Vámkáosz, és ami mögötte van: Donald Trump tűpontos terve vagy Amerika hattyúdala?

Ray Dalio amerikai makrogazdasági szakértő hosszú kutatása során vizsgálta a világrendek változásait az elmúlt 500 évben, és szerinte a nemzetek felemelkedése és hanyatlása egyfajta „Nagy Ciklus” mentén zajlik, a történelem ismétli önmagát – világított rá Santo Martin

A The Changing World Order című könyvében Dalio kifejti, hogy a felemelkedés szakaszát milyen tényezők táplálják: 

• a kiváló oktatás, 
• az innováció és technológiai fejlődés, 
• a globális piacokon való versenyképesség, 
• a növekvő gazdasági teljesítmény és világkereskedelmi részesedés, 
• az erős katonai potenciál, 
• a domináns pénzügyi központok kialakulása 
• és – kulcsfontosságú elemként – a világ elsődleges tartalékvalutájának birtoklása. 

Ezzel szemben a hanyatlás magvait gyakran már a siker csúcsán elvetik: 

• a növekvő eladósodottság, 
• a belső társadalmi és politikai konfliktusok (különösen a vagyoni szakadékok mélyülése miatt), 
• a külső rivális hatalmakkal való növekvő feszültségek, 
• a versenyképesség csökkenése (ahogy mások lemásolják a sikeres módszereket, és olcsóbban termelnek), 
• végül pedig a pénznyomtatás felpörgetése és a valuta leértékelődése jelzi a ciklus végét.

Hol tart most az Egyesült Államok ebben a ciklusban? Dalio szerint aggasztó jelek mutatkoznak, mivel egyszerre van jelen három olyan kulcsfontosságú tényező, amelyek történelmileg gyakran jelezték a világrendek átalakulását. 

Az első a hatalmas államadósság és a központi bankok által folytatott nagymértékű pénznyomtatás, amely az 1971-es és 1933-as pénzügyi fordulópontok előzményeire emlékeztet, amikor az ország fizetésképtelenséggel nézett szembe. Ezzel párhuzamosan mély belső konfliktusok feszítik az országot a növekvő vagyoni és értékrendbeli szakadékok mentén kibontakozó politikai polarizáció miatt, miközben külsőleg is növekszik a feszültség egy feltörekvő nagyhatalom, Kína kihívása révén.

Dalio rámutat, hogy ez a veszélyes hármas konstelláció utoljára az 1930 és 1945 közötti, drámai globális változásokat hozó időszakban állt fenn. A történelmi párhuzam egyértelműen felveti a legfontosabb kérdést: vajon mindezen kihívásokra milyen válaszok születhetnek a Fehér Házban?

A diagnózis: Amerika sebei és a neoliberális örökség

„Donald Trump és újonnan kinevezett gazdasági csapata – élén Scott Bessent pénzügyminiszterrel és Steven Miran vezető gazdasági tanácsadóval – nem a levegőbe beszél, amikor radikális változásokat sürget” – véli Santo Martin. 

A szakértő rámutatott, hogy mindketten komoly pénzügyi háttérrel és a gazdaságtörténet iránti mély érdeklődéssel rendelkeznek, amit jól példáz, hogy Bessent a Yale-en tanított gazdaságtörténetet, Miran pedig a Harvardon végzett, és a globális kereskedelmi rendszer átstrukturálásáról írt tanulmányt. 

– emlékeztetett Santo, aki szerint a számok önmagukért beszélnek: míg az 1950-es években az USA egyértelműen a világ gyártó központja volt, és a feldolgozóipar hozzáadott értéke a GDP 28 százalékát tette ki, mára ez az arány alig 10 százalék. Trump első elnöksége alatt indított kereskedelmi háborúja sem tudta érdemben megfordítani ezt a trendet. De miért olyan nagy probléma ez, ha közben az amerikai gazdaság összességében még mindig növekszik? A Trump-csapat két fő okot emel ki:

• Társadalmi-politikai következmények: A dezindusztrializáció letarolta Amerika ipari hátországát, az úgynevezett„rozsdaövezet”, amelynek lakói úgy érzik, a globalizáció vesztesei lettek, és amely régió elsöprő többséggel szavazott Trumpra.
• Nemzetbiztonsági kockázatok: Az USA ipari kapacitása mára messze elmarad más, hasonló méretű hatalmakétól, különösen Kínáétól. Ez háborús helyzetben végzetes hátrányt jelenthet, hiszen történelmileg a gyártási kapacitások és a know-how elengedhetetlenek voltak az eseleges gyors katonai átálláshoz. J. D. Vance alelnök drámai példát hozott fel: egyetlen kínai állami tulajdonú cég tavaly több kereskedelmi hajót épített, mint amennyit egész Amerika a második világháború vége óta összesen.

