Kitört az új aranyláz

A múlt hét híre volt, hogy az indiai jegybank a devizatartalékokból vett kétszáz tonna aranyat, ami így átlépte az 1100 dolláros árat. A vásárlást az indiai pénzügyminiszter azzal indokolta, hogy az amerikai és az európai gazdaság is elég gyenge ahhoz, hogy nekik jobban megérje aranyba tenni a pénzüket, mint dollárba vagy euróba. Elég flegma kommentár, pláne Indiától, de valami azért van benne.

Az arany nagyjából nyolc éve van kisebb-nagyobb korrekciókkal tarkított emelkedő trendben. Sokszor elhangzik, hogy az arany ára csak a dollár gyengeségét mutatja, ha azonban az arany árát más devizákban nézzük, akkor is ugyanezt a trendet látjuk, legfeljebb a meredekség más. A mellékelt grafikon az arany árának, és a dollár úgynevezett nomináleffektív-árindexének szorzatát, azaz a nemesfém valamilyen „átlagos devizában” mért árát mutatja meg. Ez nomináleffektív-árindex egyébként a dollár árát jelzi az összes olyan ország devizával szemben, amellyel az USA kereskedik, vagy amellyel Amerika harmadik piacon szállítóként versenyez. Van ebben jen, mexikói peso, euró, jüan és megannyi egyéb, és az árfolyam index annál alacsonyabb, minél gyengébb a dollár. Az a tény, hogy az arany ára ebben a szintetikus devizában is felfelé megy, mutatja, hogy az alaptermék áremelkedése messze túlkompenzálja a dollár gyengülését. Emelkedő trendben van és kész.

Az arany fura egy szerzet. A nyersanyagokhoz sorolják, de a legtöbb nyersanyaggal szemben csak részben használják értelmes dolgokra. Nem puffogtatjuk el a levegőben, hogy eljussunk A-ból B-be, nem fűtünk vele, nem csinálunk belőle autót, utat, vagy felhőkarcolót, megenni pedig végképp nem lehet. (Ez mondjuk csak részben igaz: gourmet idióták képesek beletenni az ételbe, E száma is van: E175). Van némi ipari meg egészségügyi felhasználása, de az arany kétharmadából haszontalan, bár tetszetős csecsebecsék készülnek, amelyeket az emberek, főként a hölgyek, magukra aggatnak.

Az arannyal kapcsolatban van még egy, a felhasználásból adódó specialitás: nincs belőle hiány, és valószínűleg soha nem is lesz. Mert míg az olajat elégetjük, a rezet meg beépítjük, és rendkívül macerás aztán azt visszanyerni, az elmúlt évszázadok aranytermelésének java itt van (szó szerint is) a nyakunkon. Nem építettük bele semmibe, ráadásul amit anno a földből a bányászok kiástak, nem romlik meg és nem rozsdásodik szerteszéjjel, az árát tehát sokkal kevésbé határozzák meg az olyan közép távú keresleti-kínálati viszonyok, mint az olajét vagy a gabonáét. Az ár természetesen itt is a kereslet és a kínálat függvénye, de mondjuk hiány miatt nem drágul meg úgy, mint ahogy a többi nyersanyag drágulni képes.

Az aranynak, nem kis részben azért, mert a kínálata rövid távon adott, de elvileg bármikor beszerezhető, fizikailag pedig rendkívül tartós, vannak bizonyos pénzfunkciói. A polgári közgazdaságtan három pénzfunkciót határoz meg: unit of account, medium of exchange és store of value, azaz a pénzzel mérjük az áruk és szolgáltatások, vagy akár a munkaerő értékét, segítségével elcseréljük őket egymásra, és a tartalékainkat is abban képezzük. Régebben az arany ténylegesen ellátta mindhárom funkciót, majd az ún. fiat pénz megjelenésével kettőt elvesztett, de megmaradt a felhalmozási szerep. Ezt mutatja, hogy devizatartalékok között még mindig megtaláljuk az aranyat, igaz, manapság rendkívül alacsony arányban. India például tizenöt éve a tartalékai húsz százalékát tartotta aranyban, most ezzel a vásással tortázta fel négyről hat százalékra, de Kínánál ez az arány a kettő százalékot sem éri el. Az érdekesség kedvéért: Magyarország devizatartalékainak negyed százaléka van aranyban, ami a legutóbbi publikációs időpontra érvényes árak szerint szinte pontosan százezer unciának felel meg.

