Lőrinc
19 °C
32 °C
Index - In English In English Eng

A koronavírus megtalálta az eurózóna leggyengébb láncszemét

000 1PE9O9
2020.03.07. 12:57 Módosítva: 2020.03.20. 13:23
Az olasz bankszektor a sok nem teljesítő hitel miatt évek óta az eurózóna Achilles-ínaként merül fel, amely egy súlyosabb válság esetén magával ránthatja fél Európát. Ezt az utóbbi években sikerült a világgazdaság pénzbőségének és trükkök százainak segítségével elkerülni, és ma már sokkal jobb a helyzet, mint két-három éve. Ugyanakkor a koronavírus potenciális gazdasági hatásai miatt ismét nőnek a kockázatok.

A világgazdaságra leselkedő kockázatokat sorjázó év eleji elemzői jövendöléseknek az utóbbi években két visszatérő eleme volt. Az egyik a „fekete hattyú”: ez alatt váratlan, előjelezhetetlen, de bizonyos időközönként csak-csak bekövetkező eseményeket szokás érteni, amilyen például egy súlyos természeti katasztrófa, atombaleset, előre nem látott pénzügyi összeomlás, vagy egy jelentős világjárvány.

A másik egy ennél kézzelfoghatóbb dolog, az olasz gazdaság és a pénzügyi rendszer bukdácsolása volt. A nemzetközi elemzőházak és a gazdasági sajtó (és az ő nyomukban mi is) az utóbbi években jó párszor elővette az olaszokat, mint potenciális válsággócot, amely akár az eurózónát is összedöntheti. 

Azaz Olaszországban két régóta megjövendölt kockázati tényező talált egymásra, a gazdasági leállást okozó koronavírusnak sikerült megtalálnia az eurózóna leggyengébb láncszemét.

Hogy az olasz gazdaság a riogatás dacára az utóbbi években eldöcögött, az a kedvező külső környezetnek, a fejlett világ rendkívül alacsony kamatkörnyezetének, a bankrendszer folyamatos ad-hoc foltozgatásának, és a német szigorral dacoló olasz Mario Draghi vezette Európai Központi Bank (EKB) relatív nagylelkűségének volt köszönhető. Arról azonban nincs szó, hogy az olaszok megoldották volna azokat a gondokat, amelyek miatt folyamatosan az összeomlástól féltik őket. Így egy elhúzódó, kiterjedt járvány egészségügyi hatásai mellett az olasz gazdaságot is nagyon súlyosan visszavetheti.

Gyenge immunrendszer

Az olasz gazdaság állapotát jelzi, hogy a 2019-es olasz bruttó hazai össztermék (GDP) nagyjából a 2004-es értékkel azonos. A növekedés üteme a 2008-as válság óta óta csak háromszor haladta meg az egy százalékot, és már a járvány előtt gyengülőben volt: 2019 utolsó negyedévében 0,3 százalékkal csökkent a GDP az előző félévhez képest, az év egészét tekintve csupán 0,3 százalékkal nőtt – ez a legalacsonyabb érték volt az Európai Unióban. 

Az ipari termelés egy éve csökken, a munkanélküliség makacsul 10 százalék környékén mozog, a 25 éven aluliak körében 28,9 százalék, az államadósság a GDP 130-135 százaléka között stabilizálódott, amelynél csak Görögországban magasabb Európában. A termelékenység évtizedek óta stagnál, a foglalkoztatási ráta a legalacsonyabb a fejlett országok között.

Egy szó mint száz, Olaszország másfél évtized alatt semmit nem fejlődött.

Emögött régi problémák állnak. Az olaszok messze nem fektetnek annyit az oktatásba és a technológiai innovációba, mint a németek, britek vagy franciák. Emiatt a munkaerő képzettsége gyenge, a gazdaság derékhadát adó kis- és középvállalkozások versenyképessége rossz. Visszafogja a gazdaságot a társadalom öregedése és a jelentős elvándorlás (a jól képzettek ötöde külföldön vállal munkát), a híresen alacsony hatékonyságú és a maffiával is szoros kapcsolatokat ápoló államigazgatásról és a körülményes jogi szabályozásról nem is beszélve. 

