágulása miatt.

A drágulás miatt jellemzően mindenki szívja a fogát, pedig a fennálló berendezkedés szükséges eleméről van szó, úgy is mondhatnánk, hogy

a gazdaság egyik motorja az infláció.

Ha az emberek arra számítanak, hogy adott összegért a későbbiekben kevesebb terméket és szolgáltatást vásárolhatnak meg a pénzromlás miatt, akkor a jelenben szívesebben fogyasztanak, nő a gazdaság, a cégek tudnak bővülni, beruházni. Ha viszont ennek az ellenkezőjét feltételezik - vagyis hogy később többet fog érni a pénzük -, az a több megtakarítás és kevesebb vásárlás irányába tolja őket, így lassítja a gazdaságot.

Persze az sem jó, ha mindenki csak nyakló nélkül költekezik, és az sem, ha mindent félrerak; a fogyasztás-megtakarítás aránynak van egy egészségesnek tekintett sávja, aminek alakulása a nemzeti politikáktól sem független. Közismert negatív példa ennek eltolódására Németország, ahol a gazdaságpolitika a magánszektort és az államháztartást is a megtakarítás felé hajtja, miközben a fogyasztás más fejlett országokhoz mérten alacsony GDP-arányosan, ez pedig a brutális exporttöbblettel kiegészülve a teljes eurózónában makrogazdasági feszültséget okoz. A német infláció is rendre alacsonyabban maradt az utóbbi években, mint az EKB szerette volna (igaz, ez nem csak rájuk volt igaz), bár a bérnövekedés hatására az utóbbi pár hónapban már mutatott életjeleket, januárban 1,7 százalék lett. 

Valamekkora mértékű (jó esetben kiszámítható) inflációra tehát a mai gazdasági modellben szükség van, nem véletlen, hogy a monetáris politika felett őrködő jegybankoknak van inflációs célja. Ezt változó sikerességgel érik el, az Európai Központi Bank például évek óta emberfeletti küzdelmet folytat, hogy feltornázza az inflációt, de az előző elnök, Mario Draghi regnálása alatt hiába kötelezte el magát a szervezet nyolc éven keresztül a monetáris élénkítés mellett (pl. kötvényvásárlási program, negatív kamatlábak), az infláció csak nem akart elmozdulni az 1 százalék körüli értékről. De a fejlett világban általánosan is jellemző, hogy alacsonyabban alakul az érték, mint azt a központi bankok szeretnék: jelenleg

az inflációs célt követő országok nagyjából kétharmadában nem sikerül megugrani a kitűzött értéket,

például az USA és Japán is rendre 2 százalék alatt marad.

Ki érti ezt?

A globálisan jellemző szerény mértékű pénzromlást egy sor tényező magyarázza részlegesen, de igazán átfogó, önellentmondásoktól mentes modellünk, ami jól leírná a 2008-as pénzügyi világválság óta zajló folyamatokat, jelenleg nincs. Vagy mondhatjuk úgy is - ahogyan azt az EKB szakértői a háttérben a Bloomberg újságíróinak is megjegyezték, illetve az MNB elemzéséből is kiderül -, hogy

senki nem érti igazán, hogy működik manapság az infláció.

A hagyományos modellek legismertebbike a Phillips-görbe, amely leegyszerűsítve a munkanélküliség és az infláció fordított összefüggését írja le, de ennek a módosított változatai sem magyarázzák már kielégítően az elmúlt évek eseményeit. Először is, a válság éveiben a felszökő munkanélküliség és a keresletcsökkenés nem járt az árak számottevő visszaesésével, másrészt a kilábalás sem hozta magával a korábbi tapasztalatok alapján várt élénk inflációt: évek teltek el úgy, hogy konjunktúra és aránylag feszes munkaerőpiac mellett alig-alig tapasztaltunk drágulást.

Megfigyelések szerint szintén visszaesett a magyarázóereje annak az elméletnek, amely az exportáló és a belföldre termelő ágazatok termelékenységének különbségéből (Balassa-Samuelson hatás) vezeti le az infláció alakulását. Az is általános tapasztalattá vált, hogy hiába stimulálnak a jegybankok, a pénzbőség nem egyenletesen oszlik az egyes területek között, jellemző például hogy a célzott reálgazdasági hatás helyett inkább a pénzügyi eszközök és az ingatlanok drágulnak. 

A régi modellek alapján történő becslés tehát nehézkessé vált, marad a kérdés, milyen tényezők alakítják a helyzetet mostanában, és hogy mi következik ezekből ránk nézve. Mit mutat a januári megugrás: szokjunk hozzá, hogy az infláció kiszabadult a palackból, és egyre drágább lesz az élet, vagy csak átmeneti kilengésről van szó?

