Lassabban, de mélyebbre zuhantunk nyolcvan éve

Tavaly szeptember közepén jelentett csődöt a Lehmann Brothers, október elején indultak mélyrepülésnek a világ tőzsdéi, köztük a budapesti is. Tegnap, hét hónappal a válság kirobbanása után új kormány kezdte meg működését, miután Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként nem vállalta a válság kezeléséhez, a költségvetés egyensúlyban tartásához szükséges radikális intézkedéseket.

Nyolcvan évvel ezelőtt két évig tartott, mire a válság elsöpörte a kormányt. Bethlen István csak 1931 nyarán mondott le, hasonló okokból, mint most Gyurcsány: nem akart belemenni a válság által kikényszerített – elsősorban a kormánypártok szavazótáborát jelentő réteget, akkor az agráriumot – sújtó megszorításokat.

Csak gyűrűzgetett befelé

A nyolcvan évvel ezelőtti világválság nemcsak a belpolitikába, a magyar gazdaságba is lassabban gyűrűzött be, mint most. Tavaly novembertől már a reálgazdaságban is jelentkeztek a válság jelei: az általános bizalmatlanság hitelszűkéhez, az meg a megrendelések és így a termelés csökkenéséhez vezetett.

A munkanélküliségi mutatók emelkedni kezdtek, az utolsó negyedévben a világgazdaság növekedése lelassult, számos fejlett állam gazdasági teljesítménye visszaesett. Erre az évre a világ egészében recesszió várható, korábban jól teljesítő gazdaságok – a balti államoké, az íreké – tíz százalékot meghaladó mértékben eshetnek.

Ha megnézzük az egyes országokat, látható, hogy hazánk volt az elmúlt féléves időszak egyik legnagyobb áldozata (talán csak a balti államok, Izland és Ukrajna van nehezebb helyzetben). A forint árfolyama többször zuhant történelmi mélypontokra az euróval szemben, a legmélyebben a 317,45 forint/eurónál járt. Októberben a jegybank rendkívül, 3 százalékpontos kamatemelésre kényszerült, év végén le kellett állítani az állampapírok forgalmazását.

Magyarország – a válság sújtotta számos más államhoz hasonlóan – az IMF-től kért és kapott a többieknél nagyobb, 25 milliárd dolláros segélycsomagot. A tőzsde négy vezető részvénye a márciusban – a világgazdasági trendnek megfelelően – megkezdődött erősödés előtt mintegy 2300 milliárd forintot veszített az értékéből. A munkanélküliek száma tavaly szeptember óta 140 ezerrel emelkedett, és most több mint félmillió állástalant tartanak nyilván, ami tizenöt éves csúcs.

Vérözön százmilliárdos mínusszal

Az első nagy gazdasági világválság kezdetén, 1929 őszén az amerikai gazdaság gyorsan térdre rogyott. A New York-i tőzsdére bevezetett cégek értéke október 24-e és 29-e között ötvenmilliárd dollárral csökkent, már a krízis első napján addig nem látott mennyiségű, tizenhárommillió darab részvényt dobtak piacra a befektetők.

A szociáldemokraták lapja, a Népszava október 30-án arról cikkezett, hogy „a newyorki besszspekulációt, úgy látszik, nem lehet még megállítani. Az új árzuhanás elsősorban ipari papírokat érintett. A tegnapi nap veszteségét hozzáértők több milliárd dollárra becsülik.” A Reuters tudósításából átvéve közlik, hogy a pánik más tőzsdékre is kihat, hogy a 41 legfontosabb kanadai részvény az utóbbi napokban egymilliárd kanadai dollárt veszített értékéből, az amszterdami tőzsdén „pillanatok alatt 20-30 százalékot veszítettek árfolyamukból a papírok”.

Másnap már ezt olvashatjuk: „A nyugati lapok most már vérözönnek nevezik az egyre mélyülő tőzsdei lejtmenetet. Három és félóra alatt 12,5 millió részvényt adtak el, később újabb 4 milliót. A számítások az árfolyamveszteséget eddig összesen 50 milliárd dollárra becsülik."

A szocdem lap beszámolt arról is, hogy a Ford összesen húszmillió dolláros béremelésről döntött: 24 300 munkásának minimálbérét hét dollárra emelte, további 115 ezer dolgozónak ötszázalékos béremelést adott (és a sok rossz között egy kis jó hír november végéről: miután egyre rövidebbek a szoknyák, az USA-ban 1928-ban 43 millió dollárral nőtt a harisnyagyártás).

