Zsanett, Janka
10 °C
20 °C
Index - In English In English Eng

Élesben próbálja ki a világ, mi van, ha az állam csak úgy pénzt ad az embereknek

alapjovedelem
2020.04.08. 07:42 Módosítva: 2020.04.08. 11:00

A koronavírus-járvánnyal és a nyomában lesújtó válsággal járó hírzajban talán elsőre nem szúr szemet, de különös dolog történik a világ több országában: a legrosszabb forgatókönyv elkerülése érdekében az államok elkezdtek bőkezűen, korábban nem látott módon pénzt osztani az embereknek. 

Nem munkanélküli segélyről van szó – bár van, ahol annak feltételein is javítottak –, hanem arról, hogy az államok a szociális rászorultság aprólékos méricskélése és külön kérelem benyújtása nélkül küldenek egy nagyobb összegű csekket (majdnem) mindenkinek, vagy teljes ágazatokban fizetnek béreket az embereknek a cégek helyett.

Néhány példa az utóbbi hetekből:

  • Az USA-ban minden állampolgár, aki kevesebbet keres évi 75 ezer dollárnál, egyszeri 1200 dolláros (közel 400 ezer forintos) segítséget kap.
  • Olaszországban az egyéni vállalkozók, az idénymunkások és pl. a turizmusban dolgozók számára márciusra fejenként 600 eurót juttatott az állam, és bevezettek egy úgynevezett állampolgári jövedelmet is, amely havi maximum 780 eurót garantál a jelentkezőknek.
  • Dániában a vírus által leginkább sújtott ágazatokban az állam állja az alkalmazottak fizetésének 75 százalékát a munkaadók helyett 23 ezer koronás (1,1 millió forintos) felső határral.
  • Az Egyesült Királyságban szintén ugyanezt lépi a kormány, csak ők 80 százalékig és havi 2500 fontig (kb. 1 millió forintig) adnak bérhelyettesítő juttatást.
  • A V4-ek közül is többen ebbe az irányba léptek. Csehországban azoknál a cégeknél, amelyek teljesen leálltak, a dolgozók bérének 70 százalékát adja az állam, a részlegesen leálltaknál pedig 60 százalékát 39 illetve 29 ezer koronás (526 és 391 ezer forintos) felső limittel. A lengyel kormány szerényebb, 40 százalékos állami fizetéshelyettesítő juttatásról döntött az érintett ágazatokban.
  • Írországban a maximum évi 38 ezer eurót kereső dolgozók bérének 70 százalékát heti 410 eurós maximummal fizeti a kormányzat.
  • Hongkongban az USA-hoz hasonló megoldással 10 ezer hongkongi dollárt (kb. 400 ezer forintot) küldtek ki minden állampolgárnak.
  • Németországban ismét életbe lépett a korábbi válságoknál már kipróbált, sok más országnak is mintául szolgáló Kurzarbeit, amelyre azok a cégek jelentkezhetnek, amelyek a munkaerejük legalább 10 százalékánál legalább 10 százalékos fizetéscsökkentést kellett végrehajtaniuk a válság miatt. Ha megtartják, és csökkentett munkaidőben foglalkoztatják a dolgozóikat, az állam kifizeti a bérek 70 százalékát. 
  • Magyarországon is ehhez hasonló, de a némethez képest sokkal kevesebb bért pótló sémát terveznek bevezetni, első körben csak három hónapra, és egyelőre nem tudjuk, milyen felső bérplafonnal. A rendelet még nem jött ki, ezért a program körül sok a kérdőjel, de nyilatkozatok alapján egyelőre úgy tűnik például, hogy csak a kieső munkaidő utáni bért pótolja majd az állam.

A sor hosszan folytatható lenne, de talán ennyiből is látszik, hogy jelentős ráfordításokról és

izgalmas szemléletváltásról van szó az állami gondoskodásban,

konkrétabban (és egy szakkifejezéssel élve) a munkaerő dekommodifikációjában válság idején. Az ijesztő idegen szó arra vonatkozik, hogyan és milyen mértékben védi az állam a munkavállalókat a piaci folyamatoknak való teljes kitettségtől, avagy hogyan csökkenti a szociális ellátórendszer a munkaerő árujellegét.

