A rizspálinka nem jött meg

A kávé reggel, amikor a svájcifrank-erejű álmot sehogy nem bírom kidörzsölni a szememből.

Az otthoni kaják. És a Jókai-bableves és a Boci csoki.

Az unikum. Lehetőleg úgy, hogy valami sört hígítsak vele.

A hagyományos borotválkozás, pengével, habbal.

Az autózás – mert oké, hogy a Volvo kínai (de csak a személyautók, tudtam meg kedves levelekből), szóval autóm éppen lehetne, de tankolni, azt nem tudnék bele.

Könyvek, a kemény papíros lapozókon és a Kínáról szólókon kívül.

A megszokott Nokiám.

A spongyabobos pólóm.

Hogy nagyon rövid listát állítsak össze, ezek hiányoznak legjobban az utolsó hetébe fordult Kína-kalandomon. Akik az előzményeket nem ismerik, azok kedvéért röviden: feltett szándékom, hogy július 20-tól egy hónapig minden termékből és szolgáltatásból, amiből Magyarországon csak lehet, kínait válasszak – ezúttal, elfogadva a nemzetközi jogi és a kínai többségi felfogást, Tajvant is Kínához sorolva –, hogy legalább olyan végtelenül figyelmes legyek Kínával, mint a legújabb szövetségesünket néhány éve még erősen kritizáló magyar kormánypolitikusok.

Három hétnél több telt el, és bár egyértelműen sokkal könnyebb dolgom van – részben azért, mert van, amiből nincs kínai, értelemszerűen nem kerestem kínai postahivatalt és nem akartam kínai csapvizet inni –, mint amikor három éve bojkottáltam Kínát. Viszont a dolog néha monoton, néha zavaró – erre később még visszatérek.

Híres lettem ám

A történetem a múlt héten, még Gyulán, ahol annyira híres lettem a kísérletemmel, hogy még a megyei újságba is bekerültem – azóta már rádióban is szerepeltem –, azzal ért véget, hogy rizspálinkát vártam a Késdobáló nevű szórakozóhelyre, ahol az alvilág és az igazi Trebitsch egyaránt nem fordul elő, egyébként viszont akár Rejtő Jenő egyik kevésbé sikerült regényének helyszíne is lehetne.

Nos, rizspálinka nem érkezett, és cirokpálinka sem – úgy tudtam, a Maotai előbbi, de szóltak, hogy utóbbi –, valószínűleg már csak azért sem, mert a hírek szerint ezek egyre drágább luxusitalok, amik áráért feltehetően a családias hangulatú hely teljes úri közönsége egész este ihat. Viszont gyulai búcsúzásunk alkalmából tartottam néhány kortynyi szünetet – illetve egy budapesti estén is, vendégségben –, még ha a híres Csintao vagy Harbin sörökhöz nem is sikerült hozzájutnom. Az történt, hogy volt egy kis ünnepség, és hát illett koccintani, miután egy kedves gyulai barátom, Zoli és Imi, a helyi Slash díjat nyert egy egészségkampányban, aminek a szervezők Ne várjunk tétlenül a májrákra címet adták.

Nem vártunk.

No, aztán másnap nagyon jól jött volna valami kínai természetgyógyászati trükk vagy akár egy akupunktúrás kezelés is, ami egyszerre képes fej- és gyomorfájás elmulasztására, de Gyulán ilyet nem találtunk.

Budapest és vidék nagy különbsége

Ami egyébként az elmúlt hetek tapasztalatai alapján nem meglepő. Rájöttem, hogy amikor sokat foglalkozunk azzal, mennyire elkínaizálódott Magyarország, akkor alapvetően Budapestből indulunk ki. Hogy van kínai piac és kínai pláza és kínai iskola és kínai újságok és kínai intézet az ELTE-n és kínai orvosok és kínai bank – a honlapja szerint folyószámlát is nyithatunk, így a banki ügyintézés kérdésköre is kipipálva –, és mindezek mellett kínai büfék minden sarkon.

Vidéken azért messze nem ilyen a kép, még ha például a kínai madzsong egyik honi apostola éppen dunaújvárosi is Öcaline személyében. Kínai boltok természetesen vannak már a kisvárosokban is – eddigi tapasztalataim alapján úgy saccolom, nagyjából tízezres lélekszám körüli és ennél nagyobb helyeken –, a komolyabb, több tízezres városokban akadnak kínai büfék is, de például a gyulai kínai étteremben nem kínaiak is dolgoznak, legalábbis a pultnál. Egyéb szolgáltatókkal azonban nem találkozhatunk, és persze az áruválaszték is jóval szegényesebb, mint a fővárosban.

Ami van, az viszont olcsóbb: a múltkor azt írtam, hogy a napi kajaszámlám 2000 forint fölött van – a félreértések miatt jelezném, hogy ez napi két-három étkezés költsége, és mert csak étteremben tudok kínait enni, vidéken ugyanis kínai alapanyagok vásárlására és megfőzésére sem volt módom –, nos, mióta számomra véget ért a gyulai nyár, ez az összeg már inkább a 3000 forinthoz közelít. Hát igen, anyagi szempontból kész szerencse, hogy már csak néhány nap van hátra a tesztből, bár az is tény, hogy ruházkodni olcsóbb így: egy magyar gyártmányú farmert nemrég 6500 forintért láttam, kínait 2000 forint körüli áron lehet venni.

Mindenesetre Budapesten könnyebb kínai életet élni, és még könnyebb lenne, ha engednék a csábításnak. Annak, hogy online vásároljak – vannak ugyanis szájtok, ahol akár paypal-, akár bankkártyás fizetéssel lehet csak kínai termékeket vásárolni. Holott ez simán megoldaná utolsó komoly égető gondomat, a fürdőszobai mosakodás-fogmosás-borotválkozás problémakört (vécépapírt és papírzsebkendőt sem sikerült még szereznem).

