Állami alkalmazott? Nem járt jól a bérekkel!

Az országos bértárgyalások két fontos kérdésből állnak. Az egyik a minimálbér és a garantált bérminimum meghatározása, a másik a versenyszféra számára javasolt országos bérajánlás mértéke. Ez utóbbi semmilyen jogi kötőerővel sem bír, hiszen inkább csak orientálja a vállalkozásokat a vállalati bértárgyalások során.

A 2016. évre egyelőre nem sikerült megállapodnia a feleknek az országos bérajánlásban sem, ami sajtóhírek szerint annak köszönhető, hogy a munkaadók nem szeretnék, ha konkrét számok kerülnének bele a megállapodásba, míg a szakszervezeti oldal ennél sokkal számon kérhetőbb vállalásokat szeretne látni.

A 2011 és 2015 közötti évekre vonatkozóan egyedül 2012-ben nem volt egyáltalán megállapodás, köszönhetően az éppen átalakított érdekegyeztetési rendszernek. A többi évet nézve átlagosan 3-3,8 százalékos volt az évi bérajánlás mértéke. Ezzel szemben a versenyszférában, éves átlagban 2011-2015 között 4,9 százalékkal nőttek a bérek. Azaz kedvezőbben alakult a helyzet, mint amit a várakozások mutattak. 

Év	Országos bérajánlás	Bruttó versenyszféra emelkedés
2011.	4-6%	5,4%
2012.	Nem volt megállapodás	7,3%
2013.	Nettó reál megőrzése	3,6%
2014.	3,5%	4,3%
2015.	3-4%	3,9% (I-XI. havi adat)

A szűkmarkú állam

A mindenkori bértárgyalásoknak van egy különös eleme, ez pedig a kormány szerepe. A kormány egyszerre szabályozó, és munkaadó. Például a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőn keresztül 173 cégben van többségi tulajdonrésze, és ezeknél az üzleti tervek elfogadásával befolyással bír a cégek bérpolitikájára is.

Nyilvánvalóan, ha az állam élen akarna járni a bérfelzárkóztatásban, akkor ezt nem csak a minimálbér meghatározásánál, az adórendszer alakításán, illetve a közszféra (pl. minisztériumi dolgozók, tanárok, egészségügyi dolgozók) bérén keresztül tehetné meg, hanem saját vállalatain keresztül.

A Policy Agenda megvizsgálta a legnagyobb állami vállalatokat, illetve cégcsoportokat az alapján, hogy hogyan változtak a bérek 2010 és 2014 között (a 2015. évi beszámolók nyár elején lesznek nyilvánosak). A két legnagyobb foglalkoztató a MÁV-csoport (kb. 38 ezer ember), és a Magyar Posta (31 ezer ember). Ezen kívül egységes tömbben vizsgálták a regionális víziközmű társaságokat (6 ezer ember), a Volán-társaságokat (18 ezer 500 fő) és az egyéb kiemelt társaságokat (22 ezer ember): ide tartoznak például a Magyar Villamos Művek, a Szerencsejáték Zrt, és a megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató cégek.

cég, cégcsoport	2014/2010 egy főre jutó bérköltség változása (%)	éves átlagos emelés (%)
Magyar Államvasutak	7,7	1,9
Magyar Posta	15,8	3,8
Víziközművek	8,9	2,2
Közlekedési központok – Volán társaságok	19,7	4,6
Kiemelt egyéb társaságok	13	3,1

Az állam ebben a körben (116 ezer alkalmazott) a négy év alatt összesen 12 százalékkal emelte meg a béreket.

A MÁV-csoport esetében 2011 és 2014 között átlagosan 1,9 százalékkal emelkedtek a bérek (egy főre jutó személyi juttatások). Ez még az országos bérajánlásoknak is csak a felét éri el. A Magyar Posta jobban teljesített, mivel ott 3,8 százalékos éves átlagot kapunk. Ez az országos bérajánlási szintnek megfelelő emelkedés, de a versenyszféra tényleges szintje alatt.

Az egyéb kiemelt társaságok esetén a Magyar Villamos Művek javít jelentősen az adatokon, mivel ott összesen 24 százalékkal emelkedtek a bérek. Ezzel még a versenyszféra átlagánál is jobban emelték az egy dolgozóra elköltött béreket. Ugyanakkor a megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató cégek esetén (11 ezer főt foglalkoztat ilyen cégekben az állam) szinte nem volt emelkedés az egy főre jutó bérköltségeket nézve.

Csak a kormány a hibás?

A három legnagyobb foglalkoztató adataiból (MÁV, Posta, MVM) az látszik, hogy

Azaz félnie kell attól, hogy más vállalkozásokhoz képesek elmenni a szakemberek, ezért versenyképes fizetéseket kell adni.

A posta és a vasút esetében az állam nagyon meghúzta a nadrágszíjat, és ebben láthatóan a helyi szakszervezetek is partnerek voltak. Legalábbis ezt mutatja az, hogy szinte mindegyik évben született bérmegállapodás, amelyek teljesülését később sem vonták kétségbe. Azaz még azt sem lehetett mondani, hogy érdekegyeztetés hiányában a munkaadó önkényesen alakította volna bérpolitikáját.

Nyilvánvalóan lehet egy taktika a munkavállalói érdekképviseletek részéről, hogy a meglévő dolgozók béréért küzdenek, és számukra nem fontos az, ha az új belépők kevesebbet keresnek, mint például akiknek a helyére jönnek. Ez azonban az általános bérszintet is lehúzza, és kétségessé teszi az elkötelezettségüket az általános bérszínvonal emelésére.

A helyzet sajátossága, hogy az egyik legnagyobb munkavállalói szervezettség éppen ezeknél a cégeknél van, valamint potenciális sztrájkképességük (még a csonka sztrájkjogok mellett is) a legnagyobb, ennek ellenére nem voltak képesek erőt mutatni a tárgyalóasztal mellett, vagy azonkívül sem.