Az olaszok gyakran érvelnek azzal, hogy az euró áldozatai: a közös valuta által árfolyama és kamatszintje nem az olasz viszonyokat tükrözi, emiatt rontja az ország versenyképességét. Ebben sok igazság van, de mindenért ez sem okolható: az olasz gondok megelőzték az euró bevezetését; az euró nélkül pedig sokkal nagyobb gondot jelentene a magas államadósság, miután a közös valuta jelentősen csökkentette az olasz állam adósságszolgálati terheit.

Nincs pénz

Az évtizedes stagnálás legyengítette a pénzügyi rendszert is, ez okozta a visszatérő válságriogatásokat. A 2008-2009-es pénzügyi válságot megelőző konjunktúra éveiben sok olasz kis- és középvállalat kezdett el hitelből növekedni, a válság miatt azonban fizetésképtelenné váltak. A nem teljesítő hitelek aránya az összes hitelhez viszonyítva 2016-ban 18 százalékon tetőzött, meghaladta a 350 milliárd eurót, ebből 200 milliárdot a teljesen bedőlt kölcsönök tette ki. (Magyarországon a devizahitel-válság mélyén 16 százalékra rúgott ez az arány, de számszerűleg sokkal kisebb összegről volt szó; az EU-átlag nem érte el az 5 százalékot.)

Azóta az EKB segítségével és a piac bevonásával, több bankmentőcsomaggal, egyesülésekkel, feltőkésítéssel próbálták elkerülni, hogy összedőljön a pénzügyi szektor. A rossz hitelek bruttó arányát tavalyra 7 százalékra szorították le (ez még mindig az uniós átlag duplája), bár ez nem azt jelenti, hogy az olasz adósok újra fizetőképesek lettek, hanem hogy a bedőlt hiteleket értékpapírokba csomagolva, állami garanciavállalás mellett eladták külföldi befektetőknek, csak 2017 óta több mint 170 milliárd eurónyi kölcsöntől szabadultak meg.

Ez a kockázatokat mérsékelte, de nem számolta fel. A hitelkiszervezés a gyengébb bankok esetében rosszul megy, az pénzügyi rendszer szereplői között még mindig sok a kis és közepes méretű, instabil bank, ahol ma is 15-20 százalék a rossz hitelek aránya. A negatív eurózónás alapkamat rontja az eleve gyenge nyereségességüket, gyenge részvényárfolyamuk és kockázatos megítélésük miatt drágábban jutnak tőkéhez a piacról, és miután jelentős kötvényvagyonnal bírnak, az alacsony európai államkötvényhozamok is megtépázták eredményüket. A két legnagyobb olasz bank, a Magyarországon is jelenlévő UniCredit és a CIB mögött álló Intesa Sanpaolo piaci értéke (kapitalizációja) alacsonyabb a könyv szerinti értékénél, más szóval a piac szerint a bankok tovább buknak majd a rossz hiteleken.

A mélyebb, strukturális problémák megoldását a politika tartós instabilitása is hátráltatja: az elmúlt években egymásnak adták a kilincset a gyengébbnél gyengébb kormányok, a stagnálás okozta társadalmi feszültségek farvizén pedig manapság még a korábbiaknál is erősebben tombol a populizmus. Bár a 2018 óta különböző formációkban kormányzó jobb- és balpopulisták az eredeti félelmekkel ellentétben nem döntötték romba az országot, az elmúlt két évet is ugyanaz a parttalan huzavona jellemezte Rómában, mint a korábbiakat.

A gazdaság szívébe talált

Ebben a helyzetben bontakozott ki februárban a koronavírus-járvány, amelyet gazdasági szempontból különösen súlyossá tesz, hogy Olaszországon egyetlen, jól működő részén kezdett terjedni. Olaszország gazdaságilag (nézőpont függvényében) két vagy három részre szakadt: a gazdag észak, a rettentő szegény dél és a kettő közötti átmenet (Róma környéke). A járvány gócpontja a három közül az első terület, az északi Lombardia és Veneto tartomány, előbbinek Milánó, utóbbinak Velence a székhelye.

