Paraguayi csempészdohánnyal a román határon

"Na, így növesszen az ember sörhasat" – mondja A., de azért csak kibont egy üveg cifra betűs erdélyi sört. Nem sokkal ezelőtt keltünk át a sarkadi (hivatalos nevén Méhkerék–Salonta) határátkelőn, most egy vasúti kereszteződésnél várjuk, hogy feltűnjön a messzeségből egy vonat, és a piros fénysorompó fehérre váltson.

Várakozás közben A. sörözik és mesél. Most épp arról, hogy járt legutóbb, amikor átment (vagyis jött, hiszen már odaát vagyunk) Romániába. Vezetés közben, mint mindig, a bőrdzsekijét alul összegombolta, a cippzárat félig felhúzta.

A határon elvileg szúrópróbaszerűen dolgozó vámosok – "van olyan nap, hogy mindegyikhez odamennek" – kiszúrták az előrebukó dzsekit. "Ne dugdossa azt a cigit, mutassa csak, mi van a kabátja alatt, mondták, hát én megmutattam a pocakom." Persze akkor már átvizsgálták az egész kocsiját, de tiltott áru nem volt nála.

Sokszor 200 szál cigi

Most viszont arra készülünk, hogy legyen, meg is kérem, hogy gombolja ki a dzsekijét teljesen, nehogy ezen akadjunk fenn. Az Európai Unió határain elvileg korlátozás nélkül vihető át bármilyen termékből és árucikkből bármennyi. Elvileg.

Gyakorlatilag viszont Romániából egy személy egy alkalommal csak 200 szál, vagyis lényegében egy karton cigarettát hozhat ki, mert ott a dohánytermékeket terhelő adót csak 2009-re emelik fel az EU-s szintre.

Amíg a dohánybehozatalt csak korlátozzák, a hús- és húskészítmény behozatalát tiltják is. Egy tavaly novemberi európai bizottsági határozat ugyanis a sertéspestis gyakori felbukkanására hivatkozva nem engedi hússzállítmányok behozatalát a két új tagállamból.

Bár elvileg a vámosok már nem ellenőriznek, az elmúlt hetekben több hír is napvilágot látott arról, hogy elveszik a különböző ételeket és húskészítményeket a határon a Romániából érkezőktől. Erről a román lapok többször is beszámoltak, de a keleti megyékben lakóktól hallottuk, hogy a szórásból időnként a magyarok sem maradnak ki.

Nagylaktól Nagyszalontáig

Hát most kipróbáljuk, hogy mi kimaradunk-e. Szerencsénk van, a Dél-Alföldön egy alig több mint száz kilométeres szakaszon négy határátkelő is van (a sarkadi, a gyulai, a battonyai és a nagylaki, utóbbi közelében van még a nagycsanádi határátkelő is, ami korábban korlátozott forgalmú átkelőhely volt).

Északról indulunk délre, A. ugyanis tudja, hol kapni Nagyszalontán még mindig olcsó, nélküli cigarettát. Vagy a december 31-én megszűnt vámmentes boltok raktárkészlete, vagy valami szerb vagy ukrán határról érkező szerzemény, de valami mindig van. Az elmúlt hónapokban az Asima nevű, a doboza szerint svájci cigaretta volt a menő. Egy kartonnal 1900-2000, vagyis dobozonként 190-200 forintért lehetett venni.

Deák Ferenc gazdát cserél

A múlt idő azonban nem véletlen: hiába kanyarodunk jobbra, balra, fordulunk meg, ahol kell, a bolt ott van, de cigaretta nincs. "Nem is tudjuk, lesz-e még" – ingatják a fejüket a boltosok. Kicsit tanácstalanul téblábolunk, az egyik boltos próbál rábeszélni minket, hogy vegyünk foghagymát, csak 250 forint, "magyarba' hatszáz", érvel, de nem tud lázba hozni.

Épp indulunk kifelé, amikor odalép hozzánk egy piros melegítős nő. "Cigi kell?" - kérdezi. Mi más kellene, bólintunk. Akkor menjünk vele. Megyünk, ki a boltból, az első kanyarnál balra, be egy rettentően sáros és rettentően széles utcába. Egy hatalmas, kétszintes házba invitál minket, hátul, a tetőtérbe vezető lépcső alatt kartonszám a cigaretta.

Asima itt sincs, végül az ugyancsak svájcinak mondott, a felirata szerint light Strandból és a cirill betűkkel is nyomott, de a Made in szerint Paraguayból származó Monte Ceneriből veszünk öt-öt kartonnal. Természetesen forinttal fizetünk, alkudni viszont nem lehet, 2000 forint egy karton. Deák Ferenc gazdát cserél.

Oktalan félelem

Kettőnknél két karton lehetne, tíz van (plusz néhány legálisan hozható dolog, kézzel font mózeskosár, mosópor, brindza, olcsó figyelemelterelők). Így még Nagyszalonta belvárosában félreállunk egy kis utcában húszéves időutazásra, a kartonok egy részét bedugdosom a mózeskosár alá és a pótkerékhez, mint egykor csináltuk a kávéval és a szappannal, igaz, akkor Romániába menet.

