Hiánycikk a munkaerő, de a fogyatékkal élők még így sem kellenek a cégeknek

GettyImages-1130724894

Előző bejegyzésünkben foglalkoztunk azzal, hogy itthon a megváltozott munkaképességű embereknek csak kis százaléka dolgozik. Kevesen tudják, de van egy törvény, ami kötelezi a 25 fő feletti munkaadókat, hogy foglalkoztassák őket. A szabályozás érdemben, 20-25 ezer fővel növeli a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatását. A munkaadók többsége ugyanakkor még mindig inkább a rehabilitációs hozzájárulás megfizetését választja, annak ellenére, hogy ez a drágább megoldás. Az anyagi ösztönzés nem elég, többre van szükség.

A blogról

A Defacto blog szerzői közgazdászok, szerkesztői Kondor Péter, Lieli Róbert, Lindner Attila, Szeidl Ádám és Zawadowski Ádám, a London School of Economics, a University College London, és a Közép-európai Egyetem kutatói.

Defacto

Hogyan is szól az ominózus törvény? Magyarországon minden, legalább 25 főt alkalmazó munkaadónak - beleértve az állami intézményeket és non-profit szervezeteket is - jelentős összeget, ún. rehabilitációs hozzájárulást kell az államkasszába fizetnie, ha a megváltozott munkaképességű dolgozók aránya nem éri el a létszám 5 %-át.

A kvóta kimutathatóan növeli a megváltozott munkaképességűek nyílt munkapiaci foglalkoztatását, a munkaadók többsége azonban mégis inkább kifizeti a borsos összeget ahelyett, hogy megváltozott munkaképességű embert alkalmazna. Első ábránk azt mutatja, hogy átlagosan hány megváltozott munkaképességű embert alkalmaznak a különböző létszámú vállalatok a szabályozás mérethatára alatt és felett 2012-ben. A vízszintes tengelyen a vállalatok mérete, a függőleges tengelyen pedig a megváltozott munkaképességű alkalmazottak átlagos száma látható az adott méretű vállalatoknál. A pirossal jelölt adatpontok alapján a közvetlenül a 25 fős mérethatár feletti vállalatoknak átlagosan lényegesen több megváltozott munkaképességű alkalmazottjuk volt (kb. 0,6) mint a határ alattiaknak (kb. 0,3), ami azt tükrözi, hogy a rehabilitációs hozzájárulás jelentős ösztönzést jelent a vállalatok számára. A megváltozott munkaképességű alkalmazottak száma azonban a mérethatár felett is jóval elmarad a kötelező foglalkoztatási szinttől (ami egy 25 fős vállalatnál 1,3).

Mit jelent mindez munkahelyek számára lefordítva? A mérethatárhoz közeli vállalatoknál mért hatást a többi munkaadóra kiterjesztve és 2018-ra alkalmazva azt kapjuk, hogy a rehabilitációs hozzájárulásnak körülbelül 20-25 ezer munkahely köszönhető. A rehabilitációs hozzájárulás bevételek friss adatai alapján ugyanakkor a kvóta nagyobb része, körülbelül 65%-a továbbra is betöltetlen. Ez azt jelenti, hogy 2018-ban a kötelező foglalkoztatási szintből mintegy 75 ezer ember hiányzott. A 2012 óta eltelt időszakban az üres álláshelyek száma közel a foglalkoztatottság növekedésével hasonló mértékben emelkedett, a betöltetlen álláshelyek aránya érdemben nem változott. A kedvezőtlen számokért nem csak a vállalatok a felelősek: a betöltetlen álláshelyek aránya az költségvetési és non-profit szektorban is 55 % körül van. Az üres álláshelyek után a munkaadók hatalmas összeget, 2018-ban mintegy 92,3 milliárd forintnyi rehabilitációs hozzájárulást fizettek az államkasszába.

Ez azért meglepő, mert a munkaadók rengeteget spórolhatnak, ha a rehabilitációs hozzájárulás megfizetése helyett megváltozott munkaképességű embert alkalmaznak. Sőt, ha egy kötelező álláshelyre egy félállású embert vesz minimálbér körüli keresettel, a vállalat még akkor is olcsóbban jön ki, ha az illető munkájának nincs hozzáadott értéke.

A munkaadó által elérhető megtakarítást mutatja második ábránk. Ha egy vállalat nem teljesíti a kötelező foglalkoztatási szintet, 2019-ben álláshelyenként havi szinten majdnem 112 ezer Ft kell fizetnie. Ez több mint az legalacsonyabb bérköltség, amellyel a kötelező álláshely betöltése esetén számolni kell: egy minimum heti 20 órában dolgozó, minimálbért kereső alkalmazott havi bérköltsége a járulékokkal együtt mintegy 90 ezer Ft. A munkaadók ráadásul a rehabilitációs hozzájárulás megspórolása mellett az esetek többségében jelentős mértékű adókedvezményt is igénybe vehetnek, ami további megtakarítást eredményez.

Mi indokolhatja ezt a látszólag irracionális magatartást? Az okok sokfélék és nehéz megítélni, hogy melyik az igazán döntő. Biztosan akadályt jelent, hogy a fogyatékos vagy tartósan beteg emberek iskolázottsága átlagosan viszonylag alacsony, és csak kis részük keres munkát, illetve sokan nem is tudnak segítség nélkül munkát vállalni. A munkáltatók nyitottságát információhiány vagy a fogyatékossággal kapcsolatos előítéletek is korlátozhatják.

A két fél egymásra találását segítő rehabilitációs szolgáltatások fejlesztésére biztosan szükség lenne: a vizsgálatok szerint ezek érdemben javítják az érintettek foglalkoztatási esélyeit, mégis kevesek számára érhetők csak el. Az állami támogatások rendszere ugyanis továbbra is a szegregált foglalkoztatást preferálja a nyílt munkaerőpiaci foglalkoztatás helyett.

A Defacto szerint, ha nem is lehet pontosan megállapítani, hogy melyik akadály a döntő, elég valószínű, hogy a szemlélet változása mellett a foglalkoztatáspolitikai eszköztár javítására is szükség lenne. A kötelező foglalkoztatási kvóta előnye, hogy a nyílt munkapiaci, integrált foglalkoztatást igyekszik növelni. Abban, hogy ez sikeresebb legyen, mindenekelőtt a civil rehabilitációs szolgáltatások stabilabb és bőkezűbb finanszírozása segíthetne.

Ha szeretne a Defacto elemzések megjelenéséről email-tájékoztatót kapni, kattintson ide!

(Borítókép:  Keith Morris / Getty Images Hungary.)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!