Emil, Csanád
17 °C
30 °C

Svédeknek képzeljük magunkat - kiadási reform, I. rész

2008.04.08. 00:44
A szocialista-szabaddemokrata kormány újrázása után már nemcsak a szakmai beszélgetéseken, hanem a közbeszédben is fel-felmerült, hogy a lehetőségein túlnyújtózkodó állam gátjává válik a közép- és hosszú távú gazdasági fejlődésnek. A félelem nem bizonyult alaptalannak, ezért aztán az utóbbi hónapokban felerősödtek azok a hangok, amelyek szerint az újraelosztási hányad, az állami kiadások jelentős megkurtítása és a kiadások szerkezetének átalakítása nélkül esély sem lesz a csapdahelyzetből való kitörésre - noha ez csak szükséges, de nem elégséges feltétele az előrehaladásnak. De hogyan is állunk pontosan? Mit tettek a sikeres európai országok? Nálunk hol és hogyan lehetne eredménnyel kecsegtető változtatásokat megejteni? Sorozatunk első része.

A Magyar Nemzeti Bank nemrég hozta nyilvánosságra legfrissebb konvergenciajelentését. A tanulmányban a szakértői stáb azt is vizsgálta, hogy a magyar költségvetési politika a jövőben hogyan tudja egyszerre szolgálni az aggasztóan gyenge teljesítményt felmutató gazdaság élénkítését és a folytatódó hiánycsökkentést biztosítani.

Cikksorozatunkban javarészt ezt az elemzést hívjuk segítségül, de támaszkodunk azokra az információkra is, amelyek államháztartás több dimenziójú átalakításának terveivel kapcsolatban merültek fel a mögöttünk hagyott két esztendőben.

Tudni akartuk, de a megismerés félbemaradt

A 2006 tavaszi parlamenti választások után, a szükségszerű költségvetési kiigazítás előkészületei idején több szakmai konferencián is komoly kritikaként merült fel, hogy a megelőző sok-sok évben még az sem volt tisztázva, mi is az állam feladata, milyen szolgáltatásokat kell az államnak biztosítania, mely feladatokat kell ellátnia, és mi nem tartozik a hatáskörébe. Vagyis koncepciótlanul folyt el a pénz.

Ezért aztán a reformkormányzásnak beállított intézkedéssorozat egyik kihangsúlyozott elemének szánta a második Gyurcsány-kormány, hogy törleszti az adósságot, és felülvizsgálja az állami feladatok körét.

Draskovics Tibor, jelenlegi igazságügyi és rendészeti miniszter vezetésével, az azóta megszűnt államreform-bizottság koordinációjával indult el az első szakasz: a minisztériumoknál, de még a legalsóbb szintű állami intézménnyel is összeíratták, milyen állami feladatokat látnak el. Tavaly nyáron álltak a nyilvánosság elé az eredménnyel, miszerint pontosan 2797 állami feladatot láttak el akkor, illetve addig a különféle államigazgatási, önkormányzati intézmények.

A bizottság honlapja szerint 2007 decemberében a kormány határozatot hozott a "közfeladatok felülvizsgálatával kapcsolatos további feladatokról", amelyeket - szintén a honlapon olvasható tájékoztató szerint - a minisztériumok túlnyomó részben 2008 folyamán hajtanak végre. Valójában azonban nem tudni semmit az eredeti célkitűzés megvalósulásáról, úgy tűnik, ez a kezdeményezés is elhalt valahol félúton. Most legalábbis nem tudjuk, hogy a jövőben mely feladatokat tartana meg, és mely teendőktől kíván megszabadulni a kormányzat.

Az állam optimális mérete

Más oldalról kell tehát megközelíteni a problémát. Először is tisztázni kellene, van-e optimális mérete az államháztartásnak, és ha van, az mekkora.

Az államháztartás mérete - amit általában a kiadások nagyságával, GDP-hez viszonyított arányával mérhetünk - időtől és tértől függ, befolyásolja azt a társadalmi berendezkedés, és összefügg azzal is, hogy adott országban mi az elfogadott nézet az állami szerepvállalásról, az állami feladatkörökről, szögezi le a jegybank szakértői gárdája.

Magyarországon 2006-ban, a nagy választási költekezés idején a GDP több mint felét, 53,3 százalékát érte el az újraelosztási ráta, vagyis a kiadások bruttó hazai termékhez viszonyított aránya. Ez 12 ezer milliárd forintnál is több pénz elköltését takarja. Tavaly még éppen 50 százalék fölött maradt a mutató, ami szintén 12 ezer milliárd forintot meghaladó kiadást jelent.

Bár több tényezőtől függ tehát az állami kiadások - és bevételek - mértéke, az állam nagysága, több, gazdaságpolitikai irányítással foglalkozó nemzetközi szervezet is tesz ajánlásokat az optimális államháztartás-méretre. Az Európai Központi Bank igazgatósági tagja a GDP 30-35 százalékában jelölte meg ezt az ideális összkiadási szintet. Ez a mérték azonban azt feltételezi, hogy a rendelkezésre álló forrásokat az adott állam hatékonyan költi el – ami Magyarországról nem mondható el.