Honnan ered ez a folyamat? A Trump-csapat a Bretton Woods-i rendszer 1970-es évekbeli felbomlása után kialakult, Reagan és Thatcher nevével fémjelzett neoliberális világrendig vezeti vissza a gyökereket. Ez a rendszer, bár lazább kereteket adott, mint elődje, továbbra is fenntartotta és megerősítette a dollár globális tartalékvaluta szerepét. Valéry Giscard d'Estaing francia pénzügyminiszter ezt találóan „túlzott kiváltságnak” nevezte el 1965-ben: a dollár iránti globális kereslet lehetővé tette az USA számára, hogy tartósan többet költsön és importáljon, mint amennyit termelt és exportált, anélkül, hogy súlyos valutaválsággal kellett volna szembenéznie.

A rugalmas árfolyamrendszer bevezetésével ez a privilégium Miran szerint még erősebbé vált. A dollár iránti tartalékképzési igény felhajtotta az árfolyamát, ami ugyan az amerikaiakat általában véve gazdagabbá tette (erősebb vásárlóerő), de egyúttal drágábbá tette az amerikai munkaerőt és termékeket a világpiacon. Ez felgyorsította a feldolgozóipari munkahelyek kiáramlását, miközben egyre nagyobb külkereskedelmi deficithez vezetett.

Mindez különösen azután gyorsult fel, hogy Kína 2001-ben csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO), elindítva az úgynevezett „Kína-sokkot” – mutatott rá Santo Martin. 

Az eddig vázolt strukturális gazdasági gyengeségeket további nyomasztó pénzügyi kihívások is tetézik: számos elemző felhívta már arra a figyelmet, hogy az USA 36 ezer milliárd dolláros szövetségi adóssághalmából idén már elképesztő mértékű, mintegy 9200 milliárd dollárnyi adósságot kell refinanszíroznia vagy megújítania – ez az összes kintlévő állampapír közel egyharmada. 

Ez a hatalmas refinanszírozási kényszer óriási nyomás alá helyezi a kormányzatot, egyfajta pénzügyi szakadékot teremtve, amely azonnali stratégiai válaszokat követel

– világított rá a vezető elemző. Hozzáfűzte, hogy a jelenlegi 4 százalékos kamatkörnyezetben már egy csekély, fél százalékpontos állampapírhozam-csökkenés is jelentős megtakarítást eredményezhetne a kormánynak egy évtizedes távlatban. Ez a bénító adósságteher tovább súlyosbítja a dezindusztrializáció okozta problémákat, egy olyan, a Trump-csapat által alapvetően fenntarthatatlannak ítélt dinamikát teremtve, ahol az adósságszolgálat elszívja azokat az erőforrásokat, amelyeket a hazai ipar újjáélesztésére lehetne fordítani.

A háromlépcsős MAGA-mesterterv

Mi tehát a Trump-adminisztráció által javasolt terápia erre a súlyos diagnózisra? – tettük fel a kérdést a szakértőnek. 

A sokat vitatott, általános 10 százalékos vámterv, amelyet Trump szövetségesekre és ellenfelekre egyaránt kivetne nem csupán egy populista »kereskedelmi hiszti« vagy egy Kína elleni ad-hoc lépés. Sokkal inkább egy átgondolt, bár rendkívül kockázatos, többlépcsős stratégia első, figyelemfelkeltő és nyomásgyakorló eleme – egyfajta »gazdasági reset« gomb megnyomása

– fejtette ki. Hozzáfűzte, hogy a terv központi célja és egyben legnagyobb dilemmája, hogy miként lehet egyszerre újraiparosítani az Egyesült Államokat és megőrizni a dollár globális tartalékvaluta státuszát. Trump maga is kijelentette: 

Ha harmadik világbeli státuszba akarsz süllyedni, veszítsd el a tartalékvalutádat. Nekünk meg kell tartanunk. Nem veszíthetjük el.

