Drágán örülhetünk

2013.02.13. 15:16 Módosítva: 2013-02-13 16:30:14
23 hozzászólás

2011 után tegnap ismét sikerült dollárkötvényt eladnunk a világnak. Most ne azt firtassuk, hogy miért e két év szünet, azt majd megtesszük kicsit lejjebb. Kezdjük inkább azzal, hogy minek örülhetünk. A vártnál nagyobb érdeklődés – 12 milliárd dollárnyi ajánlat – és a vártnál alacsonyabb hozamok egyértelműen ünneplendőek. Sikerült szintén a várakozásoknál több, 3,25 milliárd dollárnyi öt- és tízéves dollárkötvényt kibocsátani, a megfelelő amerikai kötvényhez képest 335 és 345 bázispont felárral, azaz 4,125 és 5,375 százalékos hozammal. Ezzel a mennyiséggel az idénre tervezett devizaalapú kötvénykibocsátási kvótánk több mint felét letudtuk. Sőt, mindez megengedi azt a feltételezést is, hogy a kormány ezzel már finanszírozási szempontból ki fogja húzni a választásokig. Nem lesz tehát szükség a rettegett IMF pénzére, hacsak nem omlik össze közben a világ.

Azaz a várakozásokhoz és az előző két évhez képest kifejezetten örömteli a tegnapi nap. De hát ez – mondhatni – csak az alacsony bázisnak köszönhető. Ha más viszonyítási alapot keresünk, akkor már kiábrándítóbb a kép. Például, ha a tegnapi kibocsátást a korábbiakkal vetjük össze. 2011 márciusában a 10 éves dollárkötvényre még csak 310 bázispont, három évvel ezelőtt pedig 265 bázispont felárat kellett fizetnünk, ráadásul kedvezőtlenebb piaci viszonyok közt. Ugyanis akkor az euró kötvényeink 5,5%-on cseréltek gazdát, most 4,4%-on forognak a másodpiacon. Még csúnyább a kép, ha az IMF-nél elérhető 2,5%-os elméleti hozamhoz hasonlítjuk a mostani alacsonyabbat, a 4,125 százalékot. De ebbe ne menjünk bele: fogjuk fel szubjektív döntésként, hogy valaki elfogadja-e azt a tézist, mely szerint az IMF befolyása a gazdaságpolitikánkra valójában nem gyarmattá tesz bennünket, hanem inkább csak a kormány közvetlen környezetének gazdasági érdekeit sérti.

Vagy – adja magát az összehasonlítás – itt van az egzotikus Kolumbia. A dél-amerikai ország megtette azt a „komparativitási szívességet”, hogy két hete, tehát ugyanilyen piaci hangulatban bocsátott ki 10 éves dollárkötvényt, a mi számainkhoz képest sokkoló, mintegy feleakkora, 2,8%-os hozammal. Kolumbia példája azért is szemléletes, mert 2010-ben, amikor mi az unortodoxia útjára kanyarodtunk, akkor nagyjából ugyanolyan hitelminősítői besorolásban voltak, mint mi. Ma csak az egyik ország besorolása bóvli a kettő közül. És nem Kolumbiáé.

Ha számszerűsítjük, hogy mit jelent ez az évi 2,65% kamatkülönbség a dél-amerikai ország és köztünk a 3,25 milliárd dollár – azaz az államadósságunk csupán 3%-a(!) – esetén, akkor nagyságrendileg évi 85 millió dollárt, azaz 19 milliárd forintot kapunk. Ez a manapság oly' népszerű mértékegységben kifejezve közel két debreceni stadion-felújításnak felel meg, ráadásul évente.

Végignézve az elmúlt két év piaci történésein, nálunk két hatás érvényesült. Egyrészt a globális befektetői hangulat – hullámvölgyekkel tarkított – folyamatos javulása, másrészt pedig a bizalomromboló hazai gazdaságpolitika. Ünnepelhetjük tehát a tegnapi „sikert”, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy mindez az európai országok esetén – a görögök kivételével – normális üzletmenetnek minősült az elmúlt két év legnagyobb részében is. Látnunk kell továbbá azt is, hogy ami lehetővé teszi, hogy mi ismét – és hangsúlyozottan drágán – a devizakötvények piacára lépjünk, az ugyanaz az effektus, mint amelyet 2007 előtt tapasztaltunk: a pénzbőség hajlamos eltakarni azokat a hiányosságokat, amelyekkel tisztában van ugyan a piac, de ennek ellenére boldogan finanszírozta akkor a szakadék szélén tántorgó költségvetési, és finanszírozza most az ország jövőjét felélő bizalmi deficitünket. Vagy, ahogy tanult kollegám fogalmaz: csak apálykor derül ki, ki ment nadrág nélkül a vízbe.