Ezek Európa leggazdagabb és legdinamikusabb régiói között vannak, az olasz gazdaság harmadát teszik ki, Lombardia egyedül az ipari termelés és az export 40-40 százalékát adja; az autógyárak és más ipari üzemek mellett a pénzügyi világ, a divat és a luxusmárkák központja. Hogy a vírus itt csapott le, az annyiban pozitívumnak is tekinthető, hogy a szegény, déli országrészen, ahol sokszor a szemétszállítás megoldása is gondot okoz, vélhetően sokkal nagyobb emberi áldozatokat követelhet a járvány. Másfelől nézve azonban

a vírus gócpontjában koncentrálódik az olasz gazdaság versenyképes része.

A másik nagy gond, hogy a járvány elsőként a gazdaság egyik legfontosabb szektorára, a GDP 13 százalékát adó turizmusra mért csapást. A milánói hotelszövetség szerint a járvány első hetében a szállodák 50-80 százalék közötti foglalástörlésekkel néztek szembe. Jelenleg még (a síterepektől eltekintve) szezonon kívül vagyunk; az igazán nagy baj akkor jöhet el, ha nyárig nem javul a helyzet, és a főszezonban is elmaradnak a turisztikai bevételek. A távolabbi kilátásokat még nehéz lenne megjósolni, de a hangulatot jelzi, hogy a milánói tőzsde irányadó indexe február 19-e óta 14 százalékot vesztett értékéből.

Nem segíti a helyzetet, hogy a járvány kezelése hamar átpolitizálódott. Lombardia és Veneto régiókat az ellenzéki szélsőjobbos Liga vezeti, amely felmérések szerint a legnépszerűbb párt, és amelynek elnöke, Matteo Salvini nyár óta mesterkedik a kormány megbuktatásán, így az egészségügyi és gazdasági válságot is sárdobálásra használja mindkét oldal.

Élénkítenek, ha engedik

Az olasz kormány a hét végén először egy 900 milliós, majd egy további 3,5 milliárd eurós, végül csütörtökön egy összesen 7,5 milliárd eurós mentőcsomagot jelentett be a válságba került vállalkozások és családok számára, az adóvisszatérítést és egyéb pénzbeli támogatásokat tartalmazó intézkedések a GDP 0,35 százalékának megfelelő élénkítést jelentenek. (Matteo Salvini rögtön közölte, 20 milliárd eurós élénkítésre lenne szükség.)

Az adóssághelyzet ugyanakkor korlátozza a mozgásteret. A mindenkori olasz kormány állami költekezéssel szeretné beindítani a gazdaságot, ám az Európai Bizottság az eurózónás konvergenciakritériumokra hivatkozva költségvetési fegyelemre kötelezi Rómát. Idénre az olaszok a GDP arányában 2,2 százalékos hiányt terveztek, de a jelek szerint a GDP is kisebb lesz a vártnál, és az államnak is többet kell majd költenie a tervezettnél.

Az alkudozásokat érdekessé teszi, hogy azok első körben Paolo Gentolini gazdaságpolitikai uniós biztos asztalán landolnak majd, aki 2016 és 2018 között Olaszország balközép miniszterelnöke volt. Azt már közölte is, hogy “nagy szolidaritással” viszonyul az olasz kérelmekhez, kérdés, hogy ez elmondható lesz-e a németekről is.

Az OECD előzetes értékelése szerint idén a legjobb esetben stagnálhat az olasz gazdaság, már ha sikerül záros határidőn belül megfékezni a vírus terjedését. A pesszimistább elemzők szerint 0,5-1 százalék közötti visszaesés várható az olaszoknál, sőt az egész eurózónára recesszió várhat 2020-ban, a járvány gazdasági hatásai Németországban és Franciaországba is átterjedhetnek. Az eurózónás döntéshozók ennek ellenére egyelőre várakozó állásponton vannak, kérdés, hogy ez meddig lesz tartható.

A potenciális európai beavatkozás lehetőségét ugyanakkor mérsékli, hogy az Európai Központi Banknak az utóbbi évek folyamatos élénkítése után nem sok olyan monetáris politikai eszköze maradt, amelyet a helyzet rosszabbra fordulása esetén be tudna vetni (ennek veszélyeiről évek óta beszélnek elemzők), a komolyabb fiskális élénkítés pedig a német konzervatívok ellenkezése miatt eddig nem volt járható út.

(Borítókép: Egy maszkot viselő férfi sétál át a piazza del Duomón, Milánóban 2020. február 28-án. Fotó: Miguel Medina / AFP)