Hadigazdálkodásból kettes alá

Nagyon felpörögtek az utóbbi hetekben az események. A döbbent csend után a befektetők is megszólaltak: a Moody's leminősítette az országot, immár Bulgáriával kerültünk egy csoportba. Pedig a jogállam és az alkotmányos berendezkedés ellen indított támadás még csak pár ezer jogász és citoyen felhorkanását váltotta ki. Ám az ennek nyomán bevezetett hadigazdálkodás immár 3 millió embernek magyarázza el félreérthetetlenül, mit is jelent a nemzeti együttműködés.

A hadigazdálkodás kifejezés nem stiláris elem, hanem puszta tény: ez a fogalom írja le a legpontosabban a magántulajdon azonnali, kártérítés és jogorvoslat nélküli államosítását. A magántulajdon szentsége nélkül pedig nincs a kapitalizmusban polgárság, beruházás, növekedés, sőt valójában kapitalizmus sincs. A magántulajdon sérelmére elkövetett politikai akciókra egy magát polgári, konzervatív pártnak nevező képződmény esetében végképp nincs semmilyen mentség és magyarázat.

A hadigazdálkodás tesztüzeme a MAL állami felügyelet alá vonása volt (ezt a honvédelmi törvény módosítása tett lehetővé). A katasztrófa miatti felfokozott hangulatban ez a törvény még komolyabb ellenállás vagy visszhang nélkül ment át. Ennél a próbánál azonban sokkal veszélyesebb Orbán Viktor számára biztos választóbázisának felbőszítése. De vajon tényleg nem volt más választása, minthogy zsigerekig ható érvekkel vegyen rá több millió embert, hogy leendő nyugdíját inkább tegye a gazdasági növekedés motorjává? Ez a kérdés annál is inkább értelmesnek tűnik, mivel pár hete Párizsban a miniszterelnök maga is elismerte, hogy újfajta gazdaságpolitikájában a kudarc lehetősége is benne van. Úgy tűnik a miniszterelnökkel a hitelminősítők is egyetértenek, hisz a magyar állampapírok már csak egy osztályzattal maradtak a bóvli kategória fölött.

Az ellenzéki nyolc évben használt, kétharmadot hozó politikai beszédmód nem könnyítette meg a Fidesz kormány számára a 3,8 százalékos idei hiánycél betartását. De nem is lehetetlenítette el teljesen. Ráadásul előrelátó módon a két választási küzdelemben nem terhelték gazdasági programjuk részleteivel a választópolgárokat, ez ma kellő mozgásteret hagy a miniszterelnöknek. Erre pedig mindennél nagyobb szüksége van olyan válságos időkben, amikor Merkel asszony egy szolid és takarékos német hausfrau fegyelemével határozottan tiltja a sziesztázó, kacsalábon forgó palotákra vágyó, vagy csak dzsentriként költekező nevelt fiainak, hogy (továbbra is) két kézzel szórják a pénzt.

Az ellenzéki idők retorikája és a kormányzati felelősség közti szakadék áthidalása az álmok álmodójára, Matolcsy Györgyre várt. Neki kellett összegyúrnia két ellentétes gazdasági filozófiát. Nem volt könnyű dolga, hisz az ígéreteknek megfelelően az országnak nem a sokak által mégis remélt strukturális reformokkal, hanem növekedéssel kell kimásznia a folyamatosan bővülő államadóságból. Másrészt mindeközben nem rúghatja fel a fegyelmezett költségvetés maastrichti kritériumokban numerikusan is rögzített elveit.

Az ilyen szellemben született, az együttműködés gazdaságpolitikájának nevezett költségvetés egyszerre valósítana meg külön is nehéz vállalásokat: kiszabadít az adósságcsapdából, valamit bővíti a fogyasztást, a beruházásokat, meg 400 ezer fővel még a foglalkoztatást is. Mindehhez a csodafegyver a társasági adó csökkentése és az egykulcsos SZJA. Igaz, ezek hatására 500 milliárdos lyuk keletkezik a költségvetésben, ezt kell hát bestoppolni a bankadóval, a különadókkal és a magánnyugdíjpénztári megtakarításokkal.

Mi is a baj ezzel az elképzeléssel? Ki meri kétségbe vonni azt, hogy ezek a célok helyesek? Nem a célokban van a hiba, hanem az elérésükhöz Matolcsy György által kimunkált és Orbán Viktor által politikai krédóvá emelt gazdaságpolitikában. A prioritások hiánya és még inkább az illúziókra építő eszközök miatt a bukás nagyon valószínű, még a meghozott óriási áldozatok ellenére is.

