Közhatalom és kapitalizmus

A 2010-ben hatalomra került politikai erő saját bevallása szerint polgári-vállalkozói Magyarországot képzel el, s ezért tett is egyet s mást; de radikális változtatásai, voluntarista kormányzása, a végrehajtó hatalom mindent átalakító erejébe vetett hite szerfölött megingatták azt a közbizalmat, amely nélkül éppen a fenti céljai hiúsulhatnak meg. Az ország súlyos eladósodottsága és egyensúlyi problémái az új kormányt is belekényszerítették abba, hogy a nemzetgazdaság ügyes-bajos dolgairól továbbra is ugyanabban a meglehetősen szűk fogalmi keretben gondolkodjon: növekedés, konvergencia, eladósodottság, infláció, adórendszer, munkanélküliség és hasonlók. A közgazdász-szakma mindezt tovább részletezi, CDS-felárakról, inflációs várakozásokról, kamatdöntésekről, különféle nemzetközi mérlegekről és hasonlókról beszél. Nincs is ezekkel semmi más baj, mint hogy elfelejtetik velünk, hogy a gazdasági folyamatoknak intézményi, mentalitásbeli, szabályozási, etikai dimenziói is vannak. Ha pedig ezek mégis szóba kerülnek, akkor az érvek többnyire ellenőrizhetetlenek és a politikai lózungok szintjén maradnak. A válság hatására nagyjából úgy hangzik a konklúzió, hogy több állam – kevesebb piac – jobb világ. Az indoklás: a piac szabadjára engedi az emberi természet csúnya ösztöneit, amelyeket persze teljesen nem lehet elzárni, de „nyilvánvaló,” hogy „erősebb kontrollra” van szükség, mégpedig az emberek érdekében. S ezzel az „emberek” hajlamosak is egyetérteni.

Mi immár három éve ezen a vitán igyekszünk változtatni úgy, hogy évről évre bemutatjuk, mit gondolunk arról, hogy a magyar kapitalizmus mint elsősorban éppen intézmények, szabályok, viselkedésmódok, normák és szokások együttese, az előző évben jobb vagy rosszabb lett-e. A válasz persze rendszerint és a legkevésbé sem meglepő módon az, hogy bizonyos tekintetben igen, másban meg nem. Az arányok és fontosságok objektív összemérése aligha lehetséges, így az olvasó megítélésén múlik, hogy az eredőt melyik irányba látja elmozdulni.

Támpontokat, szempontokat vetünk föl, tényeket emelünk ki, de mindezt ellenőrizhető módon; ugyanakkor egyetlen pillanatra sem titkolva, mi azt szeretnénk, ha a magyar kapitalizmus évről évre jobbá válna.

2010 egyrészt a nagy válság, másrészt a nagy politikai fordulat éve volt. Az ilyen változások és fordulatok rendszerint gyorsan lecsapódnak szabályok, törvények, rendeletek szintjén; az intézmények már lassabban reagálnak; a kapitalizmust éltető étosz vélhetően még lassabban – ha egyáltalán. A felmérések azt mutatják, hogy a magyar polgárok minden korábbinál jobban tudják, hogy a közösségi adósság csökkentése sürgető, s általában az eladósodás, a hitelfelvétel igen nagy felelősség: s ezt ma már a politikai elit is tudja és érzi. De tagadhatatlan, hogy személyes bajunkban igyekszünk másokat okolni, és sajnos a politika 2010-ben alighanem túl messzire ment a felelősség átvállalásában. A 'devizahitel-károsult' kifejezés egyfajta természeti csapásként láttatja sokak hibás, felelőtlen döntéseinek következményeit.

S ha már a természeti csapásoknál járunk: a valódiak közül az iszapkatasztrófa a maga precedens nélküli jellege, kiterjedtsége miatt különös figyelmet keltett és szokatlan reakciókat váltott ki. A történtek jól illusztrálják a fentieket: a politika azonnal szabályokat változtatott meg, alig foglalkozva azzal, hogy a létező szabályok és intézmények miért mondtak csődöt; intézményi szinten kevés változás történt; s a korlátolt felelősség intézményét, amely nélkül hosszabb távon nincs vállalkozás, kockázatvállalás, végső soron jólét-növekedés, erősen megtámadta. A legfeltűnőbb talán az volt, hogy a végrehajtó és a törvényhozó – tehát a szabályalkotó és parancsoló – hatalom mennyire nem bízik az igazságszolgáltató hatalomban, dacára annak, hogy az események megelőzésében ő maga egyszer már kudarcot vallott. Egyenesen megdöbbentő a másik példa: a hírhedt végkielégítés-ügyben a végrehajtó hatalomnak egyenesen kötelessége lett volna a bírói utat követni, ehhez képest a BKV-végkielégítések esetében például nem volt képes időben a szükséges dokumentumokat a bíróságra benyújtani. Vélhetően azzal volt elfoglalva, hogy a törvényhozást új, s mint kiderült, többszörösen is alkotmányellenes döntésekre késztesse, rengeteg időt és energiát pazarolva arra, amin már túl is lehetnénk.

