Világgazdaság: „énekeljük el azt, hogy vége..”?! Azért még ne.

Manapság minden magára valamit is adó gazdasági szakértő világgazdasági összeomlást vizionáló cikket ír, vagy legalábbis egy újabb nagy és végzetes veszélyre hívja fel a figyelmet. Az elmúlt egy év persze kiváló táptalajt is szolgáltat erre, hiszen szépen, ahogy a csillag megy az égen jöttek felszínre ok-okozati sorrendben az újabb és újabb problémák. Az ingatlanpiaci válságból hitelpiaci válság, amiből szép lassan reálgazdasági krízis kerekedik, az infláció i-jére pedig mostanában kerül fel a pont. Valahogy úgy nézünk most ki, hogy bámuljuk a „szegény” pénzügyi szektort és a világgazdaságot ahogy a detoxikálóban „ejtőzik” és a tisztulás nem kívánt melléktermékei bizony nem nyújtanak valami szép látványt, ráadásul a folyamat sem egy estés lesz, mint az életben. De talán nem lesz végzetes az elmúlt pár év „féktelen” ivászata és a beteg újra magához tér, hogy véres és kialvatlan szemmel újra neki induljon. Mert a világ már csak ilyen… Ezért, bár nem kis erőfeszítést jelent ez most, próbáljuk meg optimistán szemlélni ami történik és nézzük mi történhet az elkövetkező években.

 

De előtte csak nagyon röviden a múltról, mert bár már mindet leírtak ugyan a krízis okairól – használva olyan szép rövidítéseket mint CDS, CDO, CPDO, CLN, SIV, SPV, CLCI…(szinte verseny van abban, ki tud több ilyet) – de röviden nem történt más, minthogy „valakik” (a fejlett világ állampolgárainak egy része) nemes egyszerűséggel hitelből fedezve elköltötték azt a pénzt ami soha nem is volt és soha nem is lesz az övék. Ez utóbbi az igazi gond, lévén hitelről van szó. Tették ezt azon nagyon is megfogható célból, mert egyszerűen jó volt és kész. Nekik is, meg azoknak is (a globális bankrendszer egy jelentős részének), akik úgy adták a hitelt, mintha ingyen lenne a forrás és csak a pénzt hozza a kockázatok nélkül. De mint mindig most is kiderült semmi nincs ingyen…Ilyen értelemben ami most történik az bizony kedvező, hiszen egy téves gondolatra – nevezetesen az, hogy az ingatlanárak örökké emelkednek és a kockázat csak egy elavult fogalom – alapuló folyamat megbukott, az egyre biztosabb összeomlás felé való robogás lassult és talán meg is áll végre. A tehetetlenségi erő még ugyan a szakadék felé tolja, de a fékek már erősen csikorognak..

 

Divat most összeesküvés elméleteket citálni egyébként: „El volt ez döntve, meg igy vették el a kisemberektől a pénzt, meg direkt értéktelenítik el a dollárt stb.” Nem lehet, hogy az összeesküvés elméletek pontosan azért vannak, mert biztonság érzetet adnak? Például, hogy valakik, egy kis csoport irányítja a világgazdaságot, a pénzpiacokat és sötét irodáikban gonosz kacajok közepette döntik el a világ sorsát? Hiszen még mindig jobb abban hinni, hogy valakik tudják mi történik és tényleges hatásuk is van a folyamatokra, mintsem abban, hogy az egész világ kontrollálatlanul mozog és csak a jó sors, vagy valami megfoghatatlan rendezőelv mozgatja az egészet. Természetesen vannak vezető, befolyásos csoportok, de valószínű ők is inkább csak hozzávetőleges irányt szeretnének szabni. A többi káosz, mint tudjuk Isten szeret kockázni…Nade menjünk tovább.