Bár november közepén az amerikai kereskedelmi miniszterhelyettes, Jules Klein azzal nyugtatta a piacokat, hogy az Amerika gazdasági helyzete kedvező, és a tőzsdekrach sem járhat komolyabb következményekkel, ennek sem volt komoly hatása.

A New York-i tőzsdetanács kimutatása szerint november első három hetében további 71 752 650 908 dolláros értékcsökkenést szenvedtek a papírok, tudósított Az Est című bulvárlap november 24-én. A tőzsdén jegyzett részvények átlagos árfolyamértéke 83,06 dollárról 63,62 dollárra változott, tehát húsz százalékkal csökkent.

Nyoma sincs a lanyhaságnak

Ehhez képest a magyar börzén békés semmittevéssel teltek a napok (bár tegyük hozzá, hogy a nagy sokkokon ekkor már túl voltunk: nyáron több patinás magánbankház is csődöt jelentett, tönkrement a Politzer, a Rosenberg és társa, a Latzko és Popper valamint a pesti tőzsde mágusának tartott Krausz Simon is).

Az Est október 29-i száma ezt írta: „Nyoma sincs már az értéktőzsdén a múlt heti lanyhaságnak. Élénk a forgalom, és a véleményes vásárlások láttára minden részvénycsoportnál ma barátságos, szilárd irányzat kerekedett felül.” A lap beszámolói szerint a pesti börzén a következő napokban is visszafogott, eseménytelen – ahogy akkoriban fogalmaztak, üzlettelen – kereskedés folyt.

A pesti tőzsdén száznál több cég részvényeivel, vállalati, fővárosi és állami kötvényekkel lehetett kereskedni. Csak banki és takarékpénztári papírból több mint húsz forgott a parketten, csaknem húsz vas- és fémipari cég, bánya, számos szálloda és fürdővállalat, malmok, nyomdák, szeszipari társaságok papírjait adták-vették.

A tőzsdén jegyzett cégek között volt a még ma is ismert márkanevek közül a Chinoin, a Lukács fürdő, az Athenaeum nyomda, a Győri Textil, a Gschwindt család likőrgyára, a Láng és a Kühne Gépgyárak és a Ganz több társasága. A pénzpiaci szereplők közül egyebek mellett az Általános Takarékpénztár, a Budapesti Iparbank, a Magyar Hitelbank, az Ingatlanbank, a Jelzáloghitelbank és a Kereskedelmi Bank papírjaival lehetett kereskedni.

Mínusz hatszázmillió pengő

A tőzsdei árfolyamok 1929 végén és 1930 elején nem estek drasztikusan. Bár a lapokban nem találtuk nyomát annak, hogyan és milyen tényezőkből számoltak tőzsdeindexet – sőt annak értékére is csak egyetlen utalást találtunk, 1931 januárjában a Budapesti Hírlap arról írt, hogy a részvényindex 1930 decemberében 13,1-ről 12,9 pontra esett –, a részvények többsége 1930 áprilisában csupán 9-13 százalékkal volt alacsonyabban, mint 1929 októberében. Igaz, ez az év már a mélyrepülésé volt: Az Est 1931 januári cikke szerint 1930-ban már 600 millió pengővel csökkent a pesti részvények összesített értéke.

Míg a magyar tőzsdén és a pengő árfolyamában 1929 végén, 1930 elején még nem is érződött a válság – néhány árfolyam, csak érdekességképp: egy angol font 27,8 pengőbe, 100 csehszlovák korona 16,85 pengőbe, 100 dollár 569,75 pengőbe került, 100 zloty 63,9 pengő, 100 lej 3,38 pengő, 100 német márka 136,45 pengő volt –, a magyar reálgazdaság helyzete már ekkor válságos volt. Az ország eladósodása – a költségvetésé és a lakosságé – 1926 óta folyt, a kormánypárti Budapesti Hírlap egy 1931 decemberi cikke szerint a magyar lakosság 1925 és 1930 között összesen ötmilliárd pengőnyi tartozást halmozott fel, aminek az évi kamatterhe ötszázmillió.

Közben a hivatalos adatok szerint munkanélküliek száma az év végére hetvenezerre emelkedett, de ebben a számban nem voltak benne a mezőgazdaságban állás nélkül maradtak. A gazdasági helyzet romlását érzékeltette Az Est szerint az, hogy 1929 nyarától folyamatosan nőtt, és már az ősz elején több mint 160 ezer darab volt az egy hónap alatt zálogba adott tárgyak száma.

