Minden napra 1,5 milliárd

Magyar Narancs: Hány álmatlan éjszakája volt a kormányzás első száz napja alatt?

László Csaba: Szerencsére jól alszom, legfeljebb a parlagfű okoz néhányszor kényelmetlenséget. Ha a száznapos programra céloz, ki kell ábrándítanom: egyetlen olyan pontja sincs, ami miatt rosszkedvűen ébredtem volna.

MN: Egy pénzügyminiszter zokszó nélkül eltűri, hogy a közalkalmazotti béremelés, a minimálbér adómentessé tétele, az egyszeri nyugdíjemelés, a dupla családi pótlék, a televíziós üzemben tartási díj átvállalása miatt napi százmilliók mennek ki? Mennyi a teljes cech?

LCS: Számításaink szerint nettó 150 milliárd forint, tehát egy napra 1,5 milliárd jut. Amikor az egészhez hozzákezdtünk, úgy tűnt, hogy ez az összeg a költségvetés bevételtöbbletéből - főleg adóból - összeszedhető. Jelenleg ugyanígy látom, magyarán a végső egyenlegen ez mit sem változtat. Persze, egészen pontos és biztos számot csak utólag, a költségvetési év lezárultával mondhatok.

MN: A száznapos programnak tehát semmi köze ahhoz, hogy augusztus végéig a központi költségvetés egész évre tervezett hiányának a 85 százaléka összejött?

LCS: Ebben már csak amiatt is marginális a program hatása, mivel az elemek döntő többsége szeptembertől lépett be a költségvetésbe. A nyugdíjemelés, a dupla családi pótlék és az üzembentartási díj is csak a nyolcadik hónapban jelenik meg mintegy 70-80 milliárd forinttal a kiadási oldalon.

MN: Összességében tarthatónak ítéli-e a bruttó hazai termék (GDP) arányában kifejezett államháztartási deficitre az év egészére várt 5,5-6 százalékot?

LCS: Igen, továbbra is ezzel számolunk, bár ez - amint korábban is elmondtam - némi odafigyelést igényel mind a Pénzügyminisztérium, mind a többi tárca részéről. Azaz a szükséges kiadások feletti tételek megkurtítását, esetleg egyes elodázható feladatok átütemezését. Ezek összegét azonban nem tudom megbecsülni. Szeretném leszögezni, hogy a takarékosság nem jelent megszorításokat, eszünk ágában sincs a nagy szociális rendszerekhez hozzányúlni, mivel erre nincs szükség.

MN: Tartanak-e a költségvetésben esetleg megbújó "aknáktól"?

LCS: Ezek közül kettőt, ha úgy tetszik, máris felszedtünk. A gyógyszerkassza az ekképpen kapott ötvenmilliárd forint nélkül októberre teljesen kiürül, s hasonló összeggel kellett a gyógyító-megelőző ellátások éves keretét is kiegészíteni. Ami egyelőre nem látható, az a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) által benyújtandó számla végösszege. Ebben az ügyben jelenleg több vizsgálat és audit is folyik, reményeim szerint az év végéig pontos számokat kapunk a bankról. Ebben a pillanatban ugyanis sem a tartalomról, sem a nagyságrendről nem tudunk eleget; tehát nem tudnám megmondani, érinti-e egyáltalán, és ha igen, milyen formában és mértékben az államháztartást.

MN: Megkerülhető-e úgy az MFB-probléma, hogy egyáltalán nem szerepeltetik majd a költségvetésben?

LCS: A jövő évtől szeretnénk átállni az államháztartás uniós módszertan szerinti felépítésére, ami többek között azt jelenti, hogy a költségvetési típusú kiadásokat a felmerülési helytől függetlenül szerepeltetni kell a büdzsében. Teljesen mindegy lesz például, hogy egy kórházat közvetlenül a szaktárca építtet, az MFB finanszíroz, esetleg egy közhasznú társaság a költségviselő. Más kérdés - és erre az új metodikára történő átállás nem ad automatikusan választ -, hogy a múltra vonatkozó konszolidációkat hogyan kell elszámolni. Az MFB esetében ez szerintem nagymértékben függ attól, mikorra lesz viszonylag nyitott könyv a bank.