Nemzetközi példák szerint az adócsökkentés eddig még sehol sem növelte a versenyképességet és tartósan a belső fogyasztást sem (ez még Bush elnöknek sem sikerült). Az egy kulcsos szja miatt a magasabb jövedelműek esetleg lecserélik az autóikat (importból), vagy márciusban Karintiába mennek síelni, esetleg a hiteleiket törlesztik, de nem esznek több szalámis kenyeret, nem járnak többet fodrászhoz, és végképp nem teremtenek munkahelyet, mert a takarítónőt eddig is zsebből fizették, nyár óta már jogszerűen.

A társaságiadó-csökkentés felértékelhetné ugyan az országot a külföldi befektetők szemében, de a különadók és a retorika multiellenessége miatt ez a hatás menten el is illan. Így a választások előtt szinte egyedüliként ígért adócsökkentés nem segít kitörni az adósságcsapdából, hanem rövid idő elteltével tovább mélyíti azt. És ezt nem csak az emiatt halálra ítélt Költségvetési Tanács mondja, de még Mellár Tamás, a Fidesszel nem barátságtalan Századvég Intézet kutatásvezetője is.

Úgy tűnik, lassan már a kormány sem hisz teljesen abban, hogy az 500 milliárdos adócsökkentés hatására a gazdaság rövid idő alatt felpörög 5 százalékkal. E nélkül pedig az adócsökkentésnek nem áldásos, hanem átkos hatása lesz. A veszélyes időszak túlélése érdekében van égető szükség a nyugdíjpénztári megtakarításokra. A nyugdíjmentési übernarratíva, vagyis a fedősztori nagy sebbel-lobbal és részigazság-elemekből lett összegyúrva, így nem képes elfedni azt a tényt, hogy a kormány kezében lett volna más eszköz is. Persze csak akkor, ha valóban konzervatív kormányként nem azt a jól bejáratott megoldást választotta volna, hogy már megint az eltartottaknak csoportosít át jövedelmet. (Néhány éve a Tárki a Gyurcsány kormány működéséről írta le azt, hogy éveken át hitelből gyorsabban emelte pl. a nyugdíjat, mint ahogy a fizetések emelkedtek. Az átlagos öregségi nyugdíj így lett mára 100 ezer Ft, míg a nettó átlagbér 130 ezer Ft). Láthatóan most sem lesz ez másként, a szocializmus most sem ér véget. A különbség pusztán az, hogy most külföldi hitelek híján az aktívak későbbi nyugdíja az a konc, amit a jóléti transzferekre odadobnak.

A nyugdíjak államosítása mellett érvelő Matolcsy Györgynek abban természetesen igaza van, hogy a nyugdíjkasszának ebben az évben nagy hiánya lesz, részben a magánpénztári átutalások miatt. Igaz, a Nyugdíjbiztosítási Igazgatóság honlapján található adatok alapján nem 900 milliárd, hanem 570 milliárd, de az is sok pénz, azt is az adófizetőknek kell kipótolniuk (akkor is, ha ezt eddig hitelkamatként tették). A ma dolgozó és magánszámlára fizetők ezzel eddig kettős terhet vállaltak: egyrészt fizették szokás szerint az előttük járó generációk nyugdíját, másrészt félretettek (eddig egyedüliként) magánszámláikon a saját későbbi nyugdíjukra is. Ez lenne a feltétele ugyanis annak, hogy a kezdetekkor jól működő állami nyugdíjrendszer a befizetők fogytával ne váljon végül mindent maga alá temető piramisjátékká. A 2800 milliárd Ft pár év alatti elkótyavetyélése viszont most már biztossá teszi, hogy ez végül bekövetkezik.

Ez persze az egész öregedő Európa kockázata, de Magyarország még inkább és még hamarabb bedobhatja a törölközőt. Nálunk nem csak kevés a fiatal és sok az öreg, hanem ráadásul a fiatalabb generáció fele nem is dolgozik, így persze nem fizet maga után járulékot sem. Sőt, még ennél is rosszabb a helyzet, mert járadékosként viszont kivesz a nyugdíjalapból. Tehát 3, 8 millió aktív fizeti a 3 millió nyugdíjas nyugdíját, akik közül közel 800 ezren még el sem érték a nyugdíjkorhatárt!   Természetesen vannak közöttük születési sérült vagy nagyon beteg emberek, akiket kutya kötelessége egy civilizált európai országnak eltartani. De a rokkantosítást végző hivatal becslése szerint a 400 ezer középkorú rokkantnyugdíjasnak a kétharmada biztosan munkaképes, hiszen feketén nagyon is dolgozik. Eközben a nyugdíjkorhatár előtt 11 éven át havi 70 ezer forint nyugdíjat kap (csak ez 320 milliárd évente!). Ez a szám gyanúsan közel állhat a valósághoz, hisz az 5 milliós Szlovákiában a mi 400 ezrünkkel szemben mindössze 70 ezren vannak korhatár alatti rokkantak.

