Német márkát hozhat a görög válság

2010.04.27. 10:24 Módosítva: 2010.04.27. 11:09

A blogról

A bejegyzések a szerzők személyes véleményét, nem a cégek álláspontját tükrözik, és semmilyen formában nem minősülnek befektetési ajánlatnak.

A cikk első része arról szólt, hogy Görögország nagyon nehezen kerüli a csődöt, vagyis azt, hogy vagy fizetésképtelen legyen, vagy hogy valamilyen egyeztetett módon fizetési halasztást, adósságátstrukturálást hajtson végre. Akkor azt írtam, hogy ez geopolitikailag is jelentős esemény, mert 180 fokkal szembe megy mindannak, ami a második világháború óta Európában történt. Olyan folyamatok láncolatát indítja meg, ami ismét átrajzolja, bizonyos értelemben visszarendezi Európa működését, amivel a hatvanöt éves, szinte folyamatos integrációs folyamatnak — egyelőre, vagy talán végleg — vége szakad, az Eurózóna pedig akár szét is szakadhat.

Európa közepe

Európa közepe a szó földrajzi, gazdasági és politikai értelmében Németország. Ez akkor is így van, ha az uniós központ Brüsszel, az intézmények közül sok egy sereg más, nem német európai városban található. Európa, ahogy most ismerjük, a második világháború után jött létre, és - az Egyesült Államok bábáskodása alatti - létrehozásának fő célja a kontinens pacifikálása volt. Az egymással nagyjából ezer éven keresztül háborúskodó nemzetek egymást a világháborúban (önállóan vagy amerikai segítséggel) földig bombázták, gazdasági infrastruktúrájuk elpusztult, hadseregeik megrogytak. Az Egyesült Államok, mely a szintén összeurópai kudarcként értékelhető első világháború után visszavonult a tengeren túli sündisznóállásába, 25 évvel később maga avatkozott az ügyeit rendezni képtelen Európa életébe: lefegyverezte az agresszív Németországot, és gazdasági együttműködésre kényszerítette az ősi ellenségeket.

A mai Európa működésének központi eleme az, hogy Németország kevésbé érvényesíti erejét az összeurópai ügyekben, mint azt népességének, területének vagy gazdasági erejének nagysága indokolná. Ez nem mindig volt így, hiszen Németország tradicionálisan agresszív hatalom volt. Ez az agresszió az ország földrajzi adottságainak következménye: délről az Alpok, északról a tenger, valamint a gyéren lakott Skandinávia szolgál természetes, biztonságos határul, két oldalról viszont sík területek határolják, ahonnan nyugatról a frankok, keletről a szlávok fenyegetettek. A folyamatos fenyegetettséget a németek (nevezzünk így minden népet, királyságot, grófságot, stb., amelyekből a mostani Németországot létre jött) megelőző támadásokkal kezelték. Az utóbbi három megelőző támadásból mindössze egy, a német egyesítést követő 1871-es háború volt sikeres, a másik kettő csúnya kudarcba fulladt.

Ráadásul a legutóbbi próbálkozás népirtássá degenerálódott, és végül Németország teljes fizikai és erkölcsi lerombolásával ért véget. Németország hadserege régi fényének árnyékaként született újjá, és teljesen betagozódott a NATO-ba, az ország területén a hidegháború végéig idegen csapatok állomásoztak. A gazdaságot összeurópai együttműködésre kényszerítették, viszont ezzel egyidejűleg arról is biztosították, hogy nem fogja külső támadás érni, illetve ha a szlávok (azaz a Szovjetunió) ezt mégis megpróbálják, akkor azt a NATO, illetve az Egyesült Államok legjobb tudása szerint megakadályozza.

„Bocsánat, nem tudjuk, hogy tehettünk ilyet!”

Ez a békeüzemmód Németországban hihetetlen energiákat és erőforrásokat szabadított fel. Az ipar még a második világháború terhei alatt is csodákra volt képes (gondoljunk az első sugárhajtású  vadászgépre, vagy az első hosszú hatótávolságú ballisztikus rakétára), úgyhogy amikor nem kellett harci járművekre meg egyéb borzalmas technológiákra koncentrálni, az ország Európa és a világ egyik vezető innovátorává nőtte ki magát. Ez az innováció ráadásul olyan magas megtakarítási hajlandósággal és szorgalommal párosult, melyhez foghatót leginkább Ázsiában látni. Mindez együtt egy fejlett, élhető, stabil gazdaságot eredményezett, ami visszafogott belső fogyasztás mellett is folyamatos növekedést tudott felmutatni azáltal, hogy a német termékek a világpiacon versenyképesek, sőt, technológiai fejlettségük miatt esetenként egyedül állóak voltak.

