Öngyilkos dolog patriótának lenni

Játsszunk el a gondolattal: tízmillió magyar úgy dönt, hogy mostantól csak magyar, tehát magyar alapanyagból hazai vállalatoknál előállított élelmiszert fogyaszt, legyen az étel vagy ital (persze soha semmi nem lesz ezen a földön, amiben tízmillió magyar egyetértene, de csináljunk úgy). Vesszen a kóla, és tűnjön a viszki, és kifelé a pármai sonkával és lengyel tejjel és szlovák burgonyával és francia sajtokkal és olasz borokkal, ésatöbbivel, ésatöbbivel. Mi lesz akkor?

A magyar csoda

A nagy magyar gazdasági csoda. A magyar vidék fellélegezhet, a mezőgazdaság szárnyalni kezd, mint a boldogult hetvenes-nyolcvanas években. A termelők nem győzik a megrendeléseket, összeszövetkeznek, cégeket alapítanak, gépeket vesznek.

Az élelmiszeripari társaságok részvényei a sztratoszférába emelik a tőzsdét, Csányi Sándor húsos és boros befektetései jövedelmezőbbek lesznek az OTP-nél, Warren Buffet a General Electric helyett a magyar tejiparba fektet. A mezőgazdasági miniszteri posztért többen versenyeznek, mint egy szépségkirálynői koronáért, és a miniszter a nép legszélesebb rétegeinek körében is népszerűbb lenne, mint egy szocsegélyt osztogató, Mónikába oltott Joshi Barath.

Szép, ugye? Jó lenne egy ilyen országban élni, ugye?

Nem lenne jó.

Magyar, válogatás nélkül

Két okból sem. Egyfelől mert ha az ember patriótán eszik és iszik, akkor előbb-utóbb valaki kitalálja, hogy öltözködjön is patriótán, kulturálódjon és szórakozzon is patriótán, élje az egész életét patriótán. Ha magyar sört veszünk, és nem igazi cseh, német, belga vagy ír sört – amik tényleg ott készülnek, nem licencek alapján nálunk – , csak azért, mert az magyar, és nem nézzük a minőséget, az árat, akkor elvárhatjuk azt is, hogy minden más vásárlásnál ilyen szempontok alapján döntsünk. Ha sci-fit akarunk, olvassunk Nemerét, minek nekünk Dick, Vonnegut vagy Douglas Adams; ha moziba mennénk, válasszuk Herendi Gábor vagy rosszabb esetben Gyöngyössy Bence filmjeit, ők magyarok, bezzeg Kusturica, bezzeg Tarantino.

És akkor mehetünk még tovább, vásároljunk csak magyar ruhát és csak magyar cipőt és csak magyar higiéniai termékeket. És nézzünk csak magyar focit, szívünknek mégis csak kedvesebbek a magyar Pomper Tibor elegáns mozdulatai, mint az argentin Messi vagy a portugál Ronaldo kacskalábúsága, nem? Sőt: akkor minden magyar vegyen Suzukit, elvégre mégis csak az a mi autónk, nem? Swifteket, Igniseket, Wagon R-eket minden minisztériumba, minden háztartásba!

Persze, picit nyomasztó lenne, hogy Chelsea–Arsenal vagy Real–Barcelona helyett REAC–Siófok vagy Paks–Diósgyőr-meccset kellene néznünk, és a parkolóink hamarosan a Daciák országának, Ceau şescu Romániájának a hangulatát idéznék, de valamit valamiért, ne csak testben-gyomorban legyünk magyarok, ugyebár.

Hamarosan remek önellátó közösséget alkothatna ez a tízmillió vidám ember, megtermelnénk magunknak szinte mindent, és éppen csak annyit adnánk el külföldre, hogy legyen egy kis keményvalutánk olajra, gázra, áramra, zsongva, zsibongva éledő könnyű- és nehéziparunk itthon elő nem teremthető nyersanyagaira. Valami olyan remek kaland bontakozna itt ki, mint a derék Enver Hoxha Albániájában, vagy talán Észak-Koreában.

Bezárkózó Európa

De még ha nem is fajulna el ennyire a helyzet – hiszen mi, magyarok, köztudottan mérsékelt népség vagyunk, minimális hajlammal arra, hogy bármikor bármiért átessünk a ló túlsó segge alá – , akkor is van még egy nagyon súlyos kockázata ennek a patriótáskodásnak, a nemzetek saját gazdaságát bürokratikus, adminisztratív eszközökkel védő, protekcionista gazdaságpolitikának.

A magyar gazdaság, a tízmilliónk által összelapátol 26 470 milliárd forintnyi érték, az úgynevezett GDP számottevő részét adja az export. Nem véletlenül mantrázzák a gazdaságpolitika irányítói, hogy a magyar gazdaság majd akkor fog ismét emelkedő pályára állni, ha az európai gazdaságok, és elsősorban a német gazdaság is arra áll. Ha a németek (franciák, osztrákok, olaszok stb.) termelnek, akkor kellenek a beszállítók árucikkei, és ha a most munka nélkül lévő német (francia, osztrák, olasz, ésígytovább ésígytovább) ismét álláshoz jut, akkor fogyasztani fog, és előbb-utóbb ismét utazni is akar.

