Business Talks '24
Üzleti konferencia
Be van fejezve a nagy mű, igen. Mint ahogy a Nemzetgazdasági Minisztérium szeptember 20-án kiadott közleményéből megtudjuk, „2012-ben a kormány befejezi a munkát és családokat támogató adórendszer kiépítését, általánossá téve az arányos adózást.” A közlemény folytatásából aztán kiderül, hogy erről szó sincs, a kormány - nyilván megijedve a következményektől - éppen az egykulcsos adó átmeneti puhítására készül. A következőkben azonban nem ezzel, a különféle kompenzációkkal és nem-másodikkulcs-hozzájárulással megtűzdelt hibrid adórendszerrel, hanem a „vegytiszta” egykulcsos személyi jövedelemadóval foglalkozom, amelyre a kormány hosszabb távon törekszik. Az átalakítás hosszabb távú makrogazdasági hatásaira fókuszálok, nemzetközi kontextusba helyezve a személyi jövedelemadózást.
Magyarország 2009-ig a világ egyik legprogresszívabb adórendszerével „büszkélkedhetett”, nyilvánvaló volt, hogy a magasabb jövedelmek adóterhelését hosszú távon mérsékelni kell. Az, hogy a magas termelékenységű munkaerő marginális adókulcsának csökkentése, e réteg munkakínálatának növekedésén keresztül hosszú távon jótékonyan hat a növekedésre, becslésekkel alátámasztva dokumentálta több tanulmány is (pl: Benczúr Péter, Kátay Gábor, Scharle Ágota, Váradi Balázs (2010): Hogyan növelhető az adórendszer hatékonysága? MNB-tanulmányok, 88 - pdf). A felső kulcs megszüntetése, csökkentése első látásra csak a magas jövedelműeknek kedvez, hosszabb távon azonban a torta is nagyobb, így végső soron mindenki jól járhat. Ráadásul, mint ahogy a túl progresszív adórendszerekről általában, a magyarról is elmondható volt, hogy nagyon erős ösztönzőt – és lehetőséget is – biztosított az adóelkerülésre, arra, hogy a magas jövedelmeket ne munkabérként, és lehetőleg ne Magyarországon mutassák ki. Vagyis az adórendszer tényleges progresszivitása a névlegesnél sokkal gyengébb volt, azonban az adóelkerülési módokhoz való hozzáférés esetleges, az egykulcsos adó így tiszta vizet önt a pohárba. Nem véletlen, hogy az egykulcsos adórendszer többnyire a gyengébb adómorállal és alacsonyabb adóbeszedési hatékonysággal jellemezhető kelet-európai országok és egyéb volt szovjet tagköztársaságokban hódít a leginkább.
Megéri-e a fenti hasznokért az adójóváírás eltörlésével az átlag alatti jövedelműek adóterhelését ilyen drasztikusan megemelni? Mindez csak szociális kérdés? Tényleg nagyfokú versenyképességet biztosít a tervezett egykulcsos adó? Válaszom megelőlegezve, röviden: nem.
A kérdés részletesebb megválaszolásához először egy általános félreértést kell eloszlatni az egykulcsos adóval kapcsolatban. A létező egykulcsos adórendszerek szinte mindegyike progresszív –vagyis a szó eredeti értelmében nem igazi egykulcsos adó. Egy-két kivétellel, Európában pedig mindenhol létezik ugyanis valamiféle adójóváírás vagy adókedvezmény, ami az alacsony jövedelműek tényleges adóterhelését érdemben – nem ritkán, például Szlovákia és Csehország esetében nullára, gyermekkedvezmény esetén akár nulla alá! – csökkenti. Az adókedvezmény csökkenése következtében az adóráta jellemzően fokozatosan nő a jövedelemmel, amíg el nem éri az egyetlen kulcs szintjét. Az egykulcsos jövedelemadó reformok tekintélyes részében az alacsony jövedelműek adóterhelése nem hogy nőtt, hanem egyenesen csökkent, Szlovákiában például jelentősen.
A szolidaritási és méltányossági elvek mellett ezt az a számtalan becsléssel alátámasztott felismerés támogatta, hogy az alacsony jövedelmi szegmensben a magas adóráta különösen negatívan hat a foglalkoztatottságra. Ez az elgondolás kiváltképpen fontos kellene, hogy legyen egy olyan országban, amelynek kirívóan nagy a lemaradása a képzetlenek foglalkoztatása terén – még akkor is, ha e probléma nem elsősorban az adórendszerrel orvosolható kérdés.
