A jen gyengítése volt a japán kormány túlélésének ára

2010.09.15. 14:11 Módosítva: 2010.09.15. 14:27
10 hozzászólás

Mindössze egy nappal azután, hogy Naoto Kan japán miniszterelnök sikeresen túlélt egy rendkívül veszélyes párton belüli lázadást, a japán kormány ma interveniált a dollárral szemben újabb lokális csúcsokra erősödő jen gyengítése érdekében. Ma méltán ez a pénzügyi piacok legtöbbet kommentált eseménye, az pedig egészen kivételes, hogy ilyen egyértelműek legyenek egy devizapiaci intervenció belpolitikai összefüggései.

Az alig egy éve kormányzó Japán Demokrata Párt alig három hónapja hivatalban lévő elnöke, Japán miniszterelnöke nem akárkinek a lázadását verte le tegnap. Ellenfele, a kormányzópárt elnökségéért, és Japánban így automatikusan a kormány vezetését ringbe szálló Ichiro Ozawa a japán politika egyik legszínesebb egyénisége, aki négy évtizedes pályafutása ötödik pártját koptatja, ő volt az országot fél évszázadon át kormányzó Liberális Demokrata Párt felett tavaly aratott történelmi győzelem kovácsa, jelenlegi is a kormányzópárt legnagyobb parlamenti belső frakciójának vezetője. Nem pusztán azért érdekes figura, mert szereti nyilvánosan egysejtű lényekhez hasonlítani az amerikaiakat, hanem azért is, mert minden japán politikus közül ő az, aki a leghangosabban követelte a jen gyengítését, a jegybank pénznyomdájának felpörgetését, ennek érdekében az ennek ellenálló jegybank megtörését, a jegybanktörvény megváltoztatásával a Bank of Japan függetlenségének felszámolását.

A keddi pártelnökválasztás rendkívül szorosnak ígérkezett, óriási lobbytevékenység kísérte a belső kampányt, amelyből nem maradtak ki a japán politikával és bürokráciával hagyományosan elképesztően összefonódott nagyvállalatok sem, sőt. A nagy exportőrök a nyilvánosság előtt is vállalták, hogy politikai hálózatuk mozgósítását jelenleg egyetlen cél elérése érdekében próbálják meg felhasználni: elegük van a profitjukat morzsoló jenerősödésből, követelték a mielőbbi intervenciót.

A Japán Demokrata Párt elnökválasztását végül meglepően kényelmes többséggel megnyerte a hivatalban lévő Naoto Kan, de a szavazáson résztvevő parlamenti képviselők körében minimális fölénnyel nyert – ez is jobb eredmény volt azonban az előzetesen vártnál. Minden jel arra vallott, hogy a belső kampány hajrájában sikerült maga mellé állítania korábban inkább Ozawa felé húzó csoportokat. Ma az is kiderült, hogy mivel érte ezt el.

A miniszterelnök politikai újjászületése után nem egészen egy nappal a japán kormány megtette azt, amiről eddig az erős jegybanki ellenkezés és a nemzetközi egyetértés hiánya miatt csak beszélni mert, és amire több mint hat éve nem volt példa: interveniált a devizapiacon, masszív jeneladásokkal gyengítette a japán fizetőeszköz árfolyamát. Napnál világosabb, hogy ezzel kifizette a pártelnökválasztást eldöntő, az utolsó pillanatban érkező támogatást a politikai hálózatát teljes erővel mozgósító vállalati lobbynak, ezzel rövidtávon túlélte a kormányválságot, de az már messze nem látszik ilyen világosan, hogy ezzel a jenválság is megoldódna – éppen ellenkezőleg.

Ki interveniált, ki interveniálhat? – ez az első kérdés, amit a japán intervencióval kapcsolatban tisztázni kell. A japán szabályozás szerint ugyanis az intervencióról szóló döntés a kormány (egészen pontosan a pénzügyminisztérium) kompetenciája, de a végrehajtás természetesen a jegybank feladata. Azé a jegybanké, amelynek ugyan ilyen esetben nincs joga felülbírálni a pénzügyminisztérium döntését, de egyetértésének hiánya ezzel együtt is fontos tényező lehet, és alighanem az is lesz.

