A történelmi példák azt mutatják, az olajválságra még soha nem talált megoldást a világ

GettyImages-542882991
2022.05.21. 05:40 Módosítva: 2022.05.21. 06:52
Éltünk már meg a történelem során olajválságot, ráadásul volt olyan, hogy tíz éven belül kettőt is. Az 1970-es években tartó nyersanyagválság okai mind gazdasági, mind háborús természetűek. Sajnos még egy globális nyersanyagválságra se találtunk még fel vakcinát. Fontos tanulsággal szolgál a krízis a jelenlegi energiaválságban is.

Az egyik legnagyobb hatású amerikai külügyminiszter, Henry Kissinger óta tudjuk, hogy a siker általában belépőjegy egy sor újabb döntéshez. Az 1973-as első olajválságban szó szerint kódolva volt, hogy újra ugyanezt a krízist kell átélnie a világnak. Az 1970-es évek elején egyszerre két esemény is megugorhatatlan kihívást okozott még olyan nagy történelmi személyiségeknek is – Kissingeren túl –, mint Aríél Sárón, vagy éppen Richard Nixon.

Az 1973-as első olajválsághoz két tényező vezetett: 1971-es „nixoni sokk”, illetve a jom kippuri háború. Az előbbi gazdaság történelmi szempontból önmagában is jelentős, az utóbbi pedig a fegyveres konfliktusok hatásainak következménye miatt fontos – ugyanis egyszer és mindenkorra egyértelmű lett, hogy katonai szempontból Izraellel szemben az összes arab ország együtt egyszerűen kevés.

Dollár mint lebegő valuta

A mai nagy valuták a piaci hatásoknak megfelelően mozognak egymáshoz képest. Árfolyamuk szabadon alakul, de ez nem mindig volt így. A második világháború előtt szükségesnek tűnt a valutaárfolyamok összehangolása. Ennek egyik eszköze sokáig az aranystandard volt. A megállapodásban részt vevő országok valutáit fix árfolyamon aranyra lehetett váltani.

1971-ben Richard Nixon viszont úgy döntött, hogy a dollár árfolyamát elengedik, nem kötik az aranyhoz. Az amerikai fizetőeszköz így lebegő valuta lett, az aranyfedezet megszüntetésével az olajárak rögtön felfelé törtek ki, mivel a „fekete aranyat”, vagyis az olaj árfolyamát az amerikai fizetőeszközben számolták. 

Persze, hogy emelkedni fog az olaj ára, de még hogy! Önök (itt a nyugati államokra gondolt) felemelték a búza árát, amit eladnak nekünk háromszáz százalékkal drágábban, ugyanezt tették a cukorral és a cementtel is. A tőlünk olcsón vásárolt nyersolajból készült termékeket százszor annyiért adják el nekünk. Akkor az úgy igazságos, ha mostantól mi is megemeljük a nyersolaj árát. Mondjuk a tízszeresére.

– mondta ezt akkor Reza Pehlavi iráni vezető, ami lényegében az olajválság kezdetét is jelenti, ekkor a forrongó Közel-Kelet újra begyulladt.

A lángoló olaj

1973. október 6-án robbant ki a jom kippuri háború, melyben az Egyiptom és Szíria által vezette arab koalíció megpróbált visszavágni Izraelnek a hatnapos háborúban elszenvedett vereségért. Érdekességként fontos kiemelni, hogy az 1967-es konfliktus izraeli csapatmozgásait a mai napig tanítják a kadétoknak.

Az 1973-as arab-izraeli háború tizenkilenc napig tartott, és huszonöt év alatt már ez volt a negyedik arab-izraeli fegyveres konfliktus. Ugyanis Izrael függetlenségének kikiáltása (1948) után a térség már másnap egy soha véget nem érő küzdelembe kezdett.

A jom kippuri háború azonban helyi konfliktusból világpolitikai játszma lett: a két hidegháborús szuperhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok proxy hadviselésbe kezdett, és közvetve belépett a háborúba. Washington Izraelt támogatta, Moszkva pedig mindenkit, akit Washington nem. A háború neve beszédes: jom kippur az „engesztelés napja” és a judaizmus egyik legfontosabb vallási ünnepe. Ekkor Izrael egyszerűen leáll, semmilyen munkavégzés nem lehetséges senkinek, sőt szigorúan böjtöl mindenki, még vizet se isznak az emberek több mint egy napig.

Az arabok ezen a napon megtámadták Izraelt.

De meglepetésre a háborút a zsidó állam nyerte. Henry Kissinger zsenialitása, hogy egészen a háború befejezéséig kézben tartotta ezt a konfliktust. Itt olyan játszmát nyert a két elnököt is kiszolgáló külügyminiszter, ami önmagában is a történelemkönyvekbe követelte volna.

Az eseményekre válaszul a Perzsa-öböl hat olajtermelő országa október 16-án hetven százalékkal megemelte a szaúdi nyersolaj árát. Másnap pedig valamennyi OPEC-tag – 12 tagállama közül 7 arab ország – bojkottot hirdetett az Izraelt támogató hatalmak ellen. Ezzel elkezdődött az első 1973-as olajválság, amit már az egész világ megérzett.

E történelmi események láncolataként egy dolgot megtanult a világ: az olaj fegyver, és aki ennek birtokában van, nem rest használni.

Az olajválság következményei

A nyugati államok egyszerre szembesültek az árak drasztikus emelkedésével és a kínálat csökkenésével. Szigorú korlátozásokat vezettek be a gépkocsiforgalomra, és racionalizálták a benzinfogyasztást. A fejlődő országokat, a KGST tagállamait – köztük Magyarországot – jellemzően rosszabbal érintette a válság. Az iparuk ezt a megrázkódtatást már nem bírta elviselni, ami a keleti blokk szétesését hozta magával.

Hasonló folyamatok játszódtak le akkor, mint napjainkban.

Előtérbe kerültek az atomerőművek, a megújuló energiaforrások és az alternatív megoldások. Akkor nem talált a világ érdemi megoldást a válságra, és hiába oldották fel 1974 márciusában Líbia kivételével az OPEC-államok az embargót, a nélkülözhetetlen nyersanyag piaci ára nem esett vissza. Az 1979-es második olajválságban már soha nem látott magasságokba emelkedett az olajár.

(Borítókép:  Olajválság Németországban 1973 júliusában. Fotó: Kühn / ullstein bild / Getty Images)



  • Hírek
  • Lakáshitel