Így lehet igazán megvezetni a magyarokat

A napokban tette közzé az Eurostat a 2024-es évre vonatkozó friss fogyasztási adatokat, amelyek alapján sorrendbe állította az uniós országokat. A vásárlóerő-paritáson mért egy főre jutó GDP szerint Magyarország öt másik tagállamot előz meg, ám a fogyasztás alapján továbbra is sereghajtó. A számok megjelenése után szokás szerint kettészakadt a hazai közbeszéd: az ellenzéki sajtó és a kormánykritikus megszólalók szerint ezek az adatok újra bizonyítják, hogy a magyarok a legszegényebbek az unióban, míg a kormánypárti oldal ennek az ellenkezőjét igyekezett bizonyítani.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, az igazság valahol a két álláspont között van. A magyar gazdaság valóban évek óta stagnál, de egyetlen statisztikai adatból nehéz messzemenő következtetéseket levonni. Bár a két tábor vélelmezett tisztánlátását és kihirdetett abszolút igazságait nem zavarják a részletek, megpróbáljuk bemutatni, miért nem lehet ebből – és úgy általában egyetlen statisztikai adatból – messzemenő következtetéseket levonni.

Kifejtjük, hogy miért nem érdemes egyetlen mutatóból megrajzolni egy ország vagy annak lakóinak valós gazdasági helyzetét. Egyébiránt a napokban írtuk meg, hogy a KSH által közölt élelmiszer-inflációs adatok miért nem mutatják meg teljesen a valós helyzetet. Három intézmény módszertanát mutattuk be, amelyek segítségével pontosan feltérképezhető, ki, hol és hogyan téved az élelmiszerárak alakulásának és az árváltozások okainak értelmezésében.

Fontos megjegyezni: a magyar gazdaság mélyebb problémáival rendszeresen foglalkozunk, így most kifejezetten az adatértelmezés kérdésére koncentrálunk. Mert bár a közéletben gyakran elmosódnak a részletek, minden közgazdászhallgató megtanulja az egyetemen, hogy „egy mérés nem mérés”. Egyetlen adat pedig sosem elég a nagy kép megértéséhez – sokkal többet mondanak el a hosszabb távú trendek, mint az éppen aktuális statisztikai pillanatfelvételek.

Nem mindegy, hogy miért nem költünk

A témában több olyan fogalom keveredik, amelyek elsőre hasonlónak tűnnek, mégis mást jelentenek. Gyakran beszélünk fejlettségről, gazdagságról, szegénységről, GDP-ről vagy fogyasztásról – holott ezek nem ugyanazok. Már az is elég merész feltételezés, hogy egy ország gazdasági állapotát egyetlen mutatóval le lehet írni. Regős Gábor, a Gránit Alapkezelő vezető közgazdásza szerint viszont, ha mégis szeretnénk valamilyen számot rendelni a fejlettséghez vagy gazdagsághoz, előbb tisztázni kell, pontosan mit is akarunk mérni.

Ha azt vizsgálnánk, hol a legszegényebbek a lakosok, arra van külön Eurostat-szám, úgy hívják, hogy szegénységi mutató. Ha a gazdagság érdekel minket, már nehezebb dolgunk van, mert jövedelmi adatokat találunk ugyan, de a vagyoni helyzetről sokkal kevesebb információ áll rendelkezésre. Ha fejlettséget szeretnénk összehasonlítani, akkor sincs egyértelmű mutató, ami erre önmagában alkalmas lenne. Ha viszont a gazdaság teljesítményét néznénk, akkor előkerül a legismertebb mérőszám: a GDP.

„Ha eljutottunk odáig, hogy gazdasági teljesítményt szeretnénk összehasonlítani, akkor kérdés, hogy milyen GDP-t szeretnénk nézni. Természetesen egy ötször nagyobb ország GDP-je nagyobb lesz, mint egy ötször kisebbé, így érdemes az egy főre jutó GDP-t nézni” – hívta fel erre a figyelmet Regős Gábor. Ezenkívül ezt befolyásolja a vásárlóerő-paritás, azaz hogy különböző termékek, illetve szolgáltatások előállítása az egyes országokban más költséggel bír, más lesz az áruk is, ezzel pedig szintén érdemes korrigálni – erre jó a vásárlóerő-paritás.