A pénzügyminiszter nem dicsekszik

A költségvetési deficit – elsősorban a fogyasztás visszaesése miatt a várttól elmaradó adóbevételek hatására – 1929 nyarától folyamatosan nőtt. A Népszava november 1-jei számában tette szóvá, hogy „újabban a pénzügyminiszter havi jelentései már nem dicsekszenek el azzal, hogy az adóbevételek mennyivel szárnyalják túl az előirányzott összegeket”. A harmadik negyedévben 23,4 millió volt a deficit, a bevételek 7,4 millió pengővel maradtak el a tervezettől. A külkereskedelem is vastagon veszteséges volt, kilenc hónap alatt 148 millió pengőre nőtt a hiánya.

A súlyos külföldi egyensúlytalanság miatt az ország folyamatosan külföldi hitelfelvételekre szorult, arany- és devizakészletét fel kellett élnie, és újabb és újabb rövid távú kölcsönfelvételekre szorult. A növekvő munkanélküliséget közmunkaprogramok indításával próbálták kezelni, ezek költségeit azonban szintén csak hitelfelvételből lehetett előteremteni. A pénzhiány volt az oka, hogy a kormány által tervezett 1200 kilométernyi út helyett csak alig 160 kilométernyi építését kezdték el, és évekig halogatták a MÁV 120-130 millió pengős fejlesztését is.

Reform és spórolás

A költségvetés egyre romló helyzete, akárcsak ma, akkor is átfogó közigazgatási reformra ösztökélte a kormányzatot. Az ennek véghezvitelével megbízott Őrffy Imre képviselő Az Est november 24-i számában arról beszélt, hogy gyökeresen megreformálják az állami adminisztrációt, gyorsabb és olcsóbb lesz a közigazgatás.

„A legsürgősebb a minisztériumok hatáskörének leépítése lenne egészséges decentralizáció útján.” Emellett „meg kell rövidíteni az akta útját a hivatalokban”, vagyis fel kell gyorsítani az ügyintézést, valamint „az összes anyagi jogforrásunk átrevideálása, mert az sokszor olyan komplikált, hogy végre sem lehet hajtani”.

A változtatásokkal a kormány tervei szerint „igen tekintélyes megtakarításokat” lehet majd elérni. Ugyanakkor „a költségvetés ma már olyan előrehaladott stádiumban van, hogy ezeket a megtakarításokat idén már alig lehet érvényesíteni, a jövő naptári év azonban bőven szolgáltat alkalmat erre”.

Nem adtak nekünk pénzt

A következő évben, 1930-ban aztán már különösen indokolt is volt a takarékosság. Mert bár a „szörnyű amerikai tőzsdekrachnak” jótékony hatásai vannak Európában, visszatért ugyanis ide 2,7 milliárd dollárnyi, addig ott forgatott európai pénz, a magyar állam egyre kevesebb helyről, majd 1930 derekától egyáltalán nem jutott hitelhez. A gazdasági válság Magyarországot leginkább sújtó hatásait egy 1996-os írásában Romsics Ignác így foglalta össze:

„A térség agrárországai, így Magyarország szempontjából is különösen két tényező hatott igen kedvezőtlenül. Egyrészt az agrárárak rendkívüli mértékű világpiaci zuhanása, amely a magyar gazdasági egyensúly fenntartásában kulcsszerepet játszó mezőgazdasági exportra mért csapást, másrészt a nemzetközi tőkeimport elakadása, amely viszont a gazdasági – elsősorban ipari – növekedés finanszírozásában játszott alig pótolható szerepet. E két kedvezőtlen tényező egyidejű jelentkezése rendkívül nehéz helyzetet teremtett és elkerülhetetlenül súlyos megrázkódtatásokkal járt.”

Az államok kamatcsökkentéssel – a francia kamat 1931 végén csaknem fél évszázados mélységbe, két százalékra süllyedt –, valamint egyre erősebb protekcionista gazdaságpolitikával próbálták lendületet adni a gazdaságuknak, és a pénzük külföldre áramoltatását is blokkolták. A védővámok – igaz, csak 1933-ra – végképp tönkretették a magyar mezőgazdaságot: a termények ára az 1929-es szint harmada alá esett, és a termelők a végletekig eladósodtak (bár 1931-től egy adósvédelmi programmal moratóriumot kaptak a törlesztéseikre).

Öngyilkosságok sorozata

A válság miatt 1929 novemberétől egyre gyakrabban jelentek meg hírek addig sikeres üzletemberek öngyilkosságáról. Az Est ír például Hamerschlag Viktorról írt: az egyik legnagyobb budapesti terménykereskedő egy székesfehérvári szállodai szobában lett öngyilkos 1929 decemberében, miután a gazdasági válság tönkretette külföldi kapcsolatait, és súlyos veszteségek érték, majd bedőlt új vállalkozása, a Csáki utcában nyitott fémkereskedés is.

