Adam Smith, az agarak és a morális infláció

Adam Smith-et megalázták, leköpték, a tanait kifordították, közgazdasági köreit négyszögesítették, és ez ideig-óráig sikerült is, bár nem tudni, hogy mennyivel lesz képes ez az állapot túlszárnyalni a mezonok élettartamát, ami sokszor a másodperc egy milliomod részéig sem tart. Valószínűleg tovább, de a határ nem lehet a csillagos ég.

Nos, Adam Smith, aki a közgazdaságtan, illetve a szabad piac elveinek atyja, nem mellékesen a morálfilozófia professzora is volt, biztosan rácsodálkozna a tőke- és pénzpiacokon zajló folyamatokra, valamint az amerikai eseményekre. Már nem szabad piacnak nevezné az egykor virágzásnak induló intézményesített liberális képződményt. A klasszikus laissez faire (hagyd magára) elv a piacok esetében csak akkor működik, ha végtelen számú (legalábbis igen sok) és végtelen kicsi szereplőt tételezünk fel koncentráció nélkül, akkor beszélhetünk láthatatlan kézről, piaci hatékonyságról, az árak ekkor egyeznek meg a tényleges határköltséggel, illetve képezik le a reálfolyamatokat.

Persze azt régóta tudjuk, hogy a kutya sokszor elhagyja a gazdáját (a piac a gazdaságot), csakhogy az elmúlt években a gazda nem neveli a kutyát (enyhül a szabályozás). Sőt a kutyák száma falkákba koncentrálódva megsokszorozódott, (piaci szereplők száma, nagysága), a pórázt kilométeres hosszúságúra engedték (tőkeáttételt felnagyították, mozgás felgyorsult). Ráadásul a kutyák maguk is egyre inkább hatnak egymásra, a gazda iránti kötődésük pedig érezhetően csökken (nem csak az országhatárok tűnnek el, hanem az árfolyamok reálfolyamatokhoz való kapcsolata is enyhül). Tovább megyek, egyre nő azon gazdák száma, akik csak papíron tulajdonosai a kutyáknak.

Miről is beszélek: arról, hogy az elmúlt 10 év füstölgő értékpapírosítási és ingatlanpiaci lufijában a szabályozó hatóságok igen tevékenyen működtek közre, semmit nem tettek az eszközbuborék kialakulása ellen, a nagy befektetési házak és bankok simogató kockázatkezelési gyakorlatát nem hogy nem büntették, hanem egyenesen támogatták, és a végén egy felelős bankárt sem vezettek el karperecben. Engedték az irreális tőkeáttételek alkalmazását (hitelfelvételből történő eszközvásárlás), úgy, hogy sokszor a befektetett termék/értékpapír letétjéhez szükséges 5-10%-os értéket is hitelből finanszírozhatták a szereplők, teljesen eltávolodva a reális kockázati viszonyoktól. Sőt megmentették azt a Bear Stearns-t, akiknek a vezetői a csőd előtt két nappal még kielégítő likviditási pozícióról beszéltek. A FED aukciók keretében több száz milliárd dollár értékben fogadtak el jóval a reális piaci értékük felett nagy bankok által felhalmozott jelzálogkötvényeket az agymosott adófizetők kárára. Mindenki egyért, egy páran magukért!

Kérem szépen, vegyük észre, hogy az infláció korábban érte el a morális felelősséget, mint a reálgazdaságot! Nem csak a pénz inflálódott el, hanem az intézményrendszer jó része is kezdve a FED-től, a SEC-től a bankokon át a nagy hitelminősítőkig. A piacok megmentését pedig ugyanazon eszközökkel próbálják kierőszakolni, mint amik a bajok gyökerét jelentették és jelentik. Nemrég az amerikai kormányzat, hogy enyhítsék a Fannie Mae és a Freddie Mac-re helyeződő súlyt, 97%-ban határozta meg azt az értéket, ameddig ezen jelzálogbankok hitelt nyújthatnak az ingatlanokra június 1-i hatállyal, ami eddig 100% volt, tehát ez elenyésző változás a korábban beharangozott szigorításhoz képest. A kockázatot természetesen közvetve az adófizetők viselik.

Mostanára megértük azt, hogy nem csak a felelősség inflatorikus eszközeit nem leplezik, hanem a tényleges inflációs számokat is röhej tárgyává teszik azzal, hogy ARIMA (autoregresszív integrált mozgóátlag) modellel szezonálisan „ökonometriailag megalapozott” súlyokat használva visszanyesik (azt nem merem állítani, hogy manipulálják) az elszaladó fogyasztói és termelői árindex komponenseket - igaz az ingatlanpiaci tényezőket is kiigazítják – így elég messze esik az amerikai statisztikai hivatal által közölt 3.9 százalékos áprilisi infláció a pénzromlás tényleges ütemétől.

Óriási globális egyensúlytalanságot érzek, amit már nem csak a közgazdasági gondolkodásomnak, hanem a zsigereimnek sem tetszik. Ha nekem azt mondja valaki egy évvel ezelőtt, hogy a fejlett piacok úgy lesznek mindössze 8-10 százalékkal történelmi csúcsuk alatt, hogy az olaj 60-ról 135 dollárra emelkedik egy globális pénzügyi krízis közepette, ahol a világgazdasági stagnálásnak, sőt recessziónak is van esélye, nem beszélve arról, hogy pár liter üzemanyag előállításához annyi gabonát használnak fel, ami egy ember egy éves élelmiszer ellátását fedezné, rácsos akadémiába küldtem volna az illetőt. Valahogy az az érzése az embernek, hogy egyes koncentrált erők úgy mozgatják a piac különböző szegmenseit, mint ahogy a kardszárnyú delfin dobálja az áldozati fókát. Ez már nem az a láthatatlan kéz, amely egyensúlyba ringat.

Ez nem jelenti azt, hogy paradigmaváltás történt, azt viszont igen, hogy a tér kitágult, a piac egyre ritkábban talál nyugvópontot, egyre nagyobbak a kilengések. Ennek ellenére a kutyák sem futhatnak a végtelenségig, előbb-utóbb kerítésbe ütköznek. Hátrább az agarakkal!

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!