Amikor nem elég a segély

A munkaerő részleges dekommodifikálásának klasszikus jóléti állami eszköze a munkanélküli segély (vagy egyéb bérpótló juttatás, Magyarországon például jelenleg álláskeresési járadéknak nevezik azt a világviszonylatban szerény járandóságot, amit a bizonyos feltételeknek megfelelő munkanélküliek kapnak).

A mostani, rendhagyó válságban azonban úgy tűnik, a kormányok jelentős része nem tartja elegendőnek a hagyományos eszközök használatát, és nem várják meg, amíg az érintettek mind munkanélküliek lesznek, majd segélyért folyamodnak. Ehelyett inkább

azon igyekeznek, hogy a katasztrófát megelőzve valamiképp megtartsák a munkahelyeket

(bérfizetés a cégek helyett), illetve hogy szinte válogatás nélkül pénzt szórjanak az emberekre (egyszeri, nagy összegű támogatások). Mind a két dolog mögött van logika:

  • az országok arra készülnek, hogy a mostani állapot egy átmeneti hibernáció, ami után viszont könnyebben indul be újra a gazdaság, ha nem kell egy csomó mindent nulláról felépíteni újra (emiatt vezetett be sok ország a csődszabályokat lazító intézkedéseket is);
  • a munkanélküliek számának ilyen hirtelen és drasztikus emelkedésére semmilyen munkaügyi rendszer nincsen felkészülve, a munkanélküliség állapota pedig amúgy is demoralizáló, ekkora mértékben hatalmas társadalmi sokkhatás;
  • a munkanélkülivé válás további spórolásra készteti az embereket, ettől pedig még jobban befékezhet a már amúgy is visszaesett fogyasztás,
  • amit az egyösszegű támogatásokkal szintén meg lehet pörgetni egy kicsit, bár a társadalmi távolságtartás miatt főleg az online vásárlás játszik mostanában. A fogyasztás támogatásának célja, hogy ne álljanak bele a földbe azok az ágazatok is, amelyeket egyébként nem érintenek olyan súlyosan a korlátozások, de a keresletük a többiek nyomora miatt szintén elapad.

Onnantól kezdve viszont, hogy az államok csak úgy pénzt (ráadásul bért) adnak az embereknek, átlépünk egy határvonalat,

és elég közel kerülünk olyan – egyébként alternatívnak számító – gondolatokhoz, mint a feltétel nélküli alapjövedelem (FNA); ahogy azt sokan előre is látták, a válságellenes élénkítőcsomagok hatására erőre is kapott az erről szóló diskurzus.

Alapjövedelem és barátai

Az alapjövedelem legelterjedtebb koncepciója szerint rendszeres, pénzbeli, egyénenként járó, feltétel nélküli juttatás, vagyis még csak attól sem függ a kiutalása, hogy vagyoni, jövedelmi helyzetünk alapján rászorulunk-e, vagy sem. Vannak azonban olyan, hozzá hasonló konstrukciók, amelyek a társadalom gazdagabb tagjainak nem adnának plusz pénzt, ilyen például a garantált minimumjövedelem. Ennek a juttatásnak az a lényege, hogy senkinek ne kelljen a meghatározott minimumszint alatti jövedelemből élnie, akinek annál kevesebb jövedelme van, annak kiegészíti az állam (vagy az önkormányzat, ahogy pl. Zuglóban bevezették Karácsony Gergely alatt) a minimumszintre. Aztán ott van a negatív jövedelemadó gondolata is, melynek lényege, hogy az állam megállapítana egy adómentes jövedelmi minimumot; akik efelett keresnek, jövedelemadót fizetnének, akik viszont alatta, azoknál életbe lépne a negatív adó (vagyis az állam kiegészítené pénzüket a megállapított adókulcs szerint). Jellegéből adódóan ez csak az aktív korú lakosságot érintené.

Az alapjövedelemnek több különböző koncepciója ismert, de az összesnek az a lényege, hogy minden egyébtől függetlenül, állampolgári jogon kapunk pénzt az államtól. Abban már nincs egyetértés az ötlet támogatói között, hogy mekkora összegű lenne ideális (csak egy kis fizetéskiegészítés, vagy annyi pénz, amennyiből akár alapszinten élni is lehet egy darabig), és hogy mennyit kellene kiváltani vele az egyéb szociális támogatások közül (csak a munkanélküli segélyt, vagy azt sem, talán a szüléshez kapcsolódó juttatásokat, esetleg akár a nyugdíjat is?). Felmerülhet olyan ötlet is, hogy jövedelmi (vagyoni) határral vezessék be, de ebben az esetben már nem lenne feltétel nélküli/univerzális, ezért ezt a támogatók többsége el is veti. 