Ezt a nyugodt német jólétet nem adták ingyen. Mint említettem, Németországot a szövetségesek erkölcsileg is lerombolták, a (jogi szempontból vitatható) nürnbergi perben nemcsak a német katonai és polgári vezetést, hanem gyakorlatilag az egész német népet ítélték el. A huszonkét müncheni vádlottból tizenegyet ítéltek halálra, mindössze hármat mentettek fel, ami Németországot a múlttal való szembe nézésre, és az azzal való teljes szakításra kötelezte. Ez nagyjából meg is történt, és ennek folyományaként a német politika mindig arra törekedett, hogy az Európa többi részével való együttműködési készségét senki ne is vitassa.

Ahhoz képest, hogy mekkora országról van szó, súlya az európai döntéshozatalban nem haladja meg a háromnegyed-akkora Franciaországét vagy az Egyesült Királyságét. Németország az európai közös költségvetés legnagyobb nettó befizetője, és ezzel a francia mezőgazdaság állami támogatásából is a legnagyobb részt vállalja fel. Politikai és gazdaságpolitikai kérdésekben a német kiindulópont sokáig az volt: „Bocsánatot kérünk, nem tudjuk, hogy tehettünk ilyet.” Ez nemcsak önként felvállalt viselkedés, hanem elvárás is volt az ország felé, amit jól mutat a görög miniszterelnök-helyettes múltkori kijelentése, amikor lenácizta az segélycsomaggal kapcsolatban akadékoskodó német politikai vezetést, és követelte, hogy a második világháborúban elrabolt görög kincsek fejében most akkor szépen konszolidálják ki a görög államháztartást. Ezzel az a baj, a válság hatására hogy Európa megváltozott, amit az illető, aki ezek szerint fejben még mindig a hatvanas években él, nem vesz észre.

Önmagában érdekes, hogy Európa egyből Németországra vár, hogy megint a zsebébe nyúljon, amikor Berlin adósságszempontból per pillanat semmivel sincs jobb helyzetben, mint az eurózóna átlaga. Ennek ellenére minden szem rá szegeződik, mert úgy tűnik, ezt a gubancot csak Németország tudja megoldani. Az eurózóna igazi válságba került, és azt sem tudjuk, hogy pontosan mi jelenti az igazi veszélyt: az, hogy a könnyelmű, esetleg oda nem illő klubtag elvérzik, a többiek pedig fogukat összeszorítva, esetleg több recesszión keresztül, elkerülik a csődöt és a pénzcsapok befagyását; vagy az, ha az egység, az összefogás, és a közös politikai célok elvén megmentik azt, akinek mentőövre van szüksége, és így a periférián levő országok árnyas fái alatt folyhat tovább a tücsökzene.

Nem csak a görögök vannak bajban

Görögország a legrosszabb helyzetben levő ország, de nem azért, mert ő az egyetlen, akinek az adóssága hosszú távon problémás, hanem mert ő az, akinek a rövid távú likviditása sem megoldott. Az előző cikkemben idézett fenntarthatósági riport szerint tíz év múlva Spanyolország, Portugália és Írország adóssága is meghaladja a GDP száz százalékát, a demográfiai folyamatok pedig hosszú távon még az übermensch Németországot is nyomás alá helyezhetik. Az tanulságos egyébként, hogy amennyiben nem születik több gyermek, vagy a jelenlegi nyugdíjrendszer nem változik, 2020 és 2035 között több európai ország szinte „egyik pillanatról a másikra” komoly adósságcsapdába kerül.

Németországban például a most valamivel 80 százalék alatti stabil adósság tíz év alatt lassan 100 százalékra kúszhat fel, majd újabb tíz év alatt másfélszereződik, húsz év alatt pedig kétszereződik. Aki tehát ma végzi el iskoláit Németországban, mire nyugdíjba megy, ugyanúgy adósságkrízisben fog vergődni, mint ahogy most a görögök. Feltéve persze, ha nem tesz semmit az ügy érdekében. Na, ez az a pont, ahol a világ azt gondolja, hogy ha valaki képes kézben tartani a saját sorsát, az Németország.