No, ha ekkor Európa minden gazdasága szépen bezárkózik, és erre utaló jelek már vannak is, és több százmillió ember azt fogja mondani, hogy én akkor tűzzel-vassal és mindenáron és trikolórba csomagolva, büszkén hazait vásárolok és fogyasztok és olvasok és nézek és használok – hát akkor leszünk mi nagy bajban. Mert tízmillió dicső magyar messze nem jelent akkora piacot, mint nyolcvanmillió német vagy hatvanmillió olasz, francia, spanyol.

Ferenc kérte, túlteljesítettem

Ez, persze, nem azt jelenti, hogy ne vegyünk magyar terméket, mert akkor beindítunk egy ördögi kört, amelynek a végén európai államok tucatjai zárják el egymástól ismét szögesdróttal a határaikat. Pláne, hogy én magam az elmúlt hetekben a legderekabb magyar módjára ettem és ittam. Bár nem fogadtam meg annak az olvasómnak a tanácsát, aki szerint az igaz magyarnak pálinkát kell innia, nem kólát – egyetlen félliteres adagot leszámítva maradtam az ásvány- és még inkább a csapvíznél –, de úgy érzem, az első hetek teszetoszasága után legalábbis megérdemelnék egy Magor-címerrel ékesített patriótakeresztet a lánccal (magyarral).

Költéseimmel két héttel ezelőtt, március 8-án számoltam el utoljára. A fennmaradt 11 napban összesen 8652 forintot költöttem ételre és italra (a vízen kívül tejre). Egyszer ettem menzán, az 560 forintba került, ez a pénz – a korábban lefektetett szabály szerint – feleződött; egy olvasó tanácsát megfogadva főztem, pontosabban főzettem is magamnak. Ezenkívül csak a már említett félliteres kóla 200 forintja került a külföldi oldalra, amely így összesen 480 forinttal zárta ezt az időszakot.

Ez mindössze öt és fél százaléka a 8652 forintnak, de a szigorra volt akkora szükségem, mint a Veres–Keller-tandemnek: az előző hetekben erősen kicsúsztam a keretből, az addig elköltött 12 853 forintnak csak 71,2 százaléka, 9145 forint gyarapította a magyar gazdákat. Az utolsó etapban viszont így sikerült, ha csak hajszállal is, de a limit alá hoznom az összesített egyenleget. Az ételre és italra elköltött összesen 21 505 forintomból 17 317 forint ment hazaira, és 4188 forint külföldire. Előbbi az 80,53 százaléka az összes költésnek, vagyis a Nemzet Ferencének elvárását, ha csak 113 forinttal is, de még túl is teljesítettem.

Őt már nem is érdekli?

Más dolog, hogy magát a kormányfőt mintha mostanában korántsem érdekelné már úgy a dolog, mint egy hónappal ezelőtt. Kicsit magára hagyott harcosnak éreztem magam, miközben én mindennapos bevásárlásaimon származási helyeket, médineket, vonalkódokat néztem, számolgattam, összehasonlítgattam az árakat, a kormányzati kommunikációból lényegében eltűnt az a patriotizmus.

Persze, tudjuk, tudni lehetett ezt már a kezdetek idején is, hogy a patrióta elvárásokat aligha lehet legyömöszölni a kereskedelmi láncok torkán. Mert uniós szabályok vannak, és szabad verseny van, és tiltjuk a diszkriminációt, a pozitívat is, ahogy kell. Szóval tudni lehetett, hogy nem lesz könnyű ezt a nyolcvanszázalékos ügyet átverekednie a kormánynak, de a tesztem megmutatta, hogy legalább van miért rugózni.

Egy hónappal ezelőtt, amikor elkezdtem a tesztet, emlékeznek talán, azok voltak az első reakciók, hogy meg fogok halni, de legalábbis tönkremegyek. Sem ez, sem az, bár tény, hogy a magyar áruknál nagyjából 10-12 százalékkal olcsóbban vehettem volna akciós – sőt néha rendes árú – külföldi terméket. De egyrészt ez nem egy rettentő árkülönbség – sőt ha van időm abszolút árérzékenyen mindennap hat-hét lánc boltjaiban megkeresni az itthon gyártott saját márkás cuccokat, a különbség kisebb is lehetett volna –, másrészt valószínűleg a piacokon még olcsóbban kijöttem volna. A legfontosabb teszteredmény azonban mégis inkább az – nekem legalábbis –, hogy kiderül: a gazdák és felvásárlók és termelők és feldolgozók minden panaszai ellenére a magyar mezőgazdaság és a magyar élelmiszeripar létezik.

És most, hogy már kormányzatilag is felkarolták őket, csak jobb jöhet.