A bankokon keresztül lehet legyűrni a klímaváltozást?

Bernadette Demientieff sosem gondolta volna igazán, hogy egyszer a Goldman Sachs bank New York-i központjának 43 emeleti tárgyalójában találja magát. Egyrészt mert több mint 6000 kilométerrel arrébb élte le az egész életét, és mert eddig nem volt túl sok köze a bankszakmához. Dementieff (ejtsd: Dementev) az Alaszka észak-keleti részén őshonos Gvics’in törzs tagja, azé a törzsé, amelynek területéhez tartozik az Arctic Wildlife Refuge nevű óriási természetvédelmi terület.

Ezt a területet pedig a Trump-kormányzat nemrég megnyitotta az olajkutatások előtt, vagyis lehetővé tette, hogy a világ olajvállalatai végigjárják a 78 ezer négyzetkilométeres vadont, és ahol olajat találnak, ott nekiálljanak fúrni. Dementieff és társai, több más környezetvédő és őslakos szervezettel pedig minden lehetséges helyen próbálnak küzdeni az ellen, hogy a földjüket feltúrják az olajcégek, ezzel tönkretéve az őseik földjét és még jobbal felpörgetve a világot amúgy is katasztrófa felé sodró klímaválságot.

Így került a kicsit több mint 500 fős Fort Yukonból a Goldman Sachs tárgyalójába, ahol arról próbálta meggyőzni a világ egyik legismertebb és legnagyobb befektetési bankját, hogy a klímaváltozás elleni harc jegyében ne finanszírozza a sarkvidéki olajkitermelést. És láss csodát:

Dementieff más környezetvédőkkel együtt ezt fontos győzelemnek tartja, még ha ők is belátják, hogy ez csak egy kezdeti lépés, és hogy a bank igazából nem csak a jegesmedvék két szép szeme meg a fogyasztói/civil nyomás miatt döntött úgy, hogy nem önt pénzt a sarkvidéki olajba. Viszont mindez fölveti a kérdést, hogy a kormányok és olajcégek helyett vagy mellett inkább a pénzügyi világra kellene nyomást gyakorolni a klímaváltozás miatt aggódóknak? 

Klímarosszfiúk

Persze nem új gondolat, hogy a klímaváltozás ellen úgy lehetne küzdeni a leginkább, ha sikerülne elzárni az olajvezetékek megtöltéséhez elengedhetetlen pénzcsapokat, vagyis ha rá lehetne bírni a bankokat, befektetési alapokat és a pénzügyi világ egyéb szereplőit, hogy ne fektessenek be olajcégekbe, szénbányákba és hasonlókba, és főleg ne támogassanak olyan beruházásokat, amelyek még föl nem tárt olaj- és gázlelőhelyek kiaknázását célozzák.

Már régóta működnek etikus befektetési alapok, amelyek azt ígérik az ügyfeleiknek, hogy csak olyan projektekbe teszik a pénzüket, amelyek számukra elfogadhatóak – igaz ennek ellenkezője is megjelent önjelölt főgonoszoknak, amelyek csak olajcégekbe, fegyvergyártásba és egyéb nem szimpi piacokra fektetnek be –, még itthon is voltak ilyen alapok, de ezek inkább egy kis réteg lelki nyugalmának biztosítására voltak jók. Mindeközben viszont, ahogy az a Rainforest Action Network nevű szervezet és a Guardian közös kutatásából kiderül, a párizsi klímaegyezmény 2016-os aláírása óta 

vagyis ennyivel finanszíroztak olyan projekteket, amelyek a tengerek mélyéről, az északi sark körül akartak úgynevezett olajhomok kitermelést. A legnagyobb klímarosszfiú a Wall Streeten a JP Morgan Chase, amely 2016 óta önmaga közel 200 milliárd dollárt fektetett úgy általában az olajiparba, ebből 67 milliárdot az előbb emlegetett projektekben érdekelt cégekbe. De a top 3-ban benne van még a Wells Fargo, a Citi, a Bank of America, vagy a Royal Bank of Canada is.

Ráadásul az olajiparba és a kitermelés bővítésébe fektetett pénz évről évre nő, a brit Barclays kivételével minden nagyobb befektetési bank évről évre több pénzt csatornáz újabb lelőhelyek felkutatásába és kiaknázásába. Bizony, még a fönt emlegetett, éppen kizöldülni látszó Goldman Sachs is közel 60 milliárd dollárt tett a fosszilis energiával foglalkozó cégekbe, több mint 16 milliárdot ebből a kitermelés bővítésébe. 