Deutschland über alles

A háború  utáni sikeres nemzeti agymosás csak az egyik példája annak, amire ez az ország képes. A másik az újraegyesítés utáni tízéves periódus lezárta, amikor a leszakadt NDK-t magával cipelő német gazdaságot a 2001-2002-es minirecesszió is megcsapta. Erős szakszervezetek, merev munkaerő piac, nem versenyképes bérek, magas általános, és még magasabb pályakezdő munkanélküliség: minden adott volt ahhoz, hogy Európa közepe gazdaságilag a perifériára szoruljon. Az utolsó pillanatban aztán a vállalatok, a rendkívül erős szakszervezetek, valamint az egész társadalom képes volt megújulni. Sorra jöttek létre az egyezségek a munkaadók és az ún. Einheitgewerkschaften között, amiknek a lényege nagyjából az volt, hogy akkor egy kicsit többet kell dolgozni, fellazulhat a merev munkaerőpiac, nincs béremelés, viszont megmaradhatnak a munkahelyek. Érdekes módon ezt még a szakszervezetek is megértették. Németországban ezek szerint ez is máshogy van.

A változás csodát tett, és az eleve fejlett technológiára épülő német ipart mérföldekkel repítette ismét a versenytársak elé. A mostani világgazdasági recesszióból is Németország tér először magához Európában. És nem a belső piac képes a gazdaságot revitalizálni, hanem az export, azon belül is a technológiai termékek, a tőkejavak, a közbülső termékek, melyek döntően a világ most is gyorsan növekvő térségeibe, első sorban Ázsiába jutnak. Itt kérem nincs lisszaboni program, meg társadalmi szerződés, meg hasonló városi értelmiségi maszlagok, munka van, takarékosság, és persze tisztaság az utcákon és az erdőkben.

Európa meglepő  egyértelműséggel fordult Berlin felé a görög probléma megoldásáért, talán abból a régi reflexből kiindulva, hogy Németország úgyis fizetni fog. Nos, a németek máshogy döntöttek. Előbb Angela Merkel, majd az alkotmánybíróság aggodalmaskodott azon, hogy egyáltalán a törvények meg az uniós alapszerződés nem tiltja-e a konszolidációt, aztán Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter írt egy embereset a Financial Timesban.

Ez utóbbi történelmi jelentőségű írás volt, mert hirtelen Németország kezdte osztani az észt, és kétségbe vonta az európai alapszerződések helyességét. Azt javasolta, hogy a Görögország-féléket ki kellene zárni a monetáris unióból, jóllehet, erre most sem elvi, sem gyakorlati szabály nem létezik. Az önkéntes kilépés lehetőségét a maastrichti szerződés biztosítja, de ezt akkor inkább a teljesség kedvéért tették be a szövegbe, nem azért, mert akkor bárki is úgy gondolta, hogy az eurózónából való kilépést egyszer valaki meg fogja fontolni. Kizárásra a jelenlegi keretek között nincs lehetőség (ilyen fajta döntést minden egyes tagállamnak jóvá kellene hagynia, de ezt a kizárandó nyilván nem fogja megszavazni), mindössze arra, hogy valaki mindenki mást zárjon ki maga mellől azzal, hogy ő maga kilép az valutaövezetből.

Ki hova lép?

Azt, hogy a Németország kilépjen eddig nagyon kevesen pedzegették. Én egyedül Joachim Felstől, a Morgan Stanley közgazdászától olvastam erről néhány éve, az általános konszenzus még most is az, hogy ha Németország ismét bevezetné a márkát, az felértékelődne az euróval és egy sereg más valutával szemben, ami viszont rossz az exportnak, így ez kizárt.

Ez talán így is van, de ne felejtsük el, hogy a munkaerőköltség a németeknél növekedése mindenféle okossággal korrigálva nagyjából 25 százalékkal nőtt kevésbé, mint Európa perifériáján (abszolút értékben nagyjából stagnált), ergo némi felértékelés elvileg belefér. Ráadásul az államadósság megmaradna euróban (így a régi/új deviza bevezetése nem lenne egyből államcsőd is), ráadásul a vállalatok euróadóssága is kevesebb lenne német márkában. És ne felejtsük el, a német export most elsősorban nem árai, hanem a termékek technológiai sajátosságai miatt versenyképes, ergo az export volumene annyira nem csökkenne, mindössze a márkaellenérték lenne kisebb.