MN: A fejlesztési bank háza táján egyelőre nagy a csönd, nem úgy a Pénzügyminisztérium környékén, ahonnan állítólag titkos dokumentumoknak kelt lába. Az előző pénzügyminiszter legalábbis ezekre hivatkozva állította: jövőre az inflációt meghaladó mértékű áremelést tervez a Medgyessy-kormány.

LCS: Ha egy szigorúan titkos dokumentum kijut a minisztériumból, az természetesen nem maradhat következmények nélkül, bár a kiszivárogtatás, hogy úgy mondjam, már részévé vált a magyar politikai folklórnak. A legjobb példa a stabilizációs program, közismertebb nevén a Bokros-csomag, amelynek a nyolcvan százalékát világgá kürtölte egy gazdasági napilap három héttel a hivatalos start előtt. A Varga úrék által citált dokumentumra visszatérve: egyelőre nem derült ki, hogy mi is az valójában. Ezért én levélben kértem tőle tájékoztatást arra vonatkozóan, hogy milyen iratnak és milyen módon jutott a birtokába. Választ még nem kaptam.

MN: Hozzájuthatott - akár szabályosan, akár szabálytalanul - bármi olyasmihez a tárca előző vezetője, amiből kiderülhet, hogy a kormány népnyúzó intézkedések meghozatalára készül?

LCS: Rengeteg szakértői anyag készül a minisztériumban, amelyek között akadnak olyanok, melyekben a hatósági árak kezelésére is vannak utalások. Az azonban biztos, hogy sem a pénzügyminiszter, sem a kormány nem határozott az árak emeléséről. Tehát nem létezik olyan dokumentum, amelyik azt bizonyítaná, hogy megszületett egy döntés, amit megpróbálunk eltitkolni. Azt is elmondhatom, hogy Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozása örvén nem készül "árfelzárkóztatási program". Ehelyett közgazdaságilag racionális, kiszámítható árszabályozásokra van szükség, amikben nem látok túlzott feszültségeket. Abból indulok ki, hogy az EU-n belül is számottevő eltérések mutatkoznak a hatósági árakban, és nem csupán az adótételek különbözősége miatt.

MN: Hazai elemzők szerint az elodázott áremelések inflációs veszélyt hordoznak magukban.

LCS: A központilag szabályozott árak kérdésének nem sok köze van az unióhoz, a dolgot az árszabályozási mechanizmusok oldaláról érdemes megközelíteni. Hadd mondjak egy példát: a Magyar Villamos Művek drágábban vásárol áramot, mint amennyiért továbbértékesít. Ez az álmoskönyv szerint - Brüsszel ide vagy oda - nem sok jóval kecsegtet, hiszen ha egyáltalán nincs költsége a cégnek, akkor is veszteséget termel. Magyarán állami támogatásra szorul. Egy hasonló, közgazdaságilag tarthatatlan helyzet megoldásakor dönteni kell, hogy a felhasználók állják-e a cechet, vagy az adófizetők. Tévhit egyébiránt, hogy az alacsony árak a kis jövedelműeknek kedveznek. A mesterségesen leszorított áramár révén például a több energiát fogyasztó, gazdagabb családok kapnak nagyobb apanázst, s ez hasonlóképpen működik az állami támogatások zöménél.

MN: Ilyesfajta hatása lesz a beharangozott adócsökkentésnek is?

LCS: Jól megválasztott forgatókönyvvel (tehát hogy milyen adónemeket mérsékeljünk és milyen mértékben) igazságosabbá tehető a jelenlegi adórendszer, ám az egyszázalékos átlagos adótehercsökkentés konkrét formájáról nem született döntés. Az biztosnak tűnik, hogy az adófizetőket leginkább érintő személyi jövedelemadónál érezhető és pozitív irányú lesz a változás.