Ginzenges szappan és terhesteszt

Így aztán nincs kínai ginzenges szappanom, sem Yunnan Baiyao fogkrémem, de lehet, hogy még ezt is kipróbálom. Az egyik levélíró, Zoli szerint még olcsó terhességi tesztet is ott rendeltek, és működött is – bár a kínai használati utasítással nem boldogultak –; mondjuk nem tudom, mennyi volt a szállítási idő, de ha Zoliék nem gondolkodtak nagyon előre, vagy nem valami szuper légipostával jött, akkor egyébként valószínűleg már mindegy is volt az eredménye.

Szóval a netes rendelés kínálta kiskaput nem használtam fel, hogy Made in Chinába burkoljam az életem, továbbra is azon igyekszem, hogy Magyarországon kapható dolgokkal kínaizáljam magam.

Mindez, mint írtam, néha monoton, néha zavaró. Ez utóbbi az egyszerűbb történet, a telefonomat átmenetileg lecseréltem, de nem tudtam szinkronizálni vagy mit csinálni, szóval a nem SIM-kártyán tárolt adatok nem jöttek át, ideiglenesen elvesztek sms-ek, telefonszámok, naptárbejegyzések – bármit elfelejtettem az elmúlt hetekben, írjuk ennek számlájára.

Soványabb nem lettem, csak éhesebb

Monoton – leginkább az étkezésekben az. Mindenhol azt olvasom, hogy a kínai konyhának milyen változatos a kínálata. Hát nem nálunk. Az mindenkinek természetesen, hogy a McDonald's vagy a Burger King ugyanazt adja Szegedtől Sopronig, standard ízek és eljárások, ipari mennyiségben előre gyártott mirelit alapanyagok, satöbbi. De azt hogyan magyarázhatjuk, hogy az illatos omlós csirkétől a csípős savanyú levesen és a tavaszi tekercsen át a szezámmagos csirkéig ugyanolyan az íze lényegében minden kínai éttermi ételnek mindenhol az országban?

Persze biztosan van néhány kivétel, és persze tudom az okosságot, hogy oda kell menni, ahol a kínaiak esznek, de hát ilyen helyről eddig csak hallottam, arrafelé, ahol én járok, nem találtam egyet sem. Lefogyni, bár ezt reméltem, így sem sikerült, pontosabban egy kiló átmenetileg lement, de – miután a kínai kaja után gyorsan megéhezem, ezért sűrűbben, vagyis többet eszem – mostanra már visszajött, és hozta a barátait is. Szóval a kínai kajától nem lettem soványabb, csak éhesebb, ami akkor sem túl jó kombináció, ha jó érzés, hogy  a leggyakrabban látogatott kínai étteremben már kínaiul köszönnek, és tudják, hogy én is kínaiul fogok.

Avatott gyomrú olvasók, kínai és Kínát is megjárt ismerősök egyébként állítják, hogy az átlagos kínai gyorsétteremben kapható kínálatnak semmi köze nincs az igazi kínai ételekhez. „Ez az egész prézlis dolog tipikus európai szabvány, semmi olyan nincs Sanghajban vagy Pekingben, ami itt kapható, ilyen illatos-omlós és más panírozott valamik” – meséli Attila, aki főleg disznó-, kacsa- és marhahússal találkozott, jóval csípősebbekkel, mint itthon. A sört, de a kólát is – amiből szintén van kínai, de nem merte megkóstolni – egyébként arrafelé 6 decis és 0,296 decis kiszerelésben árusítják (egy hatdecis Coca Cola általában 3 jüan, vagyis nagyjából 100 forint, de a borzasztó drága reptéren akár 6 jüant is elkérnek érte). Állítólag Budapesten van ilyen hely, de az szinte teljesen zárt, ahová csak kínaiak járnak, így oda viszont valószínűleg nem fogok tudni eljutni.

Elmaradtam a tervektől

A kísérletem persze egyébként sem halad olyan zökkenőmentesen, mint azt terveztem. Azt hittem, a nyár a békés semmittevés időszaka, és energiáimat olyan mértékben tudom a kínaizálásra fordítani, mint egyszeri punk Sziget idején az Auchan-parkolóban ücsörgésre. Ezzel szemben a nyár meghozta a svájcifrank-válságot, napi nyolc-tíz órákat töltök a képernyő előtt, Dzsudzsák Balázs sebességével ide-oda cikázó árfolyamgörbéket nézegetve.

Így aztán épp csak kutyafuttában van időm eljutni néha egy-egy kínai boltba, az Asia Centerben is sokkal kevesebb időt töltöttem, mint a méretei alapján indokolt lett volna, míg a Sárkány Centerbe el sem jutottam. A kínai kultúrában sem sikerült úgy elmélyednem, ahogyan szerettem volna, a kínai sportról is csak annyit: mindenben vannak olyan jók, hogy a következő évtizedekben minden olimpián és más világjátékon az éremtáblázat első helyén végezzenek. Úgyhogy ha lenne pénzem, és azt fociba akarnám ölni, akkor biztosan létrehoznám az újpalotai FC Banánt – a már itt született kínaiak mondják magukról, hogy olyanok, mint a banán, kívül sárgák, de belül már fehérek –, és pár éven belül ismét lenne budapesti bajnoka a magyar focinak.

Addig viszont marad a madzsong – feltéve, hogy a hátralévő egy hét alatt megértem a szabályokat.