Csoda, hogy csak most ugrik ki

A hirtelen megugrással elért 4,7 százalékos érték elsőre ijesztőnek tűnhet – két évvel ezelőtt már a 2,9 százalékot is durvának érezhettük – de valójában az MNB is számított arra, hogy 2020 elején átmenetileg a teljes évre várt átlagnál (3,5%) magasabbra emelkedik az infláció. Az adószűrt maginfláció így is hangyányit megelőzte az előrejelzett ütemet, 3,5% helyett 3,7% lett, de azért pánikba esni nem kell,

valószínűleg a januári lesz az idei csúcs a drágulásban,

mondta az Indexnek Móricz Dániel a Hold Alapkezelő portfóliómenedzsere. Németh Dávid, a K&H vezető elemzője szerint is egyszeri hatás lehet az árfelhajtó tényezők egy része, ezek az év folyamán ki fognak kopni, ám más területeken, például a szolgáltatószektorban tartós lehet a drágulás. Az MNB egyébként decemberi inflációs jelentésében a teljes 2020-as évre 3,5%-ot jelzett előre, az aktuális trendek fényében ezt már többen keveslik, Németh Dávid inkább 3,6-3,8% közé becsülné a 2020-as adatot.

A korábbi inflációmagyarázó modellekből kiindulva inkább az a furcsa, hogy csak mostanában és csak ennyire kezd felpörögni a hazai drágulás, miközben:

  • évek óta masszív munkaerőhiány,
  • és ezzel összefüggésben erőteljes bérnövekedés van Magyarországon;
  • a kormány önti a pénzt a gazdaságba;
  • plusz a forint árfolyama is jelentősen romlott az elmúlt időszakban.

A bérnövekedés inflatórikus hatásának eddigi elmaradására adhat némi magyarázatot ugyanaz az elmélet, amely szerint a magyar bérek eleve irreálisan nyomottak voltak (ezzel magyarázzák azt is, hogy a termelékenység stagnálása ellenére volt még tér béreket emelni a versenyképesség érdemi romlása nélkül). Vagyis hogy a hazai fizetések tulajdonképpen csak felzárkóztak egy elvárható szinthez, amiből már lehet érdemben fogyasztani, nem pedig elszálltak. Ettől függetlenül ha a trend folytatódik – márpedig egy ilyen feszes munkaerőpiacon, számottevő gazdasági növekedés mellett miért ne folytatódna – az már tartósan megágyazhat egy érzékelhető szintű drágulásnak.

A forintárfolyam már egy érdekesebb kérdés, ott ugyanis az MNB azt látta mostanáig, hogy

nem igazán gyűrűzött be a gyengülés importált infláció formájában.

Első blikkre ez furcsának tűnhet, hiszen például a tartós fogyasztási cikkek piacán rengeteg mindent importálunk, vagyis ha eredetileg euróban árazott termékekért egyre kevesebbet érő forinttal fizetünk, azt a pénztárcánknak meg kéne éreznie. A valóságban eddig ez kevéssé működött így, ami mögött főleg az állhat, hogy ezen a piacon erős globális verseny van, ezért

a szereplők nehezen emelnek árat, hajlamosak inkább egy darabig a profit rovására benyelni az árfolyamgyengülést,

mondta Móricz Dániel. Az elmúlt időszakban ezt könnyen meg is tehették, mert volt akkora az eredeti haszonkulcs, és közben a kereslet is nőtt, ami kompenzálhatta a cégeket a gyenge forint miatt kieső összegért, mondta Németh Dávid.

Meddig nem tolják ránk a gyenge forintot?

Ez az állapot azonban nem tarthat örökké, több okból sem. Egyrészt tavaly az euró még a 320-330 forintos sávban mozgott, idénre viszont minden jel arra mutat, hogy inkább 330-340 között lesz a reális ár. Ez jelentős különbség, amit hosszabb távon már inkább kénytelenek lesznek áthárítani a cégek. Németh Dávid szerint már eddig is voltak piacok, amelyeken jobban érződött az importált infláció (pl. az autópiac), de

a januári magasabb adatban is lehet szerepe a gyenge forintnak

például azért, mert ilyenkor a zöldség- és gyümölcsfogyasztásunkat nagy arányban fedezzük importból, márpedig éppen az élelmiszerek ára szállt el kiugróan az év elején. Persze ebben benne lehet a disznóhús árának sertéspestis miatti felszökése is, és a tej is jelentősen drágult.

A biztonsági játék is drágít

A forintgyengülés árának lenyelése azért is kevésbé várható a cégektől, mert ha az eddiginél jobban ki vannak feszülve egyéb tényezők miatt, akkor ez a fajta engedékenység már nem fog nekik beleférni. Márpedig

a globális beszállítói láncokat több nagy sokk is érte az elmúlt időszakban,

ilyen például a kereskedelmi háború és a kínai koronavírus, aminek teljes hatását még korai lenne megbecsülni, de az biztos, hogy számos szektort érzékenyen érint. Ugyanakkor mind a vámháború, mind a járvány esetében felmerül a kérdés, hogy kétféle valószínű hatásuk közül melyik lesz erőteljesebb: a növekedés lassítása, vagy a termelési láncok átalakítása miatti költségnövekedés.

Amennyiben az utóbbi, úgy élénkülő inflációra számíthatunk a tartós fogyasztási cikkek piacán világszinten. Németh Dávid szerint a koronavírus összességében inkább erősít az infláción, mivel ez egy kínálat oldali sokk, és mint ilyen, nem vonja magával a kereslet mérséklődését: vagyis alakulhat úgy, hogy többen akarnak majd vásárolni, mint amennyi termék rendelkezésre áll. 