Mi szólhat az alapjövedelem mellett?

Elsőre talán meglepő módon a gazdasági jobboldalon is akadnak támogatói az FNA-nak, legalábbis annak a változatnak, amely egy havi fix összeg fejében kiváltaná az összes egyéb szociális juttatást. Ez ugyanis szerintük egy lépés lehetne a kisebb állam felé, a segélyezéssel ellentétben nem hatna demotiválóan a munkavállalásra (és egyúttal pörgethetné a fogyasztást).

Szociáldemokrata oldalról úgy szoktak érvelni az alapjövedelem (vagy a garantált minimumjövedelem) mellett, hogy

kézenfekvő módja lenne a szegénység felszámolásának, jelentősen növelné a szociális biztonságot,

feljebb tornázná a legrosszabb, de szükséges munkákkal elérhető fizetéseket (hiszen kevesebben állnának sorba, hogy ezekhez hozzájussanak, így emelni kellene a béreken), illetve hogy a rászorultsági elven adott egyes juttatások kiváltásával a bürokráciát is csökkenthetné.

Praktikus (de merőben spekulatív) irányból pedig az az érv szokott felmerülni, hogy az automatizáció miatt a jövőben kevesebb munkahely lesz, mint aktív korú ember, ezért idővel célszerű lenne elválasztani a megélhetést a bérmunkától (illetve újraosztani az elérhető munkát úgy, hogy mindenki kevesebbet dolgozzon, de mellette rendszeresen kapjon alapjövedelmet az államtól).

Ez utóbbi elképzelés egyelőre nem áll túl stabil lábakon, mert

a szakértők is vitatkoznak róla, hogy valóban csökkenti-e vagy nem a munkahelyek számát az automatizáció.

Ennek ellenére erről az oldalról szálltak fel az alapjövedelem-vonatra sokan a szilícium-völgyi befektetők és techmilliárdosok közül is az utóbbi években – kritikusaik szerint valójában inkább azért, hogy az állammal fizettessék ki az alkalmi gazdaságban (gig economy) nekik dolgozó emberek megélhetéséhez szükséges pénz egy részét ahelyett, hogy maguk emelnének bért. (Ez mondjuk csak akkor jó biznisz, ha közben sikerül elkerülni, hogy ne nőjenek az adóterhek a cégeiken.)

A többségnek még mindig bizarr ötlet

Ellenzői persze azért jóval többen vannak az alapjövedelem bármiféle változatának, érthető okokból. A bérmunka mint a megélhetést biztosító egyetlen lehetséges eszköz az átlagember (vagyis a tőketulajdonnal nem rendelkező tömegek) számára nagyon mélyen él a közgondolkodásban, a legtöbbek számára valahol a sci és a fantasy határán mozog egy olyan rendszer, amelyben feltétel nélkül pénzt vágnak az állampolgárokhoz.

A logikus aggályok között szerepel természetesen az is, hogy egyáltalán

minek dolgozna bárki, ha esetleg olyan összegű alapjövedelem járna neki, amiből fedezni tudja az alapvető szükségleteit.

Ennél a pontnál persze bejön a képbe, melyik változatról is beszélünk, hiszen nem mindegy, hogy az egy kis mellékest jelentő összeg, vagy a létminimumot legalább fedező alapjövedelemmel kalkulálunk.

Előbbi esetben a kérdés nem merül fel, utóbbinál viszont egy hitvitát kell nyitnunk, amiben mindenki a maga ember- és társadalomképe alapján foglal állást; az optimisták szerint az emberek mindig többre vágynak, ezért dolgoznának alapjövedelem mellett is, sőt, több idejük maradna vállalkozni, innoválni, okos dolgokat kitalálni, így végső soron gazdagodna a társadalom.