A legtöbb közgazdász szerint ez a két cél – az ipart segítő gyengébb valuta és a tartalék státuszt biztosító erős (vagy erősnek tartott) valuta – eredendően kizárja egymást. Stephen Miran azonban egy tanulmányában amellett érvelt, hogy ez mégis lehetséges: a kiszivárgott információk és a Trump-csapat tagjainak nyilatkozatai alapján egy háromlépcsős „MAGA mesterterv” körvonalazódik a globális rend átalakítására:

• 1. lépés: Vámkáosz. Ez az a szakasz, amelyben most vagyunk, vagy amely egy újabb Trump-adminisztráció kezdetén várható. A cél itt nem a vámok véglegesítése, hanem a maximális nyomásgyakorlás és bizonytalanság keltése. Az adminisztráció megmutatja, hogy „komolyan gondolja”, nem riad vissza a tőzsdei eséstől vagy az átmeneti gazdasági lassulástól sem. Szövetségesekre és ellenfelekre egyaránt magas vámokat vet ki, hogy tárgyalási pozíciót, „alku-eszközt” teremtsen a következő lépésekhez. Bessent és Miran is utalt rá, hogy a jelenlegi (vagy a kezdeti) vámok csak átmenetiek, amíg ez a pozíció ki nem alakul.
• 2. lépés: Reciprokális vámok. Miután a „sokkhatás” elérte célját, a terv a kölcsönösségen alapuló vámrendszer felé mozdulna el. Emlékezzünk a grafikonra, ahol Kína Trump első kereskedelmi háborújára mindig saját vámjai emelésével válaszolt. Egy valóban reciprokális rendszerben ez az eszkalációs dinamika elméletileg megszűnne. Ha az egyik fél emel, a másik automatikusan ugyanannyival követi – a „játéktér kiegyenlítődik”. Bessent szavaival: a cél egy olyan nemzetközi kereskedelmi rendszer, amely „az ötletességet, a biztonságot, a jogállamiságot és a stabilitást jutalmazza, nem pedig a bérek lenyomását, a valutamanipulációt, a szellemi tulajdon ellopását, a nem vám jellegű akadályokat és a drákói szabályozást.” Ez a lépés már megkülönböztetné az országokat.
• 3. lépés: Mar-a-Lago Accord. A végső cél egy új, átfogó nemzetközi megállapodás tető alá hozása, amely akár az 1944-es Bretton Woods-i vagy az 1985-ös Plaza Egyezményhez hasonló jelentőségű lehetne. Ennek lényege egy valutamegállapodás lenne. Miran utalt arra, hogy ha a dollár árfolyama képes lenne gyengülni a kereskedelmi egyensúly helyreállítása érdekében, akkor nem lenne szükség a vámokra és egyéb protekcionista eszközökre, mert az amerikai export versenyképesebbé válna, és a „csalás” (mármint a valutamanipuláció) mértéke csökkenne. Bár a részletekről a csapat tagjai érthető módon hallgatnak a tárgyalási pozíció védelmében, a cél valószínűleg a dollár menedzselt gyengítése lenne a fő kereskedelmi partnerek valutáinak felértékelésével.

Ez a terv szorosan kapcsolódik Bessent zöld, sárga és piros „vödör” elképzeléséhez, amely szerint az országokat aszerint kategorizálnák, mennyire működnek együtt az USA új szabályrendszerével. A „zöld” országok alacsony vámokat, katonai védelmet és preferált dollárhozzáférést kapnának, míg a többiek magukra maradnának. Egyesek ezt a „diplomácia felforgatásának” nevezik: a régi szövetségi rendszerek helyett egy decentralizáltabb, alku-alapú kapcsolatrendszer jönne létre, ahol a gazdasági nyomásgyakorlás a befolyás fő eszköze.

A gépezet működése: vámok, államkötvények és kényszer-iparosítás

De hogyan is működne ez a komplex gépezet a gyakorlatban? Hogyan kapcsolódnak össze a vámok, az adósságkezelés, az újraiparosítás és a valutapolitika a terv szerint?

