Volt, aki 173 éve meggazdagodott a kokárdaárusításból

Manapság természetes a többség számára, hogy március 15-én előhalássza az egy évvel korábban gondosan elpakolt magyar kokárdáját, és kitűzze a ruhája szív felőli oldalára, hogy ezzel is tisztelegjen az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hősei előtt. Azért is emeltük ki, hogy a magyar kokárdát, mert az eredete nem hazai, így nem is 1848. március 15-én használták először – a története régebbre nyúlik vissza.

Nagyjából a 18. század elején jelent meg az európai jelképek között elsősorban katonai felségjelként, amelyet fövegen, sisakon, csákón viseltek, és az uralkodót jelképezte, vagyis az uralkodó, a birodalom vagy az ország színeit viselte.

A szó eredete francia – a coq kakast, a cocarde kakastaréjt jelent –, és sokan emiatt úgy gondolják, hogy maga a kokárda is onnan ered. Ám ez nem így van.

Pandula Attila, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság elnöke szerint például már I. Nagy Péter orosz cár idején, az 1700-as évek elején is hordtak kokárdát az orosz katonák, majd Európa-szerte megjelent valamilyen formában, így III. Károly uralkodása alatt nálunk is.

A napóleoni háborúk idején már teljesen általános volt a használata, ezért inkább úgy fogalmaznék, hogy azt megelőzően, a francia forradalom alatt vált közismertté, és kapott erőteljes politikai tartalmat a kokárda, amely katonai jellegű volt, és valamilyen erőszakszervezethez kötődött

– mondta az Indexnek Pandula Attila.

A Habsburg Birodalomban azonban hivatalos jogi formában még szóba sem jöhetett a piros, a fehér és a zöld szín, így természetesen fekete-sárga volt a kokárda. Ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy már az 1700-as évek végétől megjelentek a piros-fehér-piros címeres lobogók a hajókon, míg a hajó tatján magyar lobogó díszelgett. A reformkorban pedig már általánossá vált a piros-fehér-zöld használata, sőt az Országgyűlés az 1830-as évek elején már felvetette hivatalosan is nemzeti jelképként való alkalmazását, ám törvény akkor még nem született róla.

Az utolsó feudális országgyűlésen 1847-ben azonban már ez volt az egyik fő téma. Az 1848. január 7-ei országgyűlésen többek között Bunjik József, Horvátország követe és Kubicza Pál, Trencsén megye követe is felszólalt a magyar nemzeti színek mellett. Végül az 1848-as áprilisi törvények 21. cikkelye rendelkezett először a vízszintesen sávos, piros-fehér-zöld színű magyar nemzeti zászlóról és az ország címeréről, amely kimondta, hogy

• „A nemzeti szin, és ország czimere ősi jogaiba visszaállíttatik.
• Ennélfogva a háromszínű rózsa polgári jelképen ujra felvétetvén, egyszersmind megállapittatik, hogy minden középületnél s közintézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon a nemzeti lobogó és ország czimere használhassék. – Egyébiránt a kapcsolt Részeknek szabadságukban hagyatván, hogy az ország szinei és czimere mellett, saját szineiket és czimerüket is használhasság.”

A magyar jogtörténetben és a magyar segédtudományok történetében az első olyan törvénycikk volt, amely lehetővé tette figyelemre méltó módon a nemzetiségek jelképhasználatát.

A magyar kokárda elterjedését sokan Petőfi Sándorhoz és Jókai Mórhoz kötik, akik szerelmüktől, Szendrey Júliától és Laborfalvi Rózától kaptak kokárdát március 15-én.

Március 15. felfordult nap volt. A korabeli sajtóban számos adat van a kokárdahasználatról. Alighanem sokan ismerik a történetet, hogy a Nemzeti Színházban a Bánk bánt adták elő, ám nem fejeződött be az előadás, mert mindenki felment a színpadra, és nemzeti alapon elkezdték ölelgetni a színészeket, és végül minden művészre felkerült a kokárda. Ugyanakkor érdekesség, hogy Petőfi kokárdája sem szakszerű

– mondja az Indexnek levéltári, sajtó- és múzeumi kutatásai alapján Pandula Attila, kiemelve, hogy a heraldikai szempontból szakszerű magyar kokárdán kívül van a zöld szín, míg belül a piros, nem pedig fordítva, ahogy Petőfién volt, és ahogy az elterjedt itthon, és manapság is használjuk – az ugyanis az olasz kokárda. Pandula Attila azonban hozzáteszi, mindkét verzió elfogadható, elvégre az átlagember ezt nem tudhatta 1848-ban, de napjainkban sem.