Mindez eléggé szembe megy a klímatüntetők követelésével és a klímatudósok figyelmeztetéseivel, hogy ha nem csökken radikálisan a fosszilis tüzelőanyagok égetése a következő pár évben, akkor katasztrofális mértékű lesz a globális éghajlat felmelegedése, természeti és társadalmi katasztrófákat hozva magával.

Éppen ezért zöld aktivisták már egy ideje igyekeznek lobbizni a bankoknál, hogy ne öntsék olyan iparágakba a pénzüket, amelyekkel gyakorlatilag maguk és az egész ökoszisztéma alatt vágják a fát. Nemrég például klímaaktivisták zárták le a JP Morgan Chase összes Seattle-i fiókját.

Mostantól klímahaverok lesznek?

(Részben) az ilyen akciók és a kicsit nyugodtabb körülmények között, például a 43. emeleti tárgyalóban történt találkozók miatt döntött például a Goldman Sachs úgy, hogy bevállalja, amit bevállalt. És nem a Goldman az egyetlen, amely engedett a civilek és az ügyfelek nyomásnak. A BankTrack oldal gyűjtése szerint már 12 bank hozott olyan döntést, hogy nem fog sarkköri olajkitermelési projektekbe fektetni vagy azoknak hiteleket nyújtani.

Más pénzügyi cégek, például az amerikai Libery Mutual biztosító tavaly bejelentette, hogy többet nem biztosít szénbányákat és szénerőműveket, miután a zöld szervezetekből álló Insure the Future kampányszervezet hónapokig rágta a Liberty és más biztosítók fülét. 

Más cégek az ENSZ nógatására tették le a klímabarát esküt, szeptemberben például összesen 47 ezer milliárd dollár tőkét kezelő bankok, többek közt a Deutsche Bank, a Citigroup és a Barclays írta alá az ENSZ keretegyezményét, amely alapján vállalták, hogy a hitelezési és befektetési politikájukat egyeztessék össze a Párizsi Klímaegyezmény kibocsátás-csökkentési céljaival és az ENSZ fejlesztési céljaival, és összességében igyekszik pozitív hatást gyakorolni a társadalomra és a környezetre. Ez pedig részben azt is jelenti, hogy az olajipar és egyéb szennyező szektorok helyett inkább a fenntartható kezdeményezések felé csatornázzák az ügyfeleik pénzét.

Kérdés persze, hogy az ilyen, önként vállalt és semmilyen formában sem kötelező érvényű normákat mennyire fogják betartani a bankok, ha arról van szó, hogy választani kell a negyedéves eredmény és a fenntarthatósági célok között, cinikusabb zöldek szerint pedig az igyekezet általánosan megfogalmazott kifejezései helyett konkrét, számonkérhető terveket kellene követelni a bankoktól, hogy milyen ütemben hagynak fel a legszennyezőbb iparágak hitelezésével, és mikortól nem adnak egy kanyi vasat sem az olajipari cégeknek és társaiknak. Az egyezmény kezdeményezői szerint viszont már a részvétel is elég nyomást helyez a bankokra, mert innentől számon kérhetik rajtuk az aktivisták és az ügyfelek, ha a Párizsi Egyezménnyel ellentétesen cselekszenek. 

Belülről is jön a nyomás

Persze a legjobban a tulajdonosaik tudnak nyomást gyakorolni a bankokra és egyéb vállalatokra, és talán már ezen a szinten is megjelent a nyomás a változásra. A világ egyik legnagyobb befektetési alapjának számító State Street vezetője, Ron O’Hanley legalábbis nemrég azt nyilatkozta, hogy a cég le tudja és le is fogja váltani azokat az olajipari vezetőket, akik nem hajlandók komolyan venni a klímaváltozás jelentette fenyegetést és nem változtatnak a cégük viselkedésén.

A befektetési alapkezelők, mint amilyen a State Street, összegyűjtik az ügyfeleik rájuk bízott pénzét és részvényeket vásárolnak különböző cégekben, nem ritkán annyit, amennyi már komoly szavazati jogot is biztosít az alapkezelőnek az adott vállalat közgyűlésében. A múltban az ilyen alapkezelők és egyéb professzionális befektetők leginkább akkor szavazták ki cégek vezetőit, ha azok nem hoztak elég profitot, de ha O’Hanley-t komolyan lehet venni, akkor mindezt a jogot a jövőben akár a világ jobbítására is felhasználhatnák.