A pontosság kedvéért, a foglalkoztatási hatás szempontjából – legalábbis rövidtávon – nem mindegy, hogy a munkavállalói, vagy a munkaadói terhek nőnek-e. Ha csak a munkavállalót terhelő személyi jövedelelamadó nő, az közvetlenül nem érinti a munkaadók költségeit, így rövid távon elsősorban a munkavállalási kedvre hat. A munkavállalási hajlandóságot pedig a különböző munkanélküli juttatások, segélyek idei és jövőre tervezett megnyirbálása elvben még az adóemelés mellett is biztosíthatná- a munkából távolmaradás relatív haszna ugyanis még így is csökkenhet. Azonban a nettó bér esését kompenzáló minimálbéremelés, kiegészülve a „bérkommandóval” – azaz az elvárt béremelés erőltetésével - gondoskodhat arról, hogy az adóváltozás a munkaadók munkaköltségét növelve, a munkakeresletet azonnal csökkentve, gyorsabban megjelenjen a foglalkoztatási számokban is. A 2012-re tervezett, 18%-os minimálbéremelés- és ennek nyomán a bérskála jó részén végigmenő, a javasolt 5%-ot meghaladó béremelés – nyilvánvalóan köszönő viszonyban sincs a termelékenységi és a piaci folyamatokkal, ilyen recessziós környezetben nem tűnik túl jó ötletnek. Mindeközben fél Európa azzal küszködik, hogy a bérnövekedés visszafogásával igyekezzék elősegíteni a munkahelyek megtartását, a nemzetközi versenyképesség javítását.
Milyen hibás, vagy hibás következtetésekre vezető, a kommunikációban megjelenő érveken alapul a az alacsony jövedelmek adóterhelésének növelése?
(Azt már csak rövid kitérőként jegyzem meg, hogy az adójóváírás megszüntetéséért kárpótlást nyújtó, jövőre bevezetendő átmeneti rendszernél bonyolultabbat pedig nem nagyon lehet elképzelni: kompenzációk, amelyekért a munkavállalóknak és vállalatoknak egyenként kell az adóhatósághoz fordulni, valamint a félszuperbruttó egy részének megtartása a jövedelmek egy részénél... A rendszer olyan apró szépségeit is érdemes megemlíteni, hogy a kompenzáció az átlagbér alatt megszüntetheti a gyerekkedvezmény jövedelemnövelő hatását. Akkor meg minek van gyerekkedvezmény? És mi történik, ha valaki év közben lesz várandós, jobban fog járni, mint a gyerekkedvezményt eleve igénybe vevők és ezért kompenzációban nem részesülők? )
De mit áldozott be a kormány? Hogyan értelmezhető az adójóváírás eltörlése nemzetközi összehasonlításban? A következő ábra azt mutatja, hogy mekkora a munkát terhelő összes adó és járulék a teljes munkaköltség arányában (ez az ún. adóék). Az első ábra az átlagbér 40 százalékának megfelelő jövedelemszinten (kb. a minimálbér) a második az átlagbér felénél (kb. havi bruttó 110 ezer Ft) mutatja az adóéket.
Az ábrák, azt gondolom, magukért beszélnek –még akkor is, ha néhány, a sor végén elhelyezkedő, elsősorban Európán kívüli országgal az adóterhelés csak nehezen hasonlítható össze, például azért, mert ott kisebbek vagy hiányoznak ugyan a járulékok, de sokkal szűkebb, vagy teljesen hiányzik az ingyenes egészségügyi ellátás is.
A fenti ábrák üzenetét hosszabb távon a jövőre tervezett – bár még rendkívül homályos - vállalati kompenzációk sem változtatják meg. Sőt, a hatások egy jó része azonnal jelentkezik: a vállalat alapítását fontolgató hazai befektetőket vagy külföldről idetelepülő vállalkozásokat a kompenzáció nem érinti. Ők már csak a magas munkaköltségekkel szembesülnek, és ennek alapján döntenek arról, hogy létesítenek-e munkahelyeket vagy sem. Nem igényel részletesebb magyarázatot, hogy az alacsonyabb képzettséget igénylő munkahelyek teremtésének esélye drasztikusan csökken. Mindez éles ellentétben áll a kormányzat azon kimondott szándékával, hogy az inaktívak jó részét munkára ösztönözze. A rokkantnyugdíjak és egyéb transzferek igénybevételének megszigorítása önmagában nem teremt munkahelyeket, csak szociális problémákat.
Az ábra kiválóan mutatja, hogy a kormány ismét egy úgymond nem-szokványos megoldással rukkolt elő. Azt már jóval kevésbé, hogyan lesz ebből Európa legversenyképesebb adórendszere.
Business Talks '24
Üzleti konferencia
Rovataink a Facebookon