• Vámok mint adósságkezelő eszköz: a vámok által keltett globális bizonytalanság és a kereskedelmi feszültségek arra késztethetik a nemzetközi tőkét, hogy biztonságos menedéket keressen. Mi lehetne biztonságosabb, mint az amerikai államkötvény? Ez a „flight to safety” (menekülés a biztonságba) jelenség növelné a keresletet az amerikai állampapírok iránt, ami lenyomná azok hozamait. Ez pedig kapóra jönne az amerikai kormánynak, amelynek a már említett 9.2 billió dolláros adósságát kell kedvező feltételekkel refinanszíroznia. A vámok tehát – paradox módon – hozzájárulhatnának az adósságterhek enyhítéséhez azáltal, hogy olcsóbbá teszik a hitelfelvételt.
• Vámok mint iparpolitikai eszköz: A terv másik, közvetlenebb célja az amerikai ipar feltámasztása. A kritikusok joggal mutatnak rá, hogy az importra kivetett általános vámok növelik a termelési költségeket és végső soron inflációt gerjesztenek. Shah szerint azonban „lehet, hogy éppen ez a lényeg”. Egy éles költségsokk arra kényszerítheti az amerikai gyártókat és beszerzőket, hogy felülvizsgálják globális ellátási láncaikat, és a termelést visszahozzák az USA-ba („re-shoring”), lokalizálják a beszerzést, és újjáépítsék a hazai ipari kapacitást. Ezt a folyamatot célzott adókedvezmények, szövetségi támogatások és a kedvező szabályozás felgyorsítása kísérné. Lényegében egy második iparpolitikai hullámról van szó, amelyet ezúttal nem a szabadkereskedelem, hanem a geoökonómiai „súrlódások” hajtanak.
• Kiegészítő elemek: A terv hitelességét és a piaci félelmek enyhítését szolgálná a „DOGE” (Department of Government Efficiency – Kormányzati Hatékonysági Osztály). Ez egy startup-szerű munkacsoport lenne, amelynek célja Elon Musk szövetségeseivel és mesterséges intelligencia segítségével – ideális esetben – évi mintegy ezer milliárd dollár lefaragása a bürokratikus költségekből. Emellett Scott Bessent „3-3-3 doktrínája” ambiciózus, de adatokra épülő célokat tűzne ki: 3 százalék GDP-növekedés, 3 százalék költségvetési hiány (GDP-arányosan), és napi 3 millió hordóval több olaj (vagy azzal egyenértékű egyéb fosszilis energiahordozó) kitermelése. Ezek együtt üzennék a kötvénypiacoknak: „Kezünkben tartjuk a dolgokat.”
• A valutamegállapodás (Mar-a-Lago Accord) működése: Ez a legspekulatívabb, de a terv logikája szempontjából kulcsfontosságú elem. Ha a vámkáosz és a reciprokális vámok kellő nyomást gyakorolnak a fő kereskedelmi partnerekre (Európa, Kína stb.), elképzelhető, hogy azok „fogékonyabbá válnak valamiféle valutamegállapodásra” cserébe a vámok csökkentéséért. Ez a megállapodás valószínűleg a Bretton Woods-i rendszerhez hasonlítana, de aranyfedezet nélkül. A „zöld” országok vállalnák, hogy valutájukat a dollárhoz kötik, de egy olyan mechanizmussal, amely lehetővé teszi (sőt, megköveteli) saját valutájuk felértékelését, ha a dollár túlságosan megerősödne. Cserébe továbbra is hozzáférést kapnának a hatalmas amerikai fogyasztói piachoz, az amerikai dollárrendszerhez és – nem utolsósorban – az USA katonai védelméhez. Ez a mechanizmus tenné lehetővé a dollár menedzselt gyengítését, ami segítené az amerikai exportot és az újraiparosítást, miközben a dollár iránti intézményesített kereslet révén a tartalékvaluta státusz is megmaradna.

Kockázatok és mellékhatások

Bármennyire is logikusnak tűnik egyes elemeiben a Trump-csapat által felvázolt terv, a megvalósíthatóságával és a lehetséges következményeivel kapcsolatban óriási kérdőjelek és kockázatok merülnek fel a szakértő szerint, aki lapunknak felsorolta, hogy milyen tényezők mutathatnak a kudarc irányába:

