Tekla
11 °C
16 °C
Index - In English In English Eng

Mit kínál az IMF?

2011.11.18. 11:46
A Nemzetközi Valutaalap három különböző hitelcsomagot kínál válsághelyzetekben, ezek közül mi várhatóan az elővigyázatossági hitelre hajtunk. Az IMF-et nem csak mi nem szerettük eddig, de szerte a világon számos kritikát kapott az utóbbi évtizedekben. Ha nagy a baj, akkor viszont rendszerint hozzá rohanunk.

A magyar kormány az IMF hosszas ekézése után csütörtökön váratlanul bejelentette, hogy újabb megállapodást tervez a valutaalappal, egyelőre azonban nem tisztázott, hogy melyik hitelcsomagot választja. A kifejezetten a legszegényebb államoknak nyújtott csomagokat leszámítva az IMF háromféle hitelt kínál kríziskezelésre:

  • Készenléti hitelmegállapodás (SBA)

Ezt vette igénybe Magyarország 2008-ban. A konstrukció abban segít az államoknak, hogy le tudják küzdeni a rövidtávú költségvetési problémáikat. Vagyis ha elszalad a hiány, a kormánynak ki kell dolgoznia egy tervet annak csökkentésére, az IMF pedig a közösen megállapított célok megvalósításától függően utal bizonyos összegeket, amik segítenek abban, fenntartható maradjon a költségvetés és ne váljon finanszírozhatatlanná az állam, miközben rendbe rakja a pénzügyeit. A hitelnyújtás időtartama jellemzően 1-2 év, a visszafizetés határideje pedig 3,5-5 év.

A 2008-as hitelválság során Magyarország mellett más államok, például Izland és Görögország is kötöttek ilyen megállapodást az IMF-fel.

A konstrukciónak létezik olyan verziója is, amikor az ország csak elővigyázatosságból köt ilyen szerződést, de a rendelkezésre álló összeget csak akkor hívja le, ha hirtelen romlani kezd a helyzete – ez az elővigyázatossági készenléti hitelmegállapodás (P-SBA). Ilyet Magyarország az 1990-es években többször is kötött az IMF-fel, és akkor a hitelkeretnek végül tényleg csak a töredékét hívtuk le.

  • Rugalmas hitelkeret (FCL)

Ezt a konstrukciót stabil alapokkal rendelkező államok vehetik igénybe krízis kezelésére vagy megelőzésére. Meg kell felelniük bizonyos korábban rögzített gazdasági és gazdaságpolitikai feltételeknek, ugyanakkor az utalás nincsen további feltételekhez – például egyes intézkedések meghozatalához – kötve, mint a készenléti hitelmegállapodás esetében. A hitel összegét itt is jellemzően 1-2 év alatt fizetik ki, de jellemzőbb az egyösszegű folyósítás, visszafizetni pedig ezt is 3,5-5 év alatt kell.

Ezt a konstrukciót vette igénybe 2009-ben Lengyelország, Kolumbia és Mexikó is.

  • Elővigyázatossági hitelvonal (PCL)

Az elővigyázatossági hitelt csak krízis megelőzésére használhatják olyan államok, amik amúgy stabil alapokkal rendelkeznek. A program valahol az előző kettő között áll, hiszen az igénybevevő államoknak lehetnek gyenge pontjaik, de nincs szükségük olyan mértékű kiigazításra, mint a készenléti hitel esetén. A felvevő államoknak meg kell felelniük bizonyos előre rögzített feltételeknek, és ehhez társul később egy félévente tartott felülvizsgálat, ami az ország gyenge pontjaira koncentrál. Az időtartama hasonló a korábbiakhoz, a kerete pedig az állam kvótájának 500 százaléka is lehet – ez Magyarország esetében 5,5 milliárd eurót jelentene, majd a következő évben megfelelő intézkedések esetén az összeg megduplázódik. A kerethez itt sem kell feltétlenül hozzányúlni, az állam használhatja azt biztonsági tartalékként is.

Egyelőre a portfolio.hu szerint ez utóbbi tűnik a legvalószínűbb választásnak, hiszen teljes egészében fedezné Magyarország jövő évi 4,6 milliárd eurót kitevő devizaalapú törlesztéseit, ráadásul a csomagot sokak szerint nekünk címezve fejlesztették ki. Ugyanakkor egyelőre kétséges, hogy az elmúlt időszak gazdaságpolitikai lépései alapján megfelelünk-e a program előfeltételeinek.

Ki az az IMF?

„Amerika nem szorul rá, Afrikának drága, az oroszoknak kicsi” – tartja a mondás az IMF-ről.  A Nemzetközi Valutaalap a hozzánk hasonló, közepes méretű országokhoz passzol. A háború után hozták létre, hogy biztosítsa a nemzetközi pénzügyi rendszer stabilitását. Feladata a megbomló egyensúlyra való előzetes figyelmeztetés, baj esetén intézkedéseket ajánl, végső esetben pénzügyi segítséget nyújt. Tőkéjét a tagországok befizetései képezik. A tagdíjak mértéke az országok gazdasági fejlettségének színvonalától és nemzetközi kereskedelmi forgalmától függ. A hitelkérelmeket az IMF Végrehajtó Tanácsa bírálja el, folyósításukat különböző politikai és gazdasági követelmények teljesítéséhez kötik. Az IMF szerepe a 2008-as világválsággal és az eurózóna adósságválságával újra felértékelődött. A valutaalap részt vett többek között Izland megsegítésében, beszállt az ír és a görög mentőcsomagba, segített Romániának, Lettországnak, Szerbiának, Fehéroroszországnak, Boszniának és Ukrajnának is. És egyszer már minket is kihúzott a csávából, a rendelkezésünkre bocsátott készenléti hitel összegébe 12,5 milliárd eurót adott, a Világbank 1 milliárd, és az EU 6,5 milliárdja mellé.