A különféle korrekciós tényezők tehát fontosak, de – ahogy látni fogjuk – bőven hoznak magukkal bizonytalanságot is. Mindezek ellenére az egy főre jutó GDP-t jelenleg is az egyik legalkalmasabb mutatónak tartják az országok gazdasági összehasonlítására. Pedig önmagában a GDP is egy elég nyers és sokat vitatott mérőszám, a korrekciók pedig nem mindig javítanak rajta – sőt, néha még inkább elbizonytalanítják az értelmezést.

Bár sokan használják az egy főre jutó fogyasztást mint gazdagságot vagy fejlettséget mérő mutatót, az elemző szerint ez nem jó megközelítés:

• Egyrészt az egy főre jutó fogyasztás értékét nagyban befolyásolja, hogy a háztartások mennyire hajlamosak költekezni vagy inkább megtakarítani. Vegyünk egy egyszerű példát: ha két ember egyaránt 400 ezer forintot költ havonta, de az egyiknek csak 350 ezer forint a jövedelme, míg a másiké kétmillió, akkor aligha mondhatjuk, hogy ugyanannyira tehetősek. Ugyanez igaz országos szinten is: az, hogy mennyit fogyasztanak az emberek, önmagában még nem árul el sokat arról, mennyire gazdag egy ország.
• Másrészt az is eltérő lehet országonként, hogy a háztartások milyen arányban költenek saját maguk, és mit kapnak meg közszolgáltatásként az államtól. Ha egy gazdaságban sok a lakossági vásárlás, az első ránézésre akár fejlettebbnek is tűnhet. Csakhogy ez nem feltétlenül jelenti a jólét növekedését. Ha például egyik napról a másikra megszűnnének az állami iskolák, és mindenkinek magántanárt kellene fizetnie, attól még nem élnénk jobban – sőt épp ellenkezőleg.
• Továbbá például a saját lakások magas aránya is torzítást okozhat, hiszen az sem a vásárolt fogyasztás között jelenik meg, szemben, mondjuk, az albérlettel – azaz ha nagyobb a saját lakás, kisebb a fogyasztás.

Regős Gábor szerint a vásárlóerő-paritáson számolt egy főre jutó adatoknál két komolyabb módszertani bizonytalanság is felmerül. Az egyik már az alapadatnál kezdődik: az országok lakosságszáma, vagyis az „egy fő” sem mindig pontos. A szabad munkavállalás miatt sokan élnek huzamosabb ideig külföldön anélkül, hogy ezt hivatalosan bejelentenék, a statisztikai hivatalok pedig nehezen tudják lekövetni ezeket a mozgásokat. Márpedig ha nem tudjuk pontosan, hány főre osztunk, akkor a kapott mutató is torzulhat.

Másrészt a vásárlóerő-paritás módszertanát már sokan, sokszor kritizálták – illetve nem is a módszertant, hanem a végeredményt, a korrekciók sokszor nehezen hihető eredményeket hoznak. Így például míg Magyarország és Lengyelország relatív fejlettsége ugyanúgy alakul a vásárlóerő-paritásos és a nyers adatok szerint is az uniós átlaghoz viszonyítva, addig Szlovákia és Románia esetében már jóval nagyobb az eltérés – ezért van az, hogy mindenki a saját szája íze szerint a román (előttünk vannak) vagy a szlovák (mögöttünk vannak) adatot szokta bírálni.

Mi ebből a tanulság? „Az, hogy ezeknél az adatoknál néhány százalékpontos eltérést is óvatosan kell még kezelni: bár az egy főre jutó vásárlóerő-paritásos GDP-alapján megelőzzük Szlovákiát, Lettországot, Görögországot és Bulgáriát, ebből a szlovákokkal szembeni eltérés csak 1,5 százalékpont – ugyanannyi, mint amennyivel a románok előznek minket –, itt tehát nem árt egy komplexebb elemzést készíteni, ha pontosabb képet akarunk kapni” – összegezte a Gránit Alapkezelő vezető közgazdásza.