December 7-én, ahogy az Az Est írta, a „csillár helyére magát akasztotta fel a tönkrement bútorgyáros”, a hatvanéves Kulinger Henrik. Több száz embert foglalkoztató bútorgyára és három bérháza volt, de a gazdasági válság összeroppantotta, élete utolsó heteiben már bérházban élt, és a lakbért sem tudta fizetni.

Másnap Rosenberg Sándor pesterzsébeti kereskedő vágta át saját torkát a Normafánál, a Városligetben Bókay Mattanovits Béla lőtte magát szíven, mindketten tönkrementek.

Áprilisban, fél évvel a válság kirobbanása után arról írt a Budapesti Hírlap, hogy 3,7 millió amerikai és 1,7 millió angol munkanélküli volt, utóbbi szám félmillióval nőtt egy év alatt. A mi adatainkról a kormánypárti lap szemérmesen annyit jegyzett meg: „Tagadhatatlan, hogy nálunk is van számottevő munkanélküliség, ahogy minden más államban.”

Péksegéd a rendőr ellen

Az állástalanok elkeseredettsége a parlament előtt tüntetéshez vezetett áprilisi elején. A Budapesti Hírlap szerint az egyik tüntető, „Ladányi Viktor péksegéd arcul ütötte Osgyán Mihály intézkedő rendőrt”. A tüntetést kardlapozással feloszlatták, 61 tüntetőt előállítottak, közülük 54-et 5-15 pengős pénzbírságra ítéltek.

A kormány ekkorra döntött az ellenzékiek által már év végén követelt, összesen ötvenmillió pengőnyi közmunkaprogram elindításáról, útépítésekről és a szegedi gyűjtőcsatorna megépítéséről (a közmunkákra húszmillió svájci franknyi kölcsönt vettünk fel, de a pénzt, ahogyan más, elvileg szintén beruházásra szánt hitelt is, végül felélte a költségvetés).

A válság első féléve összességében sokkal kevésbé ütötte meg az országot, mint a mostani krízis első hat hónapja. Igaz, a folytatás sokkal durvább volt: a külföldi tőkepiacok 1931 eleji összeomlása Magyarországra is begyűrűzött, 1931 júliusában például háromnapos bankszünnapot kellett elrendelni a bank- és tőzsdepánik megelőzésére, nehogy a betétesek rohama megrogyassza a bankrendszert.

Elfogyott a pénz

A gazdasági válság kormányválságot eredményezett, Bethlen lemondott. Miután az ország ekkor már több mint egy éve nem jutott külföldi forráshoz, a kormány 1931. december 22-én a külföldi kölcsönökre transzfermoratóriumot jelentett be (bár nemcsak nálunk voltak súlyos gondok: a spanyol pezeta árfolyama 1930 második felében hatvan százalékot esett, Bulgáriában zár alá helyezték a Népszövetségtől kapott stabilizációs kölcsönt, Románia 250 millió frankos kölcsönt kért Párizstól, Ausztria december 24-től nem adott el valutát schillingért a külföldre utazóknak).

Az Est december 23-i tudósítása szerint „eddig a kormány mindenféle kötelezettségének eleget tett, mert azt remélte... elkerülheti, hogy Magyarország elsőnek legyen kénytelen a fizetést megszűkítő lépéseket tenni”. Korányi Frigyes pénzügyminiszternek ekkor azonban el kellett ismernie, hogy „a külföldi tartozások kiegyenlítésére szükséges devizáknak csak egy részét tudja Magyarország előteremteni”.

A Népszava másnapi vezércikkében kiemeli: „Az ötmillió fontos kölcsön elfogyta után nem lehetett számítani arra, hogy egyedül exportdevizákból a 300 millió aranypengős összegű évi kamatszolgáltatást és tőketörlesztést devizában teljesíteni lehet.” (Az ötmillió fontot Párizstól kaptuk 1931 augusztusában, ez volt az utolsó külföldi hitelünk, miután a nyár elején összeomlott a nemzetközi pénzügyi és hitelpiac.)

Az országnak már a 104 millió fontnyi rövid lejáratú adósságát sem sikerült törlesztenie. A mostani válságban ilyen veszély aligha állhat fenn – ha az állampapírpiac teljesen be is fagyna, az IMF-hitel lehetővé teszi az állam fizetési kötelezettségeinek teljesítését, így az adósságátütemezés lehetősége hivatalosan fel sem merült.