Erről az elkövetkező  hetekben okos elemzők és analitikusabb habitusú újságírók sok érdekes cikket fognak írni, javaslom mindenkinek, hogy mélyedjen el bennük. Viszont minden közgazdasági elemzés kiegészítendő a történet  geopolitikai vonatkozásaival. Németország lezárta azt a 65 évet, ami a szovjet zászló Reichstagra való kitűzésével kezdődött. Földrajzi elhelyezkedése miatt soha nem lesz globális hatalom, viszont ismét bátran meri hangsúlyozni nemzeti identitását, amit a náci bűnök miatt Nürnberg után rárótt kollektív bűntudat miatt mesterségesen elnyomott. Külön szövetségeket köt, tartósakat és átmenetieket, az Európai Unión belül és kívül. Energiabiztonságát külön intézi Oroszországgal kötött privát egyezségein keresztül (lásd az Északi-tenger alatt fektetendő gázvezeték ügyét), erősíteni fogja hadseregét, és jelentős energiát fog fektetni a közös agrárpolitika jelenlegi rendszerének megfúrására. „Németország mindenek felett”, ugye.

Ebbe a visszanyert identitásba fog illeszkedni a modern idők legstabilabbnak tartott valutája, a nyugat-német márka utáni nosztalgia, mely felett a minden idők (egyik) legjobb jegybankjának tartott, most is létező Bundesbank őrködött. A márka újbóli bevezetéséről szóló döntés politikai döntés lesz, és ha a tücskök kikonszolidálása miatt most haragos hangyaszorgalmú választók nagyon akarják, akkor előbb-utóbb sor kerülhet rá.

Jöhet a schilling és tolár is?

Abban is biztosak lehetünk, hogy ha ez bekövetkezik, más országok is erre az útra lépnek. Ausztria, mely a valutaunió előtt 1:7 arányban kötötte a magát a márkához, újra bevezetheti a schillinget, a korábbi fix árfolyamos rendszert követve. Szlovénia és Szlovákia eldöntheti, hogy így kihez szeretne tartozni, Dánia úgyis csak de facto része az európai valutaövezetnek, viszonylag egyszerű az euróhoz kötött dán koronát átkapcsolni a német márkára, és így tovább.

Hogy persze pontosan és mikor mi lesz, nehéz megmondani. Ez a cikk egyelőre nem több, mint kétségeim és gondolataim összefoglalása. Egyelőre van euró, Németország az euróövezet része, és akár sokáig az is lehet. Hangja, ereje és befolyása azonban nagyobb lesz mint eddig. Ez a magyar külpolitikát, biztonságpolitikát, és gazdaságpolitikát is erősen befolyásolni fogja. Az Európával és Amerikával szemben láthatóan oroszbarátabb Németország azt az erőteret is megváltoztatja, amiben a rendszerváltás óta mozogtunk. Más lesz a leosztás a barátok, a versenytársak és ellenfelek között. Nem ért okosan átgondolni, hogy számunkra az új erőegyensúly mit hoz.

Az előző  cikkem után írt egy emailt egy évfolyamtársam, akivel egyetem előtt a nyugati határszélen a Magyar Néphadsereg kötelékében együtt igyekeztünk elrettenteni az osztrák imperialistákat attól, hogy lerohanják a szocialista hazánkat. (Sikerrel, mert szolgálatunk alatt egyszer sem taposták osztrák lánctalpak Szombathely utcáit.) Azt kérdezte, hogy akkor dollárt vagy eurót vegyen. Mondtam neki, hogy próbáljon meg német márkát venni. Abból baj nem lehet...

(Megjegyzés: ezen cikk bizonyos részeinek megírásakor támaszkodtam a Stratfor Global Intelligence néhány elemzésére.)



A blogról

A bejegyzések a szerzők személyes véleményét, nem a cégek álláspontját tükrözik, és semmilyen formában nem minősülnek befektetési ajánlatnak.
  • Vennék
  • Hírek