Ha a most járadékos sok százezer középkorú embernek csak a fele járulékfizető lenne, a nyugdíjkasszának nem lenne hiánya, ilyen (a fejlett országok között magasnak számító) nyugdíjjárulékszint mellett. De a kormány nem ez ellen küzd minden törvényes eszközzel, mert az érdekeket sértene. Nem nyúl a korrupt rokkantnyugdíjazási rendszerhez (a sok éve lebukott miskolci orvosokból álló rokkantmaffia ügyében nem született még bírósági ítélet, várhatóan a most tetten ért egri orvosok is megússzák, miközben a tarifák minden városban közszájon forognak), nem nyúl a rendőrök 40 éves kor körüli nyugdíjazásához. Mézesmadzagként talán az állami rendszerben is bevezeti az egyéni számlát. Ezzel azonban csak azt ígéri meg, hogy 40-50 év múlva majd egy ki tudja, milyen kormány fizet nyugdíjat. Azt azonban, hogy mennyit, még maga Orbán Viktor sem tudhatja. Ez a szám, tehát a mi nyugdíjunk majd attól függ, 40 év múlva hányan dolgoznak (sokkal kevesebben), mekkora járulékot fizetnek be (még a mainál is többet kellene, ha erre hajlandók lesznek). Számítások szerint pár évtized múlva az állami nyugdíj az eltartó-eltartott arány romlása miatt mai áron számolva 50 ezer Ft körül lesz, ami a mostani átlagnyugdíj 60%-a.  Az akkori nyugdíjasokhoz képest a mai öregek gondtalan jólétben élhetnek!

A magánnyugdíj pénztárakban felhalmozott 2800 milliárd Ft-on kívül aztán már nem sok mozdítható vagyon marad, aminek széthordásával elodázható a szembenézés azzal, hogy a jóléti transzferek már régen nem segítői, hanem akadályozói a növekedésnek. Ráadásul a költségvetés csaknem háromnegyedét-ét kitevő óriási summából is kétszer annyit költünk szociális kiadásra, lényegesen többet nyugdíjra, mint a visegrádi országok. Sokkal kevesebbet viszont a produktív, jövőbe befektető egészségügyre és oktatásra. Így pedig végképp illuzórikus a harmadik Matolcsy csodafegyver, az egyébként nagyon is szükséges foglakoztatás-bővítés sikere.

A tervek szerint 5 év múlva a 400 ezer új foglalkoztatott adóbefizetései és járulékai teszik rendbe a költségvetést (addig meg csak kitart a nyugdíjpénztári vagyon...). A Költségvetési Tanács szerint ez az álom sem válik valóra, mivel a kormány intézkedései legfeljebb 100 ezer új munkahelyet teremtenek. Azaz körülbelül annyit, amennyi a válság hatására 2 év alatt megszűnt. Ez persze nem is véletlen, hisz a korábban ott foglalkoztatott emberek akarnak és tudnak is dolgozni, ha majd a piacbővülés hatására a vállalkozások munkahelyeket teremtenek.