A jelenlegi helyzet tehát úgy néz ki, hogy van egy alapvetően nem túl sok értelmes dologra használt, de fizikailag nem amortizálódó eszközünk, ami nyolc éve bull (emelkedő) trendben van. Tartásából nem származik jövedelem (kamat vagy osztalék), sőt, inkább pénzbe kerül, mégis többet ér, mint eddig szinte bármikor. Az ára most ezeregyszáz dollár, a kitermelés áráról több becslést is olvastam, a legmagasabb jellemző termelési költség négyszáz dollár volt, tehát nem kínálatoldali drágulásról van most szó. Valami más munkálkodik a háttérben.

Az arany a második világháború, de leginkább a bretton woods-i árfolyamrendszer felbomlása után úgynevezett „demonetizálódáson” ment keresztül, ami leginkább abban nyilvánult meg, hogy a jegybankok többsége a devizatartalékokon belül szinte teljesen leépítette az aranyat. Ez a demonetizálódás, azaz a pénzfunkciók maradékának szinte teljes elvesztése lenyomta az arany árát. A trend 1999-2001 között, az úgynevezett „Brown Bottom”-ban érte el a mélypontot, amikor az akkor brit pénzügyminiszteri posztot betöltő Gordon Brown döntése alapján az Egyesült Királyság a devizatartalék felét kitevő arany jó részét eladta a piacon. Most persze lehet mutogatni Brownra, hogy ez mekkora baklövés volt, de akkor, az euró megszületésekor, melyről azt gondolták (helyesen), hogy jelentős tartalékvalutává válhat, még más határozta meg a gondolkodást. A Bank of England aranyértékesítésének lezárultával indult el az hossz („hausse”), ami még most is tart, sőt, egyre szilárdabbnak tűnik

Az aranyról az az általános vélemény, hogy védelmet nyújt az infláció ellen. Ez persze csak hosszú távon van így, és csak annyira, amennyire a reáleszközök általában átárazódnak az inflációval. Viszont ha valaki némi biztonságot szeretne magának egy váratlan, esetleg rendkívül magas inflációval szemben, akkor érdemes aranyvételt megfontolnia. A jegybanki tartalékgazdálkodásban azt kell szem előtt tartani, hogy ha idegen devizákat veszek, akkor azok nem fognak-e nagyon leértékelődni, elégetve ezzel a nemzeti tartalékvagyon, és ezzel együtt a gazdasági biztonság egy részét. A globális válságot kezelni hivatott gazdaságpolitikai csomagok, azaz az eszetlen költségvetési hiányok, és a limit nélküli pénznyomtatás azzal a veszélyes következményekkel járhatnak, hogy az úgynevezett tartalékvaluták, azaz a dollár, a font, vagy akár az euró és a jen is, több éves távlatban jelentős leértékelődésen mennek majd keresztül. Ebből a szempontból az indiaiak aranyvásárlása egyfajta biztosításként is felfogható, és csak idő kérdése, hogy a többi nagy devizatartalékkal rendelkező ország (pl. Kína) mikor lép ugyanerre az útra.

Mintegy mellékesen jegyzem meg, hogy mintha kezdene az arany értékmérő funkciója is visszatérni, legalábbis a befektetések területén. Mostanában többen nyilatkoznak az arany és a részvénypiac relatív áráról, mondjuk S&P500 vagy Dow Jones és az arany viszonyáról. Hogy ennek bármilyen közgazdasági értelme van-e, azt nem tudom, de azok, akik szerint az arany ára jobban fel fog menni, mint a részvényeké, szívesen hoznak olyan grafikonokat, mint ez itt.