Fotó: Németh Kata / Index

Infláció mérséklése és bérek emelése – ez a kormány válasza

Regős Gábor szerint a GDP-adatok alapján azt mondhatjuk, hogy Magyarország fejlettsége nagyjából megegyezik olyan országokéval, mint Észtország, Lengyelország, Románia, Horvátország vagy Szlovákia – ezekkel az országokkal mindössze 3 százalékpontos eltérés van a relatív fejlettségben. Ugyanakkor fejlettebbek vagyunk például Lettországnál, Görögországnál és Bulgáriánál. Ez azt jelenti, hogy nincs óriási lemaradásunk a fejlettség terén, de természetesen bőven van még hová fejlődnünk.

„A magyar lakosság megtakarításai jelentősen nőttek, így ebben a mutatóban mára az unió középmezőnyébe és a régió élmezőnyébe tartozunk” – így már Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter reagált az Eurostat adataira, és az valóban igaz, hogy a háztartások nettó pénzügyi vagyona a GDP százalékában kifejezve a középmezőnybe tartozik. A magyar lakosság relatíve és uniós szinthez képest a megtakarításokra fókuszál. Azonban fontos hangsúlyozni, ez az óvatossági motívumnak is köszönhető.

A Gránit Alapkezelő vezető közgazdásza szerint a más országokhoz képesti alacsonyabb fogyasztás és magasabb megtakarítás összetett kérdés, nem egyetlen tényező magyarázza. Mindenképpen van egy erős óvatossági motívum, amiben szerepe volt az elmúlt évek magas inflációjának, a forint értékvesztésének, a folyamatos válságoknak, illetve a saját lakáshoz jutás fontosságának, hiszen ez szükségessé teszi a magas megtakarítási arányt.

A magasan ragadt árszínvonal – amiben persze szerepe van a magas fogyasztási adóknak, de az a szerep messze nem kizárólagos – szintén visszaveti a fogyasztást, ennyit ez a termék vagy szolgáltatás nem ér a háztartásoknak. A megtakarítások növekedésében szerepe lehet annak is, hogy a koronavírus vagy az energiaválság alatt többeknek csökkent a megtakarítása – például mert a vendéglátásban dolgozott, és a Covid alatt be kellett zárniuk, nem tudott dolgozni –, és most ezt visszapótolják, akár úgy is, hogy az a korábbinál magasabb, biztonságosabb szintre jusson vissza.

Így tehát az a fontosabb kérdés a fogyasztás tekintetében, hogy mit mutatnak a legfrissebb felmérések a magyar lakosság konjunktúraérzetéről? A magyar fogyasztók hagyományosan pesszimisták: az Eurostat 1993 óta követi ezt a mutatót, és alig volt olyan időszak, amikor a helyzetmegítélésük igazán pozitív lett volna. Most a fogyasztói bizalom ugyan csak kicsit negatívabb a történelmi átlagnál. Az utóbbi időben nem javult, inkább enyhén romlott.

Ugyanakkor a jelenlegi helyzet még mindig jobb, mint az energiaválság idején volt. Tehát van tér a konjunktúraérzet javulására, ami a fogyasztás növekedését is elősegítené. Ehhez azonban több jó hírre lenne szükség – akár a gazdaságból, akár a geopolitikai helyzetben bekövetkező kedvező fordulatokból. Különösen az infláció alakulása és a bérek emelkedése a kulcs. A dinamikus bérnövekedés, amelyben fontos szerepet játszik a garantált bérminimum emelése, elengedhetetlen feltétele annak, hogy a konjunktúraérzet javuljon, és bármilyen furcsa, az árréscsökkentés is pozitív hatással lehet a fogyasztási adatokra.

Összegzésként kijelenthető, hogy a gazdaság stagnálása ellenére nem érdemes egyetlen mutató alapján messzemenő következtetéseket levonni, hiszen a GDP, a fogyasztás, a szegénység vagy a vagyoni helyzet mind különböző aspektusokat mérnek, és a korrekciók, mint a vásárlóerő-paritás is, bizonyos bizonytalanságokat hordoznak. A fogyasztás növekedéséhez pedig a konjunktúraérzet javulására lenne szükség, amit elsősorban az infláció csökkenése és a bérek emelkedése segíthet elő.

(Borítókép: Németh Emília / Index)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!