A pesszimisták szerint viszont a többség inkább csak a lábát lógatná alsógatyában a kanapén egy sörrel a kezében, és várná a következő havi fixet, ami nyilván nem egy fenntartható állapot sem morálisan, sem gazdaságilag. A felmerülő érvekkel és ellenérvekről ebben a cikkünkben foglalkoztunk bővebben.

De miből?

Finanszírozási oldalról is felmerül egy kikerülhetetlen kérdés: mégis miből? Az alapjövedelmesek azzal szoktak érvelni a modell fenntarthatósága mellett, hogy bizonyos segélytípusok és egyéb jóléti juttatások alapjövedelem általi kiváltásával, valamint a hozzájuk társuló bürokrácia leépítésével sok pénzt meg lehetne fogni.

Azonban a segélyekre (a közhiedelemmel ellentétben) nem megy el arányaiban olyan nagy összeg egy átlagos állami költségvetésből (Magyarországon pl. évi 140 milliárd forint körüli tételt fordítunk erre a célra), miközben a rászoruló csoportoknak fontos megélhetési forrást jelentenek, és – az univerzális alapjövedelemmel ellentétben – nem pazarolják a közpénzt olyanokra, akiknek nincs rá szükségük.

Az is nyilvánvaló, hogy ha nem aprópénzben, hanem legalább a létminimumot garantáló összegben gondolkodunk, akkor ennyi nem lenne elég, hanem

komoly átcsoportosításokra vagy adóemelésre lenne szükség.

A nagyságrendek érzékeltetése végett: az USA-ban a mostani válságkezelésre elfogadott 2000 milliárdos mentőcsomag történelmi rekordnak számít, de még egy visszafogott alapjövedelem-verzió is legalább ennyibe kerülne egy évben. Andrew Yang milliomos ügyvéd és stratupbefektető, aki a demokrata elnökjelölti versenyben is részt vett (bár korán kihullott), és akinek fő programja a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése volt, évi 2,8 ezer milliárdos költséggel számolt. Ebben a változatban havi 1000 dollár járna minden 18 évet betöltött amerikainak, az orbitális költségeket pedig új, áfa típusú adónemből és a nagyvállalati adóelkerülés elleni harc felpörgetéséből, a rájuk célzott adókulcsok emeléséből gondolná fedezni. 

Magyarország esetére vetítve: Scharle Ágota és Váradi Balázs közgazdászok egy a Magyar Narancsban zajló alapjövedelem-vitában úgy számoltak 2013-ban, hogy ha fejenként, havonta, átlagosan 12 hónapon át 38 ezer forintot (ami még csak a fizetéskiegészítés kategória) fizetnénk tízmillió lakosnak, akkor az évente 4560 milliárd forinttal terhelné meg az ország költségvetését, akkoriban ez a költségvetés harmada, a GDP 16 százaléka volt. Még az összes szociális juttatás kivezetésével együtt is 2500 milliárd forint pluszkiadást jelentene ebben a forgatókönyvben még egy ilyen szerény összegű alapjövedelem is, részben emiatt Scharléék úgy érvelnek, hogy egy Magyarország fejlettségű és társadalomszerkezetű országban az FNA-nak több lenne a kára, mint a haszna. 

A kísérletek nem mondanak sokat

Érdekes minderről papíron vitatkozni, de mi van a gyakorlattal? Az alapjövedelem megítélése kapcsán ez sem segít nagyon ki minket,

az eddig megvalósult kísérletek eredménye ugyanis finoman szólva ellentmondásos.

Kenyában egy 2011 és 2013 között zajló kísérletben azt találták, hogy az alapjövedelem növeli a háztartások jóllétét és élelmiszer-biztonságát.

A legnagyobb sajtóvisszhangot kapott, 2017-ben indított finn változatnál (amelybe csak munkanélkülieket vontak be) a kutatók arra jutottak, hogy bár az alapjövedelemben részesülők boldogabbak lettek, mint a kontrollcsoport, a foglalkoztatásukon nem javított a juttatás (ahogyan azt előzetesen remélték), ezért a kísérletet be is szüntették. Kritikusai szerint az egésznek egyébként sem volt ebben a formában értelme, mivel egyrészt csak munkanélküliek vettek részt benne (ami egy torz mintát eredményez), másrészt az alapjövedelem nem egy szimpla szociálpolitikai eszköz, amit ilyenformán lehet próbálgatni, hanem egy a teljes társadalmat, a bérmunka koncepcióját átformáló, pozitív hatását hosszú távon kifejtő intézmény.