Miért kritizálják?

Az IMF szerepéről és eredményességéről erősen megoszlanak a vélemények a szakmán belül is, de sokat változott a szervezet megítélése az évtizedek folyamán is. A legszélsőségesebb vélemények szerint egy országnak hosszabb távon még egy csőd is jobbat tesz, mint egy IMF-hitel, az ugyanis legalább a katarzist meghozza, utóbbi pedig függővé tesz, és elnyújtott vergődést hoz. Bár utóbbira valóban akad példa, nehezen mérhető, hogy mi történt volna egy-egy megmentett országgal akkor, ha valóban hagyják összeomlani. Még kevesebbet árulnak el az IMF-programok sikerességét vizsgáló tanulmányok a valutaalap utóbbi évekbeli szerepválallásáról, nem telt el még annyi idő, hogy a nyújtott hitelekért cserébe elvárt programok hatásáról érdemben véleményt lehessen mondani.

Márpedig feltételezhető, hogy eltérő eredményekre jutnának, mint a 80-as, 90-es évek elhíresült terápiáinak kiértékelésében, akkoriban a Nemzetközi Valutaalap feltételei meglehetősen uniforimzáltak voltak, a washingtoni konszenzus pontjait próbálták ráhúzni minden bajba jutott országra, függetlenül attól, hogy annak az intézményeivel vagy az adósságpályájával volt baj. Nem is volt a valutaalapnál a 186 tagállamra elég szakember, többnyire csak felületesen ismerték egy-egy ország problémáit.

Ritkán népszerű

A recept jellemzően adóreformból, hiánycsökkentésből és pénzpiaci liberalizációból állt, még akkor is, ha az adott ország gazdasága erre nem állt készen. Az IMF ekkoriban alig volt tekintettel a bajba jutott országok tűrőképességére, a hiánycélok betartásához szükséges megszorító csomagok jellemzően a szociális kiadásokból faragtak le elsőként, sokszor egészen drasztikus mértékben. Ez aztán olyan társadalmi elégedetlenségekhez vezetett, amelyek a reformok elindítását is ellehetetlenítették.

Emlékezetes Argentína példája, ahol a kiigazítás tizenötmillió ember elszegényedését és a középosztály szinte teljes eltűnését okozta. Évekkel később az IMF egyik jelentésében is megjelent, hogy az ország válsághelyzetének enyhítését célzó lépések ellentétes hatást értek el, és tovább mélyítették a krízist.

Hasonlóan járt Venezuela, Brazília, Mexikó és Bolívia, de Thaiföld, Indonézia és Dél-Korea is, ez utóbbi ország a kilencvenes évek végén vissza is utasította az IMF segítségét a rossz tapasztalatok miatt. Az egyik kutatás az elmúlt harminc évben 130 országnak nyújtott IMF-hitelnek a növekedésre gyakorolt hatását elemzi, és megállapítja, hogy a hitelnyújtást követő öt évben nincs kimutatható eredmény, a következő ötéves periódust vizsgálva azonban egyértelműen negatív a hatás.

Sokat változott

A Nemzetközi Valutaalap később belátta az egyes válságok idején elkövetett hibáit, a szervezet reformja pedig már a kilencvenes években megindult, jelentősen bővült létszámban is, hitelezési politikája pedig az ezredfordulót követően jelentősen megváltozott. Fontos szemponttá vált, hogy az egyes programok valóban megvalósíthatók és az országra szabottak legyenek, ennek érdekében jelentősen csökkentett az elvárásain is. A feltételeket az IMF az ország terhelhetőségéhez igyekszik igazítani, és olyan szociális szempontok is előkerülnek, amelyeket azelőtt inkább csak a Világbank képviselt.

Kérdés ugyanakkor, hogy a szemléletváltás hogyan képes kezelni az IMF-segítség hatására kialakuló függőséget. A Bank of England felmérése szerint a Nemzetközi Valutaalap megalakulása óta megfigyelhető, hogy a fizetési válságok ugyan rövidebb lefolyásúak lettek, de gyakoribbá váltak. A hitelezők és a hitelfelvevők hajlamosak nagyobb kockázatot vállalni annak tudatában, hogy probléma esetén számíthatnak az IMF segítségére. A 2000-es évek elején az IMF kintlevőségeinek 60 százaléka származott három országtól (Argentína, Brazília, Törökország), az átlagos hitel nagysága növekedett, míg a hitelfelvevő országok száma csökkent. Ezek az országok rendszeres hitelfelvevők, és nem tudnak szabadulni az újra és újra visszatérő válságokból.