Az IMF függővé tesz és nyomorba dönt?

Nehéz sikerként elkönyvelni, hogy az IMF ránk borította az asztalt, de úgy tűnik, nem lehetetlen, kommentálták szakmai berkekben az utóbbi hetek lapreakcióit. A július 17-én kudarcba fulladt tárgyalásokat több külföldi és magyar lap is a gazdasági szabadságharc győztes csatájaként emlegette, és maga a kormány is szívesen emlékezett meg róla így.

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) közben az ország patrónusából idegen érdekeket képviselő ellenséggé változott, amire nemcsak nekünk nincs szükségünk, de úgy általában senkinek sincs. Kedvelt hivatkozási alap lett a Nobel-díjas Joseph Stiglitz és Paul Krugman 90-es évek végi IMF-kritikája, és előkerültek a programok káros hatását elemző tanulmányok.

Figyelemre méltó, hogy a kormány tagjai nem tettek kritikus megjegyzéseket az IMF-re, inkább a kormányközeli sajtóból és más szellemi műhelyekből jöttek a keményebb mondatok. Maga Orbán Viktor miniszterelnök és Varga Mihály államtitkár nyilatkozataiban inkább azt hangsúlyozta, hogy köszönettel tartozunk az IMF-nek, amiért megsegítette az országot a bajban, de most már nem vagyunk rászorulva a pénzére, és „a saját utunkat szeretnénk járni”.

Politikai felhang

A Nemzetközi Valutaalapot lehet kritizálni, de nem szabad elfelejteni, hogy a válság idején szükségünk volt a pénzére, és cserébe vállalásokat tettünk, vélte az egyik közgazdász, akit a témáról kérdeztünk. Szerinte az IMF megítélése alapítása óta meglehetősen ellentmondásos, de annak azért van némi politikai színezete, hogy a programok értelmét kétségbevonó vélemények éppen most erősödtek fel.

„Megfigyelhető, hogy a kormányok, amikor nem szeretnék teljesíteni a  népszerűtlen intézkedéseket, akkor – jellemzően a szakszervezeteken keresztül – megpróbálják a közvélemény szemében idegen hatalomként és a gazdasági fellendülés gátjaként beállítani az IMF-et, ez történt a latin-amerikai válságok idején is” – mondta a szakértő.

Nehezen értékelhető

Az IMF-hitelek eredményességéről nehéz egyértelműen bármit is állítani, erről még a szakmán belül is több évtizedes vita zajlik. A programok hatásait vizsgáló irodalomnak két nagy ága van. Az egyik esettanulmányokból, a másik statisztikai modellszámításokból áll, a lesújtó eredmények jellemzően ez utóbbiakból jönnek ki. Itt azonban a módszertani nehézségek és különbözőségek miatt nem mindig vonható le tényszerű következtetés. Nehezen vizsgálható például, hogy egy ország IMF-hitel nélkül milyen pályán indult volna el, milyen hatása lett volna a csődnek, vagy hogy egy fellendülés csakugyan a program hatása-e.

Annyi azonban mindenképpen kitűnik: a növekedésre gyakorolt pozitív hatást csak nagyon kevés esetben sikerül kimutatni, az elemzések többsége semleges vagy negatív eredményt állapít meg.

Válságok futószalagon

Az egyik sokat hivatkozott kutatás az elmúlt harminc évben 130 országnak nyújtott IMF-hitelnek a növekedésre gyakorolt hatását elemzi, és megállapítja, hogy a hitelnyújtást követő öt évben nincs kimutatható eredmény, a következő ötéves periódust vizsgálva azonban egyértelműen negatív a hatás.

Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász a kilencvenes évek végén kezdte bírálni a valutaalapot. Szerinte amikor a válságok bekövetkeztek, az IMF ódivatú, alkalmatlan megoldásokat javasolt anélkül, hogy figyelembe vette volna, milyen hatásokkal járnak majd ezek azok számára, akiknek követniük kell őket.

Az IMF feltételei a 80-as, 90-es években uniforimzáltak voltak, a washingtoni konszenzus pontjait próbálták ráhúzni minden bajba jutott országra, függetlenül attól, hogy annak az intézményeivel vagy az adósságpályájával volt baj. A recept jellemzően adóreformból, hiánycsökkentésből és pénzpiaci liberalizációból állt, még akkor is, ha az adott ország gazdasága erre nem állt készen.

Különösen komoly kritika érte a valutaalapot ekkoriban azért is, amiért nem volt tekintettel a bajba jutott országok tűrőképességére. A hiánycélok betartásához szükséges megszorító csomagok jellemzően a szociális kiadásokból faragtak le elsőként, sokszor egészen drasztikus mértékben. Ez aztán olyan társadalmi elégedetlenségekhez vezetett, amelyek a reformok elindítását is ellehetetlenítették.

Emlékezetes Argentína példája, ahol a kiigazítás tizenötmillió ember elszegényedését és a középosztály szinte teljes eltűnését okozta. Évekkel később az IMF egyik jelentésében is megjelent, hogy az ország válsághelyzetének enyhítését célzó lépések ellentétes hatást értek el, és tovább mélyítették a krízist. Hasonlóan járt Venezuela, Brazília, Mexikó és Bolívia, de Thaiföld, Indonézia és Dél-Korea is, ez utóbbi ország a kilencvenes évek végén vissza is utasította az IMF segítségét a rossz tapasztalatok miatt.

