Államosítsuk a bankokat !

A hétvége nagy gazdasági híre, hogy az Egyesült Államok államosította a 2 legnagyobb jelzálog hitelintézetet, rövid nevükön a Freddie Mac-et, és a Fannie Mae-t ( az USA kötelezettségvállalása sokszáz milliárd dollárra szól, annyi benne a nulla, hogy nem győzzük számolni). Sokakat sokkolt ez a hír, mondván, hogy történhet ilyen a kapitalizmus bástyájának számító USA-ban?

Pedig nincs itt semmi látnivaló, lehet szépen továbbsétálni. A pénzügyi rendszer annyira szerves részévé vált a gazdaságnak, hogy a legnagyobb szereplőket egyszerűen nem lehet hagyni csődbe menni, mert magukkal rántanák a teljes gazdaságot, hosszú évekig tartó mély recessziót okozva. Az elmúlt évtizedekben szinte minden kapitalista (?) államban volt bankkimentés/bankkonszolidáció. Az Egyesült Államokban nem is olyan régen, a 80-as évek takarékszövetkezeti válsága (S&L crisis) során 747 takarékszövetkezet ment csődbe, miközben 160 milliárd dollár vált köddé, s ebből 124 milliárd dollárt az amerikai állam, azaz az adófizetők álltak. De sorolhatnánk számos példát Európa országaiból a múltból, vagy a Northern Rock tavalyi államosításáról Angliában, vagy megemlíthetnénk a mi kis magyar példánkat, a Postabank államosítását alig 10 éve.

A minta mindig ugyanaz. A bankok/pénzügyi rendszer egyéb szereplői eleinte nagyon óvatosak, azután valamilyen ok folytán egyre kockázatosabb ügyletekbe kezdenek, amely megemeli részvényárfolyamukat, fizetik az egyre több osztalékot a részvényeseknek, a hatalmas fizetéseket és bónuszokat a vezetőknek, és mindenki jól él. Egy darabig. A kockázatvállalás ugyanis előbb-utóbb túl naggyá válik, beüt a baj, és az adott pénzügyi szereplő az összeomlás szélére kerül. Ha kicsi, akkor hagyják bedőlni, de ha túl nagy (too big to fail elv), akkor összeomlása óriási kockázatot jelentene az egész gazdaság számára, és az állam kimenti, államosítja a céget. Az államosítás során a részvényesek persze jellemzően elvesztik pénzük nagy részét, de természetesen megtarthatják a korábban kapott osztalékokat, miként a nagy fizetéseket és bónuszokat is megtarthatják a korábbi vezetők. A veszteséget pedig természetesen az adófizetőknek kell rendezni. Miután pedig lerendezték a veszteségeket, a bankot ismét magánosítják, és kezdődhet az egész elölről.

A rendszer persze abszolút igazságtalan, mert egyértelmű, hogy a veszteséget nem ugyanazok állják, mint akik profitálnak belőle, ráadásul a történelem azt mutatja, hogy mindig ugyanaz ismétlődik, sőt, a pénzügyi rendszer egyre nagyobb súlya miatt egyre kevésbé valószínű, hogy nagybankokat lehet hagyni csődbe menni. Mit lehet tenni? Nem sokat, a jó megoldást még nem találták meg. A bankokban tartott pénzünk biztonságban van, ebben szinte biztosak lehetünk, ugyanakkor ahogyan a Postabank esetében is láthattuk, nekünk, adófizetőknek kell mindig kifizetni a veszteségeket, s ez a jövőben is így lesz, ha nagy pénzügyi szereplők bajba kerülnek. Természetesen ez igaz nem csak Magyarországra, de a fejlett világ gyakorlatilag minden országára. És persze cinikus módon hozzátehetnénk, hogy nagyobb válságok után vegyünk bankrészvényeket, hogy legalább addig a nyertesek között legyünk, amíg a következő krízis be nem üt.