Az egyetértés hiánya márpedig szerényen szólva is adott: Masaaki Shirakawa, a Bank of Japan elnöke alig néhány napja erősítette meg eddig is következetesen vallott álláspontját, mely szerint „a jegybank nem fogja rövidtávú árfolyammozgások miatt megváltoztatni a monetáris politikát”. Világossá tette, hogy arról, amit tőle követel lassan az egész japán politikai elit, szó sem lehet, ahogy eddig is ellenállt a masszív pénznyomtatás ötletének, egy 1-2 százalék körüli inflációs cél követésének, úgy ezután sem hajlik az ilyesmire. Az egyszerű intervencióról dönthet ugyan a kormány, de ez nagyságrendileg sem jelent akkora piacbefolyásoló erőt, mint amekkorával egy esetleges quantitative easing járna.

Shirakawa üzenete a politikusok felé lényegében továbbra is az, hogy tessék talán inkább kormányozni, az országot rendbe tenni, alapvető szerkezeti reformokat megvalósítani, népszerűtlen, nehéz döntéseket felvállalni, a kvázi teljes foglalkoztatottságnak csak az állam minden képzeletet felülmúló eladósodásával lehetséges fenntartását feladni, a politikai korrupció melegágyaként működő zombi-bankrendszert kitakarítani, semmint folyton az árfolyamra mutogatni.

A lényeget tekintve ugyanis erről van szó. Igaz, hogy a jegybank túlontúl érzéketlennek mutatkozik az exportőrök erős jen miatti fájdalma iránt, igaz, hogy a japán gazdaságot két éve fojtogató defláció ellen azért talán csak kellene valamit hathatósat is lépnie a monetáris hatóságnak, de a quantitative easing-től, a masszív pénznyomtatástól való merev elzárkózásnak üzenetértéke van: a folyamatos erdőtüzek problémáját nem lehet pusztán nagynyomású fecskendőkkel kezelni.

A japán válságra nagyon igaz, amit a később Nobel-díjjal kitüntetett Paul Krugman írt bő másfél évtizede a nemzetközi versenyképesség „téveszméjéről”. Krugman szerint a nemzetközi versenyképesség problémájának középpontba állítása csak arra „jó”, hogy alkalmatlan és durván leegyszerűsítő válaszokat adjunk összetett és nehéz kérdésekre, politikusok esetében pedig a nemzetközi versenyképesség adminisztratív javításának igénye mögött mindig népszerűtlen intézkedések elkerülésének szándéka, vagy valamilyen primitív részérdek áll. Ami pedig a következményeket illeti, a tűzoltás pillanatnyi sikere lehetővé teszi az alapjaiban rossz kormányzás folytatódását, és definíciószerűen fokozza a veszélyes súrlódásokat a nemzetközi politikában.

Ez utóbbi szempont ma különösen aktuális, éppen ma, amikor egy amerikai kongresszusi bizottság az ottani választási kampány finisében ismét megtárgyalja a kínai árfolyam-politika kérdését, azaz a jüan mesterségesen gyengeségének fenntartását. Ha így megy tovább, a kompetitív leértékelés lassan a nemzetközi politika napirendjének egyik legfontosabb elemévé léphet elő, Japánnak a játékba való beszállásával ezt lényegében kész tényként kezelhetnénk.

A mai intervencióval még nem tartunk ott, de hogy nem állunk messze az árfolyam-politikára fókuszáló protekcionizmus eldurvulásától, azt az is jól jelzi, hogy milyen nagy igyekezettel és finom retorikával próbálta visszatartani az intervenció eszközétől Japánt Timothy Geithner amerikai pénzügyminiszter a kormányválság utolsó napjaiban. A protekcionista stratégiák eluralkodását feltartóztató gát még nem szakadt át, de már átázott, az bizonyos.

Ami pedig az egyoldalú japán intervenció sikerét illeti, talán nem felesleges észben tartani, hogy mi történt a legutóbbi alkalommal: a 2003-2004-es intervenció során annak kezdete után, az első sikereket (azaz a jen némi gyengülését) követően a japán deviza hosszú hónapokig erősödött tovább – azaz a jen shortolása jó eséllyel továbbra is éppen olyan életveszélyes játék, mint amilyen eddig volt.