• A bizalom alapvető hiánya: A terv leggyengébb pontja a bizalom. Egy új világrendet, különösen egy olyat, amely együttműködésen (még ha kényszerített együttműködésen is) alapul, nem lehet egyoldalú lépésekkel, fenyegetésekkel és a partnerek folyamatos bizonytalanságban tartásával felépíteni. Ha egy adminisztráció felrúg olyan kereskedelmi megállapodásokat, amelyeket maga kötött (pl. Kanada és Mexikó esetében), vagy ha azzal fenyegetőzik, hogy annektálja legközelebbi szövetségesei által ellenőrzött területeket, hogyan várhatja el, hogy más országok önként csatlakozzanak egy új, számukra potenciálisan hátrányosabb rendszerhez? A „zöld vödörbe” kerülés feltételei – a valuta felértékelése a dollárral szemben, a katonai védelemért való fizetés – lényegében „vazallus” státuszba taszítaná a résztvevő országokat, amihez óriási bizalomra lenne szükség az USA iránt. Ez a bizalom jelenleg finoman szólva sincs meg.
• A kereskedelmi háborúk veszélyei: A történelem figyelmeztető példákkal szolgál. Az 1930-as évek protekcionista kereskedelmi háborúi bizonyítottan minden résztvevőnek ártottak, hozzájárultak a gazdasági világválság elmélyüléséhez és végső soron a második világháború kirobbanásához. Bár Miran azzal érvel, hogy az USA egyedi helyzetben van, mert „mindenki az USA-ba akar exportálni dollárért”, ez a feltételezés sem biztos, hogy kiállja a próbát egy eszkalálódó globális konfliktusban.
• A Tartalékvaluta státusz elvesztése: A terv egyik fő célja a dollár tartalékvaluta státuszának megőrzése. Ironikus módon azonban éppen a terv radikalizmusa és a nemzetközi partnerek elidegenítése vezethet ennek a státusznak a meggyengüléséhez vagy akár elvesztéséhez. Ha túl sok ország úgy dönt, hogy nem kér az új „rendből”, és alternatívákat keres (pl. más valutákban kereskedik, vagy új pénzügyi rendszereket hoz létre), az alááshatja a dollár globális dominanciáját.

„Összességében a terv egy rendkívül magas tétekkel járó szerencsejáték. Felismeri az USA valós és súlyos problémáit, de a javasolt megoldás olyan radikális és kockázatos, hogy könnyen többet árthat, mint használhat” – értékelt Santo Martin.

Konklúzió: útelágazáshoz ért a világrend

Kétségtelen, hogy a világrend valóban átalakulóban van, és az Egyesült Államok komoly kihívásokkal néz szembe: fenntarthatatlan adósság, mély belső megosztottság és egy erős külső rivális. 

A Trump-adminisztráció által felvázolt gazdasági mesterterv egy rendkívül ambiciózus és radikális kísérlet ezeknek a kihívásoknak a kezelésére. Egy olyan terv, amely valós problémákra – az ipar leépülésére, a növekvő adósságra, a globális kereskedelmi rendszer vélt igazságtalanságaira – igyekszik választ adni

– fogalmazott Santo, megjegyezve, hogy a javasolt eszközök – az általános vámok mint nyomásgyakorló eszköz, a kereskedelmi partnerek valutájának kikényszerített felértékelése, a szövetségi rendszerek alku-alapú újrarendezése – és a mögöttes filozófia rendkívül kockázatosak. A terv sikere alapvetően azon múlik, hogy az USA képes-e olyan mértékű bizalmat és vonzerőt sugározni, ami elegendő számú országot győz meg arról, hogy érdemes csatlakozni egy új, Amerika-központú rendhez, még akkor is, ha ez számukra kedvezőtlenebb feltételeket jelent.

Amennyiben a terv nem válik be, a kudarc következményei beláthatatlanok lennének. Egy elhúzódó globális kereskedelmi háború, a nemzetközi bizalom további eróziója, a dollár tartalékvaluta státuszának megrendülése nemcsak Amerikát, de az egész világgazdaságot súlyos válságba sodorhatja

– véli a szakértő. Szerinte valóban egy új korszak küszöbén állunk. „Az elkövetkező évek döntései meghatározhatják, hogy az Egyesült Államok képes lesz-e megújulni és alkalmazkodni a változó erőviszonyokhoz, vagy a Nagy Ciklusok logikája szerint elindul a birodalmi hanyatlás útján. A Trump-féle terv egy olyan forgatókönyvet vázolt fel, amelyet az USA-nak – ha még továbbra is az első számú nagyhatalom kíván maradni – előbb-utóbb valamilyen formában meg kell lépnie. Hogy a világ végül melyik utat választja, az a jövő nagy kérdése”.

(Borítókép: Légi felvételen egy konténerszállító hajó az oaklandi kikötőben 2025. április 18-án. A kereskedelmi szállítmányozási ágazat felkészül a munka hirtelen csökkenésére, mivel Donald Trump amerikai elnök átfogó vámtarifáinak következményei folytatódnak. Fotó: Justin Sullivan / Getty Images)