A korabeli sajtó szerint március 16-án már elöntötte a tömeg az egész várost, Pestet és Budát, és mindenki magyar zászlóval és kokárdával volt felékesítve – ezzel akarták megmutatni nemzetiségi hovatartozásukat, hogy magyarok.

Az egyik forrás felelevenít egy kedves történetet azokból a napokból, eszerint egy olasz cukrász »nemzeti fagyosként« árulta a már addig is létező eper-, vanília-, pisztáciafagylaltot a Váci utcában. De más is igyekezte kihasználni az üzleti érzékét: szintén a Váci utcában egy kereskedő tizenkétezer kokárdát és kétszáz zászlót adott el március huszadikáig, méghozzá igen nagy haszonnal

– mondta Pandula Attila.

A kokárda darabját 10 krajcárért árulta a kereskedő, ám a 12 ezer eladott kokárda már csak azért is elképesztő, mert 1848-ban Pest, Buda és Óbuda össznépessége 151 016 volt, vagyis csaknem minden tizedik lakosnak eladott egy kokárdát.

A március 15-ét követő napokban azonban nemcsak Budán és Pesten voltak népszerűek a kokárdák, hanem a többi városban is.

• Miután Csíkszékben megtudták, hogy Pesten kitörtek a mozgalmak, Veres Ádám, a közigazgatás egyik embere elkezdte osztogatni a kokárdákat.
• Kassára március 17-én ért el a pesti események híre, 18-án már az egész város kokárdát viselt, és nemzeti színű zászlókat lengetett.
• Debrecenben, az egyik legkiemeltebb magyar városban mindenki kitűzte a kokárdát március 20-án.
• Kolozsváron március 21-én már mindenki kokárdát viselt: a főtéren, a főutcán előkelő hölgyek kosárból szórták a nép közé.
• Marosvásárhelyen a Nemzeti dalt szavalták, közben a helyi hölgyek osztogatták a kokárdákat.

A korabeli Magyarországon tehát mindenhol kitörő örömmel fogadták a pesti eseményeket, függetlenül attól, milyen volt a település nemzetiségi összetétele. Még Pozsonyban, az akkori fővárosban is óriási volt a lelkesedés, holott abban az időben az német város volt, kisebbrészt magyar és még kisebbrészt szlovák. A magyar kokárdát viszont ott is kitűzte mindenki.

A piros-fehér-zöld szín pedig a forradalom jelképe lett, mindent lefestettek, amit csak lehetett, még Kossuth Lajos is mozgalmat indított, mondván, a fekete-sárga szalagokra piros-fehér-zöldet kössenek.

A szabadságharcot azonban súlyos megtorlás követte. Julius Jacob von Haynau, a győztes hadsereg parancsnoka felhívást intézett a lakossághoz: ha valaki nemzeti jelképet – így akár kokárdát – birtokol, az halállal lakol.

Halálos ítéletről nem találtam feljegyzést, azonban olyan emberekről igen, akiket lecsuktak, megbotoztak érte

– mondta Pandula Attila.

A kokárda és a nemzeti szín használata 1867 után ismét megengedett volt, és rögtön újra rendkívül népszerűvé vált, ami a mai napig változatlan.

És hogy miért éppen a piros, a fehér és a zöld szín a magyarok jelképe?

A nemzeti színek között az európai színhasználatban ez az egyik legrégibb, és ezt minden túlzás nélkül lehet mondani. A piros-fehér-zöld szín eredetileg a királyi pecsétek zsinórszíne, és az Árpád-kor végétől használjuk folyamatosan, Mária Terézia uralkodása idején pedig már elképesztő kultusza volt

– mondta Pandula Attila.

(Borítókép: Kokárda egy nyíregyházi diák kezében 2020. március 13-án. Fotó:Balázs Attila  / MTI)