Mi általában is azt valljuk, hogy a bíróságok, a jogiasság jóval nagyobb szerepet játszik a jó kapitalizmus fenntartásában, mint elsőre gondolnánk. Nemzetközi összehasonlítások szerint a magyar bírósági rendszer – a polgári perekről, a céges adminisztrációról beszélünk – nem működik nagyon rosszul. Ami, főleg hozzá képest rosszul működik, az a végrehajtó hatalom: gondoljunk a vállalkozásoktól hihetetlen mennyiségű munkaórát elvevő adminisztrációra, bár ezen a téren éppen 2010-ben bátortalan előrehaladást is regisztrálhattunk. Van értelme ezek után piac-állam dichotómiában gondolkodni? Aligha: a kapitalizmus éltető intézménye az erős, józan, kiszámítható és hatékony közhatalom. Amit – most már talán látjuk, hogy miért – egyáltalán nem azonosíthatunk az „állammal.”

Persze tudjuk, hogy a demokratikus rezsimekben a politikusoknak adott fölhatalmazás a kormányzásra vonatkozik, azaz a törvényalkotásra és az irányításra, ezért a politikustól éppen ilyen – válságban szinte kényszeresen radikális – cselekvést várunk el. A normák és szokások azonban akkor is lassan változnak, éppen ezért a lassú és a gyors dimenziók közötti összehangolást végző intézmények – az igazságszolgáltatás, a bankrendszer, a versenyhivatal, az oktatási rendszer –, amelyek részben az „államhoz,” részben a „piachoz” tartoznak (ha ennek a megkülönböztetésnek még van értelme), igen érzékenyen reagálnak a politikai radikalizmusra, éspedig elbizonytalanodással, elbátortalanodással, gyanakvással,  hatékonyságuk csökkentésével. Ebből a szempontból a tavalyi év intézményi, részben alkotmányjogi változásai erősen aggályosak.

Amire még külön érdemes kitérni, az a végrehajtó és törvényhozó hatalom döntéseinek kommunikációja. A magánkapcsolatokból jól ismert, hogy egy lassú munkával kiépített bizalmi kapcsolatot (például két szerződő fél, beszállító és feldolgozó, állandó vevő és eladó között) milyen könnyen tönkre tehet egyetlen szószegés. A kapitalizmus étoszában nincs külső kényszer az együttműködésre, ezért a felek egymást késztetik rá, éspedig – szükségképpen – „puha,” azaz nem erőszakos eszközökkel (az erőszak joga pedig a bíróságé). Éppen emiatt van az adott szónak, a transzparens viselkedésnek akkora jelentősége. Ha ezt a politika nem érti, s nem beszél világosan például nyugdíjpénztár-államosítás ügyében, különadó-ügyekben, hanem ködös érvekkel, homályos gyanúsításokkal, zsigeri ellenszenvek mozgósításával operál, akkor ezt az étoszt rombolja, s vele együtt a közjót. A hatás ritkán azonnali és ritkán látványos, de elkerülhetetlen. Csakhogy a közbizalom fogyása nem csak a kormányzó politikai erő baja, hanem mindenkié.

Nem gondoljuk, hogy a kapitalizmust egyetlen pártnak vagy politikai erőnek kéne 'építenie.' A kapitalizmus felfogásunk szerint az együttműködés szabadságát, a kölcsönösség és a bizalom világát jelenti, minden – az emberi természet rossz voltából eredő – negatív jelenséggel együtt is, s így nincs ideológiája, doktrínája, tana, de még tudománya sincs. Szabályai, étosza, joga, intézményei, jellege viszont van, ezért vizsgálható és minősíthető. Aki többre kíváncsi, a Közjó és Kapitalizmus Intézet május 18-án nyilvánosságra kerülő és az intézet honlapjáról is letölthető jelentéséből (pdf) tovább tájékozódhat