"Kár erőlködni - mondja A. - Ha elkezdenek kutakodni, úgyis megtalálják, ha nem, akkor meg ki se kell nyitni a csomagtartót." Negyedóra múlva igaza lett. A határátkelőnél csak egy bihari rendszámú autó áll előttünk, épp lecsukja a csomagtartót, amikor begördülünk. Legszívesebben visszafordulnék, de már késő.

A határőr elkéri a papírokat, közben egy másik férfi megkérdezi, hoztunk-e valamit. "Egy kis finom brindzát és egy mózeskosarat, megmutassuk?" – válaszolom, remélem, Korda György büszke lenne blöfftechnikámra. Elfintorodik: "Dehogy mutassa, jó utat!" A román határőr csak int, a papírokra sem kíváncsi. De azért nagyot sóhajtani már csak akkor merek, amikor áthajtunk a kötegyáni síneken.

Kábítószer-szállításra kijelölt átkelő

A cigarettát A. ki akarja rakni a lakásában, de győzködöm, ne tegye. Megígérem, hogy kifizetem neki az árát, ha a következő átkelők bármelyikén elvennék, bátran vagyok gavallér, sejtem, hogy ha lebukunk, lesz ennél nagyobb bajom. Így aztán tíz karton cigaerttával megyünk át a gyulai határnál, amely, mint a vámhatóság honlapján olvasom, kábítószer és pszichotróp anyagok, valamint veszélyes hulladék szállítására kijelölt hely.

Talán ezért is, de a román oldalon az előzőnél sokkal intenzívebb a vizsgálat: nemcsak a magyar, a román határőr is megnézi a papírjainkat, fel is olvassa keresztnevünket. Azért ez így sem túl sokkoló – vámost nem is látunk –, bár nem is kifelé vártuk a rémüldözést.

Sokkoló viszont a látvány: a korábbi battonyai és nagyszalontai átkeléskor a határ két oldala között nem éreztünk markáns különbséget. Itt elképesztő a kistelepülések elmaradottsága, Varsand, Pilu és Socodor (Gyulavarsánd, Nagypél és Székudvar) mintha mit sem változott volna 1985 óta, amikor legutóbb erre jártunk. Egészen Kisjenőig elautózunk, annak határában legalább egy Alcoa-gyár jelzi, hogy az országnak ezen a szegletén is volt rendszerváltás.

Visszafelé a határon két román rendszámú kocsi áll előttünk, egy aradi és egy bukaresti. Utóbbinál tíz percnél tovább szöszmötölnek a papírokkal, eszünkbe jutnak a gyerekkorunkban a határon eltöltött 10-12 órák, legalább addig sem gondolunk a cigarettára. Kár is lenne idegeskedni: talán a tízperces fennakadás kompenzálására úgy suhanhatunk át a határon, hogy csak tessék-lássék néz bele a papírjainkba a magyar határőr (románt nem is látunk), arra, hogy hol voltunk, miért, és mit hozunk, senki sem kíváncsi.

Forgalmi kell, de nem számít, mit hozunk

A következő átkelőig, Battonyáig A. mesél. A határnyitás ellenére – pedig most már szinte bármit szabad hozni – jóval kisebb a magánimport, mint eddig volt. A vámmentes boltok megszűntek, az olcsó dohánynak, alkoholnak befellegzett, a benzin sem olcsóbb, mint nálunk. Meglep, hogy sokszor inkább a romániaiak vásárolnak a magyar oldalon.

A battonyai határátkelőnél viszont nem vár minket meglepetés. Hacsak az nem, hogy a határőr az útlevelek mellett elkéri a forgalmi engedélyt is. Nincs nemzetközi zöldkártyánk, a biztosítónak nem volt elég másfél hónap, hogy kiküldje. Sebaj, az egyenruhás csak belepillant, és már adja is vissza. Az útlevelet nyújtja a román kollégájának, de az csak int, menjünk. A megtisztelő oda nem figyelés nem nekünk, magyaroknak szól, az aradi rendszámú Daewoot hasonló nemtörődömséggel engedték át.

Csajozós faluba nem megyünk

Elindulunk Aradra, de A.-nek eszébe jut, hogy nincs messze egy Semlac nevű település, ahol állítólag a lakosok több mint háromnegyede nő, kapacitál, menjünk oda. Szerencsére még időben eszembe jut, hogy nincs rovignettánk, útdíjmatricánk, és nem akarjuk újabb törvénysértéssel tetézni a bűnlajstromot (később megtudom, hogy már nem is kell, EU van, útdíj nincs).

Így aztán egy kis értelmetlen kóválygás után A. nagy bánatára visszafordulunk a határ felé, kezd már úgyis sötétedni. Útközben meg is beszéljük, hogy a nagylaki túrát ki is hagyjuk, A.-nak még időben vissza kell érnie Észak-Békésbe.

Az átkelés egyetlen problémája, hogy két kisbusz van előttünk, így bő negyedórát kell várnunk. A vámosok őket sem szopatják, az útlevélvizsgálat tart ennyi ideig. Mi viszont megint pillanatok alatt jutnunk át, a magyar határőr megnézi a papírokat, a román, ahogy lenni szokott, csak int.

Amikor elindulunk, egy vámos vagy pénzügyőr, vagy mi, épp kilép az ajtón, de mi, a büszke bűnözők csak mosolygunk. Egy nap alatt harmadszor is átejtettük a hatóságokat, 2000 szál cigarettánkkal betömhetetlen réseket vagdosva a költségvetésen.