MN: Gazdaságpolitikájának vezérelvéről, a gazdaság versenyképességének javításáról viszont már döntött a kormány.

LCS: Ez nem újdonság, szerintem az erre való törekvés egészen 2000-ig jellemezte a hazai gazdaságpolitikát. Tavaly ütötték fel a fejüket azok a bajok, amelyek rombolták a versenyképességet. Gondolok itt például a minimálbér drasztikus, a közterhek mérséklésével nem kísért emelésére. Ennek eredménye a tíz százalék fölötti idei reálbér-növekedés, amely köszönő viszonyban sincs a gazdaság első fél évben mért 3 százalékos bővülésével. A forint tavaly május óta lejátszódó 13-15 százalékos reálfelértékelődéséről is erős túlzás azt állítani, hogy segítette az export versenyképességét. A harmadik probléma a költségvetési hiány megugrása, a költségvetés kiszorító hatása. Emiatt az állampapírok kamatszintjének viszonylag magas volta a vállalati finanszírozást teszi indokolatlanul nehézzé, rontva a cégek jövedelmezőségét.

MN: A versenyképesség javítására milyen konkrét eszközök állnak rendelkezésre ?

LCS: Mindenekelőtt az óvatos jövedelempolitika, amelynek jegyében 3 százalékos bruttó keresetnövekedést ajánlunk a munkavállalóknak és a munkáltatóknak. Éves szinten legfeljebb 3 százalékos reálfelértékelődést tartok elfogadhatónak, kezelhetőnek. A 3 százalékos "fizetésemelés" ne tévesszen meg senkit: az adóterhek csökkentése miatt a reálkeresetek nőni fognak. A versenyképességet javítja a költségvetési hiány lefaragása is, ráadásul a fiskális politika visszafogottsága tehermentesíti a monetáris politikát, nagyobb mozgásteret biztosítva számára a kamatszint mérséklésében.

MN: Az előző pénzügyminiszter nemrégiben úgy vélekedett: a költségvetési szigor összeegyeztethetetlen a Medgyessy-kormány által beígért adó- és járulékcsökkentésekkel.

LCS: Úgy hiszem, ezt legkorábban jövő ilyenkor lehet reálisan megítélni, de legalább a 2003-as költségvetés országgyűlési "premierjéig" szerencsés lenne várni a véleményalkotással.

MN: Ha jövő ilyenkor készül egy számbavétel, a Medgyessy-kormány első száz napjának programja milyen gazdaságpolitikai hozadékkal dicsekedhet? Népszerűségben hozott a konyhára, az biztos; nem véletlen, hogy máris akadnak, akik örömest a magukénak mondanák, arra hivatkozva: a mostani kabinet csak "beleült a készbe".

LCS: Közvetve vagy közvetlenül a programpontok mindegyike kihat a gazdaságra. Ha mégis kiemelendő valami, az a közalkalmazotti béremelés, különösen az egészségügyieket érintő, ami halaszthatatlan volt. Utóvégre olyan alacsonyak voltak a fizetések, hogy azok mellett valóban képtelenségnek tűnt bárminemű teljesítménykövetelményeket állítani. Nem hinném, hogy mostantól a nővérek aranyláncokért rohangásznának az ékszerboltokba, de hogy középtávon a munkájukra, a szektor teljesítményére, hosszabb távon pedig a közegészségügy egészére pozitívan hat a lépés, afelől nincs kétségem.

MN: Az ellenzék szerint az egészségügyiek béremelése a kórházakban azzal jár, hogy nem marad pénz kötszerre.

LCS: Miért, eddig maradt? Félretéve a tréfát: a jövő évi költségvetést úgy alakítjuk ki, hogy a magasabb bérek kifizetése mellett kötszerre is jusson. A költségvetési tervezésnek ugyanis épp az a titka, hogy lehetőleg minden káposztát és minden kecskét meghagyunk.

Csák Csongor

Forrás: Magyar Narancs

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!