Tanult a hibákból

A Nemzetközi Valutaalap azonban maga is belátta az egyes válságok idején elkövetett hibáit. A szervezet reformja ennek hatására már a kilencvenes években megindult, hitelezési politikája az ezredfordulót követően jelentősen megváltozott. Fontos szemponttá vált, hogy az egyes programok valóban megvalósíthatók és az országra szabottak legyenek, ennek érdekében jelentősen csökkentett az elvárásain is.

A feltételek meghatározásakor az IMF ma már jobban odafigyel az ország terhelhetőségére, és előtérbe kerültek olyan szociális szempontok is, amelyeket korábban inkább a Világbank képviselt. A szemléletváltás szerkezeti átalakításokat is kívánt. Korábban nem jutott a 186 tagállamra elég szakember, volt, aki az egyik nap még Afrikával foglalkozott, másnap már az ázsiai gazdaságba kellett beleásnia magát. Ez megnehezítette, hogy egy-egy ország problémáiba részleteiben belelássanak.

Laza a magyar program

A helyzet alig tíz év alatt sokat változott, így az IMF 2008-ban Magyarországnak a készenléti hitelért cserébe már nem általános orvosságot írt fel. Követelményeiben zömmel olyan intézkedéseket javasolt, amelyeket korábban a hazai szakértők is szorgalmaztak, és összhangban van a konvergenciaprogrammal: az államháztartási hiány további csökkentését, a szerkezeti reformok elindítását, az állami vállalatok támogatásának kurtítását vagy a nagy elosztási rendszerek reformját.

Ritkán hangzik el, de a magyar kritériumrendszer tulajdonképpen a valutaalap történetének egyik leglazább programja, és azt sem lehet mondani, hogy keményebben bánnának velünk, mint másokkal.

Magyarország az előző években komoly erőfeszítéseket tett, és a költségvetési hiányunkat is az EU átlaga alá szorítottuk, ez azonban nem elég az engedékenységhez: adósságrátánk jóval meghaladja az euróövezeten kívüli EU-tagok átlagát. Európa és az IMF nem szívesen látna még egy Görögországot, az ő szemükben az adósságválság megelőzése most mindennél fontosabb.

Rászoktat vagy kijózanít?

Az IMF segítségnek azonban így is van még egy negatív oldala. A hitel ugyanis függővé is tesz, állítja a Bank of England felmérése. A Nemzetközi Valutaalap megalakulása óta megfigyelhető, hogy a fizetési válságok ugyan rövidebb lefolyásúak lettek, de gyakoribbá váltak. A hitelezők és a hitelfelvevők hajlamosak nagyobb kockázatot vállalni annak tudatában, hogy probléma esetén számíthatnak az IMF segítségére.

A kormányok, miután az azonnali csőd kockázatát elhárították, hajlamosak halogatni a szükséges reformokat, és felelőtlenebb gazdaságpolitikát is megengednek maguknak. Megfigyelhető, hogy a hitelek növekvő része koncentrálódik egyre kevesebb országra. A 2000-es évek elején az IMF kintlevőségeinek 60 százaléka származott három országtól (Argentína, Brazília, Törökország), az átlagos hitel nagysága növekedett, míg a hitelfelvevő országok száma csökkent.

A három legnagyobb hitelfelvevő országnál különösen szembetűnő a hosszú távú instabilitás. Ezek az országok rendszeres hitelfelvevők, és nem tudnak szabadulni az újra és újra visszatérő válságokból.

A Nemzetközi Valutaalap programjai azonban nem csak kudarcokból állnak, több ország is növekedésnek indult a beavatkozás hatására, és bár az új tipusú programok eredménye még nehezen mérhető, az elemzők szerint bizakodásra ad okot.

Jó példa: a svéd modell

A válság nincs mindig negatív hatással a gazdaságra, számos országban a költségvetés stabilizálását és a szerkezeti reformok beindítását eredményezte, mivel az összeomlás után választói elvárássá vált, hogy fegyelmezett legyen a gazdaságpolitika.

Ez történt például Svédországban vagy Finnországban az 1992-es krízis után. Megtanulták a leckét, és azóta tartják magukat a költségvetési fegyelemhez. A svédeknél a GDP-hez viszonyított adósságráta az 1994. évi 78 százalékról a felére csökkent, és most már gazdaságélénkítő programokat is tudnak indítani.

A magyar gazdaság már közvetlenül nem szorul a hitelre, de egyelőre nem látni azt a programot, amitől a fenntartható növekedés megindulhatna, a gazdaságélénkítést célzó intézkedések mögül hiányoznak a megfelelő hatástanulmányok. A hitelre az IMF-hívők szerint éppen azért van szükség, mert az a piac szemében is egyfajta biztosíték a kormány józanságára. Ha már helyreállt az egyensúly, a makropályák jó irányt vettek, megindulhat a növekedés az IMF nélkül is.

Ez egyébként nem áll szemben a kormány korábban hangoztatott érveivel, a Fidesz vezető politikusai a nyár elején még az újabb hitelfelvétel mellett kardoskodtak.