Ettől függetlenül zajlanak manapság is alapjövedelem-kísérletek, a kaliforniai Stockton városa például tavaly indított egy minden lakosának havi 500 dollárt garantáló programot.

Új eszközök kellenek az új világban

A koronavírus-válság azonban új fejezetet nyithat az alapjövedelemről és a hozzá hasonló konstrukciókról szóló diskurzusban, nem véletlen, hogy az FNA legismertebb akadémiai szószólója, Guy Standing is igazolva látja a nézeteit az új helyzetben. Az is sokatmondó, hogy bár Andrew Yangnak esélye sem volt a demokrata előválasztáson, de a Trump-kormány fejenként 1200 dolláros válságcsekkjével egyre többen teszik fel a kérdést: mi van, ha igazából neki van igaza?

Az alapjövedelem-fellángolást megalapozhatja, hogy a járvány által előidézett válságban életbe léptetett unortodox megoldások közé olyan elemek kerültek, amelyekről már nem olyan vad dolog az FNA-ra vagy a garantált minimumjövedelemre asszociálni. Igaz, hogy egyelőre csak ágazati léptékben fizetnek bért államok a cégek helyett, de már ez is olyasmi, amit fél évvel ezelőtt a legvadabb álmaiban sem feltételezett volna senki (különösen nem olyan kormányzatokról, mint a brit konzervatívok, most viszont mégis itt tartunk).

E lépések most ledöntenek néhány tabut az állami szerepvállalással kapcsolatban,

esetleges sikerességük pedig sokat nyomhat a latba a későbbi politikai vitákban, és a szokásos érvek mellett (pl. a rugalmas foglalkoztatás miatt egyre kiszolgáltatottabb dolgozók, robotizáció miatti munkahelyvesztés) mellett komoly tényező lehet az FNA-t, a minimumjövedelmet vagy más hasonló koncepciót szorgalmazó szereplők kezében. A hazai pártok közül egyedül a Párbeszéd érvel az alapjövedelem mellett, ők a mostani helyzetben is rögtön válságkezelő alapjövedelem bevezetését szorgalmazták a parlamentben, ami a „munka nélkül senki ne kapjon lehetőleg semmit” elvet valló kormánynál érthető okokból nem talált támogatásra. 

Másrészt azonban ott van az is, hogy a koronavírus felnyitotta sokak szemét arra a tényre, milyen sebezhető, mennyire egymásra utalt a globális mozgásra és áruforgalomra épülő gazdaságunk: a vuhani piacon valaki elkap egy új betegséget novemberben, aztán márciusra a budapesti Airbnb-takarítónak már nincs munkája, a győri Audi-gyár dolgozója hetekig nem mehet dolgozni, és így tovább.

Az egész világot átszövő gazdasági kapcsolatok minden korábbinál nagyobb prosperitást tesznek lehetővé békeidőben, de ha baj van, akkor az mindenhová pillanatok alatt begyűrűzik – az pedig nem látszik, hogyan tudnánk a jövőben meggátolni a mostanihoz hasonló helyzeteket, konkrétan egy újabb pusztító járvány is bármikor kirobbanhat

Ha egy kiszámíthatatlanabb világban élünk, ahhoz kell igazítanunk a szociálpolitikai eszközöket és a munka világának körülbástyázását is,

máskülönben brutális társadalmi katasztrófák közepén találhatjuk magunkat pillanatok alatt: az ILO becslése szerint a mostani válság jóval több mint 25 millió munkahely megszűnésével járhat világszerte, ami jelen kereteink között nehezen kezelhető forgatókönyv (a 2008-as válság 22 millió munkahelybe került). Ez a felismerés pedig fokozatosan utat nyithat akár az olyan alternatív elképzeléseknek is, amelyek korábban a többség számára sci-finek tűntek.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)

Durva influenza vagy veszélyes világjárvány?

Vannak, akiknek már nincsenek kérdéseik,
És vannak, akik az Indexet olvassák!
Támogasd te is a független újságírást, hogy ebben a nehéz helyzetben is tovább dolgozhassunk! Kattints ide!