Szerintük a mostani válság a papírpénzbe vetett bizalmat alapjaiban veti meg, és felértékeli a reáleszközöket, köztük az aranyat is, így a fent látható, kétszáz éve tartó relatív ártrendben most korrekció lesz. A Brown Bottom idején egy egységyi Dow Jones-kosár értéke negyvenszer annyi volt, mint egy uncia aranyé, most viszont mindössze tízszerese. Az aranybullok (kasszandrák?) szerint ez az arány még lejjebb mehet, még akkor is, ha egyébként a részvények ára tovább megy felfelé. Ezt a véleményt nem kívánom kommentálni, de érdekes, hogy vajon minek kéne bekövetkeznie ahhoz, hogy ez így legyen.

Ne felejtsük el, hogy az arany még mindig nem pénz, inkább átmenet a pénz és a reáleszközök között! Ha félünk az inflációtól, illetve a devizák nagymértékű, és kiszámíthatatlan leértékelődésétől, akkor érdemes valami másba fektetni, olyasvalamibe, ami a nemzetnek biztonságérzetét valóban növeli. (Megjegyzés: India nemzetbiztonsági komfortérzetét jobban növelné Pakisztán meseszerű eltűnése, mint még párszáz tonna arany, de ez más kérdés.) Kína esetében például nem egyértelmű, hogy dollárban, fontban, vagy éppen euróban kell a tartalékait tartani, igaz, az arany sem feltétlenül a legjobb megoldás. A nyersanyagokkal saját igényeihez képest csak részben ellátott jövendő nagyhatalom megfontolhatja azt is, hogy a fiat pénzekből a reáleszközök felé mozogjon el, és mondjuk rézbányákat vagy olajmezőket vegyenek. Ezt persze a kínaiak már régen kitalálták, és jelentős beruházásokat eszközölnek külföldön. Angolában például, ami a várakozások szerint az elkövetkező években a legtöbbel tud hozzájárulni a globális olajkitermeléshez, Kína a legnagyobb külföldi beruházó, és ők pénzelik a darfúri mészárlásért felelős szudáni kormányt is. Oroszország, ahol a nagyvállalati szektor és az állam közti határvonal ismét elmosódik, energetikai beruházásokkal igyekszik Európát magához láncolni, ezzel biztosítva geopolitikai befolyását és jövőbeli bevételeit. (Nota bene: az európai országok gyarmati tevékenysége elég rossz emlékekkel teli, de kíváncsi vagyok, hogy vajon milyen állapotok uralkodnának egy orosz vagy egy kínai tulajdonban levő guineai bauxitbányában.) Ez az új tartalékgazdálkodás a szűkössé váló erőforrások feletti versengés is egyben, és könnyen nemzetközi konfliktusokat forrásává válhat.

A gazdasági bizonytalansággal súlyosbított geopolitikai kockázatok sokak szemében csak tovább növelhetik az arany vonzerejét, ezért nem kizárt, hogy további emelkedés áll előttünk. Ugyanakkor most rendkívül nagy az érdeklődés a nemesfém iránt, különböző blogokon se szeri, se száma az optimista előrejelzéseknek, úgyhogy ideje lenne egy izmos korrekciónak. A piacok viszont mindig ügyesebbek és cselesebbek nálunk, úgyhogy óvakodnék bármilyen előrejelzést adni. Inkább csak annyit jegyzek meg, hogy a sárga fém elfelejtett eszközből ismét az érdeklődés középpontjába került, és vagyonkezelők, akár maguktól, akár ügyfeleik megbízásából, alaposan megfontolják majd, hogy nem kéne-e, csak a biztonság kedvéért, venni még egy kis aranyat — mint ahogy a nagyobb tartalékokkal rendelkező jegybankok feltehetően már éppen ezt mérlegelik. A nyolcéves bull trendben egyelőre nem látszik trendforduló.