A többi munkahely létrejöttének azonban nem a közgazdászok a legnagyobb kerékkötői, hanem maguk az emberek. Hisz a 6,5 millió munkavállalási korú felnőtt fele egyáltalán nem dolgozik, nem egészen négymillió ember tartja el a többi hatmilliót. A foglalkoztatás bővítéséhez a 450 ezer munkanélküli tűnik a legkönnyebben mozgósíthatóaknak. Mivel azonban a magyar felnőttek kétharmadának nincs érettségije, sajnos sokuknak soha nem lesz munkája. A munkaerőpiac belépési küszöbe ugyanis elég magasra emelkedett: egyik feltétele az érettségi (a foglalkoztatottak kétharmada érettségizett) vagy legalább egy piacképes szakma. Még a szakmunkások jó része is nehezen boldogul. A saját szakmájukban elhelyezkedni képtelen szakmunkások is a képzetlenek munkáját végzi, teljesen kiszorítva a képzetleneket a munkaerőpiacról. (A szakma nélküliek háromnegyede egyáltalán nem dolgozik). Ezért a munkanélküliek kétharmadának gyakorlatilag nincs esélye visszakerülni a munkaerőpiacra. A képzetlen tömegek utánpótlása is biztosított, mivel az iskolában a gyerekek negyede még szakmunkásbizonyítványt sem szerez. Ez a rengeteg ember a felnőtt írásbeliség-vizsgálatok szerint funkcionális analfabéta, nem érti, amit olvasn, így egy európai gazdaságban egyszerűen nincs számára munka. Leginkább is azért, mert Ázsiában, Dél-Amerikában és Afrikában több milliárd versenytársuk hajlandó a magyar GYES-nek megfelelő átlagbérért nagyon keményen dolgozni.

Jórészt ez az oka annak is, hogy a munkanélkülieken és a diákokon kívül még másfél millió felnőtt (rokkant és korkedvezményes nyugdíjas, szociális segélyezett, 6-9 évig gyesen lévő anyuka, napszámos, a plazák körül csellengő fiatal) szintén nem dolgozik, legalábbis legálisan, adót fizetve nem. Az ő visszaédesgetésük vagy visszakorbácsolásuk a munkaerőpiacra még nehezebbnek tűnik, pedig nagyon sokuknak kell ahhoz életformát váltani, hogy a beígért 1 millió új munkahelyen legyen elég alkalmazott. Ehhez olyan sok, egymás hatását továbberősítő eszközre lenne szükség, amire még a szándék sem látható. A sok százezer alig foglalkoztatható emberen nem segítő egykulcsos SZJA azonban elszívja a pénzt a teljes vagy részleges munkaadói járulék csökkentése elől, a mobilitást támogató, a vállalkozók által költségként leírható bérlet és lakbértámogatás, vagy bölcsőde és fecskeház-programok elől. És akkor még az elmaradott, katasztrofális foglalkoztatási képességű térségek egyéb kedvezményeit szóba sem hoztuk. Ezek nélkül pedig nem kizárt, hogy még a csavaros eszű Orbán-Matolcsy páros fejszéje is beletörik a foglalkoztatásbővítés nagy fájába.

Az a dűlőút, amin most vánszorogunk, és ahonnan az Orbán kormány sem kanyarodik vissza a főútra, nem vezet sehova, legfeljebb Bulgária irányába. Ott a mostani választásokon többségbe kerültek a választópolgárok közt a nyugdíjasok. Ez persze nem azért van így, mert Bulgáriában a nők már nem szülnek gyereket. Hanem azért, mert az elmúlt 20 évben 1 millió ember vándorolt ki, az otthon maradottak, a kevésbé képzettek és mobilak pedig szívesebben lesznek járadékosok, mint dolgozó adófizetők. Bulgária már évek óta csúszik egyre lejjebb, Európa korrupt szegényháza lett, ez most még inkább fel fog gyorsulni.

A magyarok szerencsére nem ilyen mobilak, a kivonulás eddig itt az országon belül zajlott. A 8 millió szavazóból még csak 3 millió a nyugdíjas, de persze az őstermelőtől parlamenti képviselőig szinte mindenki megtalálta a módját annak, hogy minél kevesebb adót és járulékot fizessen, ám az államtól egyre több és jobb szolgáltatás reméljen. A kivándorlás azonban megkezdődhet, ha Magyarország továbbra is a leszakadók közt reked. A nyelveket beszélő, piacképes tudású fiatalok közül ugyanis mind többen másutt tervezik az életüket. A 750 rezidensi helynek a felét az idén már nem sikerült betölteni, mert a fiatal orvosok nem akarnak itthon maradni és zsebpénzért, meg a személyiséget koptató hálapénzért éjt nappallá téve 5 helyen robotolni. Mert nem akarnak az idősebb orvosokhoz hasonlóan, péntek délután repülőgépre ülni, valamelyik londoni kórház hétvégi ügyeletére tartva, hogy aztán hétfő hajnalban visszafelé is megtegyék ezt az utat. Hanem péntek este a Sohóban akarnak vacsorázni a feleségükkel, mint a többi Londonban élő fiatal, míg a mindenre hajlandó kelet-európai vendégmunkások épp helyettük ügyelnek. Az vesse rájuk az első követ, aki a helyükben nem így tenne!