 

Az elmúlt években tehát az „árnyék” bankrendszer tevékenyégének - olyan rendszer, ami mindenféle szabályozás és korlátok nélkül képes volt pénzt teremteni, így extraprofitra szert tenni a kockázatok teljes mértékű figyelmen kívül hagyásával – betudhatóan egy téves elképzelésére alapuló növekedés volt tapasztalható, ami nem fenntartható folyamatba csapott át és mostanában vége szakadt. Az emberi mohóság végtelen ugyan, de az illúzió attól még illúzió marad, nagyot álmodni szükséges mint tudjuk, de néha ébren sem árt lenni. És mint egy átbulizott éjszaka után, most olyan keserű és szörnyű az ébredés. A másnapos fejfájást a szárnyaló olaj-és élelmiszerárak, a globális pénzügyi szektor még mindig törékeny volta, a gazdaságok lassulása okozza.

 

Egy korszak tehát lezárult, a főleg kereslet-hajtotta modellnek remélhetőleg (!!) vége szakad. Az elszabadult monetáris folyamatok negatív hatásait azonban még sokáig érezzük majd. Az infláció monetáris jelenség ugyan (too much money chasing too few good), az alkalmazkodás azonban hosszúra nyúlhat a nehezebben befolyásolható pszichológiai tényezőknek is kitett inflációs várakozások elszabadulása esetén.. Adott tehát egy világgazdaság, ami fokozatosan elveszti fő motorját az amerikai fogyasztót, de megnyílhat az út egy konstruktívabb fejlődés irányába.

 

Előtte sajnos még valószínű eltöltünk pár kemény napot a „detox”-ban. A szakmában jelenleg trendinek számít a következő pénzügyi eszköztől várni az összeomlást. Az igaz, hogy a CDS (credit default swap – hitelkockázat kereskedésére alkalmas termék) „koktél” hatása például még igen űtösre sikeredhet, ráadául már majd 70 ezer milliárd dolláros dózist „hörpintett fel” a bankszektor. Azonban a CDS-nek a piaca likvid, értékelése nem kevésbé transzparens, mint bármely más hagyományos derivatívának. Mark-to-market veszteségek esélye jelentős a piac különösen erős volatilitása miatt, de az elmúlt években a cégek hitelképessége, pénzügyi helyzete stabilabbá vált, így a fundamentumok frontjáról talán nem érkezik sokkhatás. A csődráta bizonyos mértékű megugrását pedig már be is árazta a CDS piac. A félelem jogos tehát, de talán csak annyiban, hogy jobb félni mint megijedni…

 

És akkor most nagy levegő, és jöjjön egy optimista értelmezés:

 

A válság pozitív hozadéka, hogy a figyelem középpontjába került a Föld korlátos erőforrásainak kérdése. És nemcsak a sajnos inkább jelképes Greenpeace akciók apropóján, hanem a pénz kíméletlen, és bolygónk folyamataira jelentős hatást gyakorló világában.

 

Jó példa erre az a központi kérdés, hogy mi okozza a szárnyaló olajárakat, a spekulánsok, vagy a tényleges kereslet-kínálat. Tény, hogy eltekintve egy-két iráni savanyú olajat tartalmazó tankertől, egyelőre minden olajat megvesznek és elhasználnak, nincsenek nagy eladatlan készletek. Egy termék ára pedig mindig annyi, amennyit megadnak érte. A politikai szereplőket pedig megértem, hisz könnyebb egy rossz megítélésnek örvendő csoportot, a spekulánsokat teljes mértékben felelőssé tenni, mint valós és olykor fájdalmas lépéseket bejelenteni. A teljes commodity (árupiac) piacot egy kalap alá venni túlzás lehet, de tény, hogy egyértelműen egy másik ársávba került minden termék és várhatóan hozzá is kell szoknunk ezen szintekhez. Amennyiben mégis bekövetkezik a sokak által várt erős negatív korrekció az árban, a mostani „ízelítő” talán már elég lehet ahhoz, hogy konkrét lépéseket tegyenek a gazdasági szereplők a helyzet kezelésére.