A Nemzetközi Valutaalap értékeléseiben a 40-45 százalékos tartományt tartja ideálisnak Magyarország számára. Ez az 5-10 százalékpontnyi eltérés a mai magyar újraelosztási hányadtól körülbelül 1350-2700 milliárd forintot tesz ki. Vagyis ennyivel kevesebbet kellene elkölteni évente ahhoz, hogy az IMF által hazánk számára optimálisnak ítélt kiadási szintet mutassuk fel. (A bevételi oldalt ennek csak úgy harmadával-felével csökkenthetjük éppen azért, mert az amúgy is túlzott mértékű túlköltekezésünknek nincs fedezete, ami egyet jelent azzal, hogy még mindig túlzott mértékű költségvetési hiánnyal működik az ország, vagyis masszív hitelfelvételre kényszerül.)

Meg lenne a helyünk, ha hagynánk

Mint írtuk, igaz, hogy a centralizáció és az újraelosztás mértéke alapvetően társadalmi értékválasztás kérdése (és nem szabad elfelejteni: azzal is összefügg, hogy milyen hatékonysággal hasznosul a lakosság, a vállalatok és az állami intézmények között szétosztott forrás), mégis, az EU-országokban három eltérő modell, mintázat figyelhető meg. És ezek, emelik ki az MNB-s szakértők, egyértelműen szoros kapcsolatban állnak a gazdaság fejlettségi szintjével.

A skandináv államokat alapvetően magas, GDP-arányosan 50 százalék feletti centralizáció és újraelosztás jellemezi. A régi, kontinentális EU-tagállamok igen széles tartományban, 40-50 százalék között helyezkednek el. Az újonnan csatlakozott kelet-európai tagországok a 30-40 százalékos tartományban találhatók.

Ezt mutatja az alábbi ábra, amelyen a vastag ferde vonal jelzi a költségvetési egyensúlyt, a vékony ferde vonal a maastrichti kritériumként ismert, 3 százalékos költségvetési hiányt.

A nagyvonalú nemzetközi összehasonlítások alapján Magyarországról két állítás tehető. Egyrészt jelentős az egyensúlytalanság. (Az ábra a 2006-os állapotot türközi, amikor nagyon magas, a GDP 9,2 százalékára rúgó deficitet produkált a kormány, azóta már tudjuk, hogy 2007-ben 5,5 százalékra apadt a hiány, és idén nagy eséllyel közel lehet a 4 százalékhoz.) Másrészt fejlettségi szintünkhöz képest nagyon magas a kiadási szint.

Utóbbit mutatja a cikk második ábrája: a vízszintes tengely a fejlettség szakmailag elfogadott mutatóját, az egy főre eső GDP-t ábrázolja. (Az ábrán az országokat az alapján helyezik el az x tengely mentén, hogy az egy főre eső GDP-jük a 2006-ban még 25 tagú EU átlagos értékének hány százalékát érte el.) A függőleges tengelyen az újraelosztás mértéke, vagyis a kiadások GDP-hez viszonyított aránya van. A ferde vonal itt azt mutatja, hogy a vizsgált országok adataiból milyen (lineáris) összefüggés mutatható ki az országok fejlettsége és az újraelosztás nagysága között.

Szépen kivehető, hogy - általánosságban - minél fejlettebb egy ország, annál többet költ. A 2006-os magyar helyzet kirívó, két éve nagyon messze voltunk a normálisnak - vagy átlagosnak - nevezhető állapottól, a hozzánk hasonló fejlettségű országoknál bő 10 százalékponttal többet költöttünk. Mondhatjuk azt is, hogy csak a svédek, a franciák és a dánok költöttek körülbelül annyit, mint mi, de ők ezt büntetlenül megtehették, volt hozzá GDP-jük.

Vissza kell fogni az igényekből, nincs mese

Hazánk dönthetne úgy, hogy a költségvetési egyensúlyt a jelenlegi, magas (50 százalék körüli) újraelosztási szint mellett a bevételek növelésével éri el. Ez kockázatos lenne, hangsúlyozzák a jegybank szakemberei, mert regionális versenytársaink zöme ettől eltérő modellt követ.

A konvergenciaprogram, illetve az idei büdzséhez készített hároméves kitekintés alapján úgy tűnik, hogy kormányzat a mainál valamivel alacsonyabb, a 45 százalékot alulról csípő - nagyjából a mediterrán országokéhoz hasonló - állami újraelosztás mellett kíván egyensúly közeli költségvetést elérni. (Ehhez persze az kell, ha ragaszkodni akarunk a programhoz, hogy három-négy év alatt 5-6 százalékpontnyi kiadáslefaragást sikerüljön elérni, azaz mai árszinten számolva évente 1350-1500 milliárd forinttal kevesebbet kellene költeni, mint ma, és úgy 2500-2700 milliárd forinttal kevesebbet, mint 2006-ban.) Ez a kiadási szint egyébként nemcsak a mediterrán országokra jellemző, a lengyelek és a csehek is valahol itt tanyáznak, a szlovákok bő 5 százalékpontnyival még kisebb újraelosztási rendszert működtetnek.

Sorozatunk második részében azt nézzük meg európai példákon, hogy ha már magas a kiadási szint egy országban, akkor azt hogyan lehet eredményesen, értelmesen mérsékelni – és mit tanulhatunk a sikertelen államok próbálkozásaiból.