Milliárdokat fizethet az állam a II. világháború előtti bankbetétek után

A Pénzügyminisztérium majd a bíróságon fejti ki álláspontját - a tárcánál csak így kommentálták Gál Péter ügyvéd az Indexnek tett azon nyilatkozatát, mely szerint az államnak milliárdokat kell majd fizetnie a II. világháború után államosított bankokban, takarékszövetkezetekben ragadt betétek után. A PM bírósági előtti érvelése egyelőre sikertelen: az első, precedens értékű, igaz első fokú, tehát nem jogerős ítéletben a közelmúltban a bíróság 5600 dollár és az összeg többszörösét kitevő több mint 50 éves kamat kifizetésére kötelezte az államot.

Gál Péter május elején újabb keresetet adott be, és több tucat további per indítását tervezi. Pusztán ezek összértéke is elérheti a milliárdos nagyságrendet, de az ügyvéd szerint akár több tízezerre tehető a volt betétesek illetve azok örököseinek, azaz a potenciális felperesek száma, érdemes hát körül nézni a családi papírok között.

Miért pont most?

Elfelejtették, éveken át a rendszerváltás után is féltek ilyen követelésekkel előállni, az ügyek többsége első ránézésre egy jogász számára is értelmetlen - egyebek között ezzel magyarázza az ügyvéd azt, miért 15 évvel a rendszerváltás után kerülhetnek fókuszba az ilyen ügyek. Az általa az idén megnyert, egyébiránt közel öt éve húzódó precedens értékű perben egy ma már 92 éves asszonyt képviselt: az idős hölgy a családi lomtalanítás során találta meg egykori betétjét, és ismerősként kíváncsiságból mutatta meg Gál Péternek.

Csak az ismeretség miatt néztem meg, mi lett az Olasz-Magyar Bank sorsa, hiszen egyértelműnek tűnt, hogy a pénzintézetet régen felszámolták, nem létezik, azaz nem érvényesíthető a követelés - mondja az ügyvéd. Kiderült azonban, hogy a pénzintézetek 1947-ben indult felszámolása során számos hiba és - még az akkori jogszabályok szerint is - törvénysértés történt: ennek köszönhetően jogi értelemben a bankok és takarékszövetkezetek egy része a mai napig létezik, más esetekben a felszámolás - persze csak jogilag - csak az elmúlt években kezdődött meg.

A kényszerfelszámolások és az államosítások során - bár erre egy 1946-ban született rendelet is kötelezettséget vállalt - mindenesetre nem történt meg a betétesek kártalanítása, amit persze az ötvenes években és azt követő évtizedekben nem nagyon lehetett számon kérni. A rendszerváltást követően többen is keresték ugyan a Pénzügyminisztériumot illetve a Pénzintézeti Központot, de a tipikus válasz az volt, hogy a követelések nem érvényesíthetők, mivel az adott bank jogutód nélkül megszűnt.

Előnyben a valutások

Az elkövetkezendő hetekben indítandó több tucat per az alapsztorit tekintve ugyan hasonló, valójában minden esetet külön kell megvizsgálni: sajátos nyomozást igényel, mi lett az adott pénzintézet sorsa, márpedig nem csak egykori országos bankokról, hanem kisebb, vidéki takarékszövetkezetekről is szó van. Bonyolítja a helyzetet az is, hogy nem mindegy, milyen pénznemben nyitott betétekről van szó: a pengős betétkönyvek után járhat kártalanítás, de tekintve a háború utáni hiperinflációt, ennek összege még kamatokkal együtt is a nullához közelítene, így nem érdemes perelni.

A valutások, illetve az aranykoronások és aranypengősök esetében azonban nagyon is szép summa kerekedhet egy-egy ügy végére: bár pontos összeget még az immáron elsőfokon megnyert perben sem számoltak ki, az biztosra vehető, hogy a több évtizedes kamatok meghaladják a tőkekövetelést. Az esetek többségében érvényesítendő kamatos kamatszámítást bonyolítja, hogy minden évben más kamatlábbal kell számolni: ami biztos, ha már számolni kell, nyert ügye van a betétesnek.