Márpedig a legnagyobb befektetési alapok rengeteg pénzt tettek az olajiparba, a State Street egymaga több mint 38 milliárd dollárt fektetett fosszilis energiával foglalkozó részvénytársaságokba, a másik két legnagyobb alapkezelővel, a BlackRock-al és a Vanguarddal együtt pedig több mint 286 milliárd dollárt toltak a szektorba. Eddig viszont ezt a hatalmukat nemhogy nem használták arra, hogy a klímaváltozás kihívásait érvényesítsék, de a Guardian szerint éppen hogy leszavaztak sok olyan kezdeményezést, amelyek fenntarthatóbbá tették volna a cégeket, amelyeknek a közgyűléseiben a három cég valamelyike bent van. 

Igaz, amikor O’Hanley-t arról kérdezték, hogy akkor mikortól fog nekiállni kipucolni az olajipart a nem eléggé klímavédő menedzserektől, inkább kitérőnek hangzó választ adott, miszerint még dolgoznak azon, hogy megfelelő információkat tudjanak szerezni arról, hogy a cégek mennyire építik be a vállalat irányításába a társadalmi felelősség és  fenntarthatóság szempontjait (divatos angol rövidítéssel élve az ESG, vagyis Környezet, Társadalom és Felelős Vállalatirányítás szempontjából hogy teljesítenek a vállalatok).

Ahogy arról már korábban írtunk, a cégek zöldülését és jófejségét mérő különböző indexek kialakítása egyre nagyobb üzletág, amelyeknek megszerzésével saját etikus működésüket igyekeznek igazolni a vállalatok, ezzel próbálva lecsapni a kifejezetten etikus cégekbe befektetni akarók pénzére. És ahogy korábban írtuk, bár régóta léteznek etikus befektetési alapok, ezek népszerűsége csak az elmúlt években kezdett igazán felrobbanni. Mindez persze azzal is jár, hogy sok cég ilyen-olyan trükkökkel igyekszik magát fenntarthatóbbnak és etikusabbnak beállítani, mint amilyen valójában, amivel nemcsak az etikus befektetők egy részét ugyan át lehet verni, az ökoszisztémát viszont nem. 

Mindenesetre egyre több az olyan aktivista befektető, aki nem elégszik meg azzal, hogy SRI és ESG alapokba tegyék a pénzüket és reméljék, hogy az tényleg jól viselkedő vállalatokhoz kerül, hanem igyekeznek közvetlenül nyomni a vállalatokat, ez esetben a bankokat. A brit Barclays befektetőinek egy csoportja például azt követeli a banktól, hogy ne finanszírozzon olyan cégeket, amelyek nem veszik figyelembe a párizsi egyezmény céljait. A ShareAction nevű csoport erről egy határozatot is benyújtott a bank közgyűlésének, amelyet több mint száz egyéni részvénytulajdonos és 11 intézményi befektető is támogat. 

A jófejségnek is van határa

Kérdés persze, hogy valójában mennyire lehet hatékony a bankokra és egyéb pénzügyi intézményekre helyezett nyomás, és mennyivel hajlandóak a bankok feladni a profitot azért, hogy kielégítsék a fiókjaikban tüntető aktivistákat és a közgyűlésen asztalt csapkodó befektetőket. Bár több aktivista, többek között a cikk elején emlegetett Bernadette Demientieff is reményét fejezte ki a Goldman Sachs döntése kapcsán, hogy a jövőben még hatásosabbak lehetnek a bankokra kihegyezett kampányok, ez a példa a megközelítés korlátait is jól mutatja: a Goldman Sachs ugyanis nem csak az aktivisták két szép szeméért mondott le a sarkköri olajfúrások finanszírozásáról, hanem azért is, mert a bank elemzői korábban sem voltak igazán oda az ötletért, pusztán pénzügyi szempontból.

A Goldman energiapiaci szakértői már 2017-ben jelezték, hogy véleményük szerint  a sarkköri olajkitermelés borzasztó bonyolult és emiatt nagyon költséges is, miközben sokkal olcsóbb új olajlelőhelyek is vannak, például az Egyesült Államok délnyugati részén. Arról pedig egyelőre nem nyilatkozott semmit a bank, hogy ezeknek a kiaknázására ne adna pénzt. 

(Borítókép: A Goldman Sachs bank New York-i központja / Fotó: Timothy Fadek/Corbis via Getty Images)