Ha pedig a globális kockázatok és az utóbbi időszak kellemetlen fejleményei hatására beindul egy olyan folyamat, amelyben drágábban gyártó szereplők kezdenek helyettesíteni a termelésből esetleg kieső olcsóbbakat, illetve a

a cégek nagyobb hangsúlyt fektetnek a stratégiai biztonságra, a készletezésre, az mindenképpen felfelé nyomja az árakat,

vélekedett Móricz. 

A nagy kérdés: mi lesz a munkaerőpiaccal

Tágabb perspektívából szemlélve a folyamatokat az elmúlt 30-40 évben az infláció világszerte alacsonyabb szinten állt, mint korábban, amit sokan a jegybankok inflációs célkitűzéseinek tulajdonítanak, de valójában sokkal nagyobb szerepe lehet benne a technológiai fejlődésnek és annak, hogy

globálissá vált a munkaerőpiac, és emellett elsősorban Ázsia és közép-kelet-európa bekapcsolódásával a világgazdaságba megnőtt a  munkaerőkínálat,  ez pedig lenyomta a béreket

– elemezte Móricz Dániel. Ugyanakkor szerinte ez a trend is kifulladóban lehet, egyrészt azért, mert több évtized után megint protekcionista tendenciák látszanak a világgazdaságban, másrészt mert a bejáratott termelési központokban kezdenek elfogyni az alkalmas munkavállalók, emiatt pedig megemelkedtek a bérek. Magyarországon ezt már évek óta érezzük, részben demográfiai folyamatok (elöregedés) miatt, részben pedig azért, mert a nyugati országok jó pénzért elszipkázzák a munkavállalóinkat. Azonban az utóbbi időben

már a fejlettebb országokban feszesebbé válik a munkaerőpiac, a miénknél szerényebb mértékben, de emelkednek a bérek.

Közben globálisan az egy aktív munkavállalóra jutó eltartottak száma is emelkedni kezdett, ami kevesebb dolgozót és több nyugdíjast jelent. Ahol a nyugdíjasok nem élnek jól, ott ez inkább fékezheti az inflációt, hiszen a népesség egyre nagyobb része csak keveset tud vásárolni. De a jómódú nyugdíjasokkal ellátott országokban éppenséggel azt is jelentheti, hogy sokan élik fel a megtakarításaikat gyors ütemben (például, de nem kizárólag az egészségügyi szolgáltatások piacán), ami viszont azt jelentheti, hogy a nyugdíjasok arányának növekedése sem fogja vissza a drágulást.

Ha sikerülne a termelést nagyobb arányban kiszervezni azokba az országokba, ahol még tart a népességnövekedés, az ellensúlyozhatná ezeket a hatásokat. De ez azért nem ilyen egyszerű, a rendelkezésre álló humánerőforrást képezni kell, és szükség van bizonyos szintű infrastruktúrára is, ezért nem olyan gyors a demográfiai szempontból kézenfekvő afrikai országok integrációja a globális termelési rendszerbe.

A magyarok mélyen a zsebükbe nyúlhatnak

Az inflációs képlet tehát elképesztően bonyolulttá vált. A hagyományos modellekből egyre bajosabb kiindulni, és számos egymás ellen ható, illetve nehezen megjósolható hatású tényező alakítja az árakat itthon és a világban.

Míg az automatizáció terjedése, a teljesen globalizált termelés és kereskedelem, a magas eladósodottság, valamint bizonyos demográfiai tendenciák inkább lefelé húzzák az árakat, a munkaerő-utánpótlás kihívásai, a fellángoló protekcionizmus, a bérnövekedés és a növekvő kiszámíthatatlanság inkább az inflációt erősíti.

Magyarországon az aktuális jegybanki és elemzői előrejelzések szerint idén éri el utóbbi évekbeli csúcsát az adószűrt maginfláció 3,6 százalékos vagy valamivel afölötti értékkel, 2021-2022-ben viszont ismét csak 3-3,1 százalékra számíthatunk – ami viszont így is magasabb érték, mint bármikor 2013 óta, szóval

mindenki készülhet rá, hogy fájdalmasabb lesz a vásárlás, mint amihez az utóbbi években hozzászokott.

Az viszont, hogy kinek mennyire, már erősen függ attól, mire szokott költeni, vagyis tágabban attól, milyen a jövedelmi szintje: a jobban kereső, több szolgáltatást igénybe vevő emberek fogyasztói kosara (ahogy eddig is) várhatóan durvábban drágul majd, mint a szerényebb jövedelműeké. Ez viszont már átvezet az infláció mérésének nehézségeihez, ami miatt sokan úgy érzik, a hivatalos adatok egyáltalán nem tükrözik a személyes tapasztalataikat, a mérés pedig reformra szorul; erről a témáról ebben és ebben a cikkben olvashat részletesebben.

(Borítókép: Borítókép és címlapi illusztráció : Németh Sz. Péter / Index)