 

És pontosan ebben az alkalmazkodásban körvonalazódhat ki a következő ciklus hajtóereje: a kínálati oldali növekedés termelő és infrastrukturális beruházások révén. Ez pedig hatalmas erőforrásokat (szellemi és pénz tőke, munkaerő) igényel majd, amely hosszútávon lökést adhat a növekedésnek. A változást pedig a pénzpiacok kényszeríthetik ki. Amelyeket lehet kritizálni, általában válságot is okoznak a gazdasági ciklusok végét jellemző önerősítő és a fenntarthatótól egyre távolabb kerülő pontjain, de még mindig sokkal hatékonyabbak mint a társadalmi és politikai kezdeményezések. Nem a cinizmus beszél belőlem, csak a racionalitás.

 

A kínálat oldali növekedés magába foglalja az új alternatív erőforrások alkalmazásától kezdve, a fosszilis energia felhasználás hatékonyságának növelésén át, az újabb olajmezők kitermeléséig mindent, a régi és az új iparágakat egyaránt. Az elkövetkező 10 évben csak Kína és India várhatóan 10 ezer milliárdos infrastrukturális beruházást fog végrehajtani, míg a IEA (International Energy Agency) szerint az elkövetkező években 45 ezer milliárd dolláros beruházást igényel csak az energiaipar globálisan. Persze a tervek szépek lehetnek, de a feltételek vajon adottak-e? A fő kérdés a pénz. A több ezer milliárd dolláros állami tartalékok, szuverén alapok, az egyre növekvő dollármilliomosok száma, a relatív stabil vállalati mérlegek választ adnak erre a kérdésre, hisz bár ezek most főleg a partvonalon figyelik az eseményeket előbb vagy utóbb nem fognak megelégedni a biztonsági befektetések jelenlegi negatív reálhozamával. A kínálat oldal fejlesztése a hosszú megtérülés miatt egy új „türelmesebb?” attitűdöt igényel a befektetői kőrtől, igaz szerencsére ez pont az állami szerepvállalást jellemzi a klasszikus elmélet szerint, amihez adottak is a feltételek. Az egyensúly helyreállása USA számára lehet a legfájdalmasabb – valószínűleg vége a „feel-good” társadalomnak (copyright by Soros György) – de azt is el kell ismerni, hogy a világ egyik legrugalmasabban reagáló társadalma jelenleg a tengerentúli. A globális egyensúlytalanság kialakulása során kicsapódott többlet likviditás pedig végre produktív helyet találhat, ismét fenntartható pályára állhat a növekedés (egy időre persze, a következő lufiig…). A fejlődő országok belső keresletének növekedésével párhuzamosan pedig ismét az egyensúly felé mozdulhat a világ.

 

Bár jelen írásom nem a magyar helyzetről szól, annyit azért érdemes megjegyezni, hogy a legutóbbi olajválság idején a hetvenes években váltik állították itthon, hogy „nem gyűrűzik át”, ahelyett, hogy az alkalmazkodás kezdődött volna meg. A történelemből okulva most sem az olajár határon való ideiglenes megállításának szükséges a célnak lennie, hanem a megváltozott feltételekhez való alkalmazkodás támogatása.

 

Végezetül fontos megjegyeznem, hogy természetesen tisztában vagyok a kockázati tényezőkkel, a geopolitikai feszültségektől kezdve, a bankszektorban zajló „önbeteljesítő” összeomlásokon át, a stagflációig stb. bezárólag. Valószínű, hogy az elkövetkező hosszú hónapokat még ez a bizonytalan és akár jelentős visszaesésekkel tarkított légkör fogja meghatározni. De az elmúlt egy év folyamatos negatív hírözöne után olyan jó volt legalább pár percig „optimista” szemüvegen át nézni a világot… Hátha…